Focicsapatban úszni, avagy a férfi-női egyenlőtlenségről

F

Mondj egy női főszerkesztőt! – válaszolom a vitában egy barátomnak. Ő azzal példálózott, hogy senki nem nyomott el egyetlen fontos nőírót sem Erdélyben. Szokásom szerint akkor ébredek rá, hogy rosszul érveltem, amikor már rég hazaértem. Nem az ilyen kvóták a lényegesek, hanem az életmód.

Egy focicsapatban hiába úszol jól.

Ha a fennálló értékrend egy férfias világ értékrendje, akkor egy nő nagyon lentről indul. Tehát nem kell elnyomni, hiszen esetleg fel se tört. Lehet hivatkozni Hervay Gizellára vagy Adonyi Nagy Máriára, de hol vannak a névtelenek, akikben meg sem születhetett a tehetség? Egy-egy osztálytársamnak még háztartásbeli („casnică”) volt az édesanyja, és ezt teljesen természetesnek éreztük. Igaz, ha egy ilyen nőről pletykáltak, azzal a szöveggel fitymálták le, hogy „világéletében otthon ült”, de hát ez a munka istenítése volt, nem a személyiségé.

Egy férfi ért a fontos dolgokhoz, egy nő nem, de még egy férfinak sem illik bizonyos dolgokról beszélnie. A művész, az más, az úgyse normális. A hallgatás törvénye rá kevésbé vonatkozik, de azért vonatkozik, elég, ha azokra az elképzelésekre gondolunk, melyek szerint a színházba szórakozni megyünk, nem egyébért. A művészet nem egy kiszámíthatatlan folyamat, hanem az erkölcs- és illemtankönyv vonatkozó szócikke.

A családmodellnek még ma is az az alapja, hogy a férfi viseli a kalapot, a nő kavarja a rántást. Milyen jó kis munkamegosztás, amelyben az egyiknek a kalap nehéz terhe jut! A legcsodálatosabb nőknek mindig van kedvük mosogatni, főzni, mosni, gyermeket szülni és gyermeket nevelni, és mindig megnyerik a karácsonyi bejglisütő verseny összes fordulóját.

A társadalom egy része számára a nő egyfajta szülőgép, akinek az a kötelessége, hogy gyermekeket termeljen, vagy pedig addig járjon különféle kezelésekre, amíg sikerül szülnie. És ha ez az elvárás mostanig kitartott, mi lehetett korábban?

Nos, ebbe a nőképbe nehezen fér bele a művészet.

Nemes Nagy Ágnesnek és Szabó Magdának soha nem volt gyermeke. És számítsuk hozzá, hogy ők egy nagyvárosban élték le az életüket, egy puha diktatúrában, többségi helyzetben. Nem rajtuk múlt a magyarság kihalása.

Szóval készséggel elhiszem, hogy a romániai magyar társadalom nem nyomta el azokat a nőket, akiket egyáltalán észrevehetett (bár szerintem például Cs. Gyimesi Éva tragédiájában nem kis szerepe volt a patriarchátusnak). A legtöbbjüket azonban észre sem vehette, hiszen el sem juthattak odáig, hogy észrevegyék őket. Kora ifjúságuktól feleségnek nevelik őket, egy olyan felelősségre, amelyhez esetleg semmi kedvük nem lenne, ha nem építenénk köréjük egy dobozt.

Mindez nem azt jelenti, hogy a férfiaknak minden könnyű, hogy az ő életüket nem tehetik tönkre esetleg éppen a nők, vagy hogy el lennének zárva a boldogtalanságtól. Szó sincs róla. De vannak szabályok, keretek, értékrendek és elvárások, amelyek rendkívül hátrányosan érintik a nőket.

Nézem a Miss Fisher rejtélyes eseteit. A főszereplő figurája laza, könnyed, felszabadult, számtalan kalandot átél, bele sem gondol, hogy másként is élhetne: aki férfi megtetszik neki, annak odaadja magát. Azt kell mondanom, szerencséje van. Van, ahol kikapósnak vagy éppenséggel kurvának neveznék. Ebben az összefüggésben is melegen ajánlom Kiss Judit Ágnes Ballada a kettős erkölcsről című versét.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Demény Péter
Demény Péter

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória