Magyarországi önkormányzati választások: újra játékban az ellenzék

M

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy ezt a választást is a Fidesz nyerte meg. Messze a párt jelöltjei kapták a legtöbb szavazatot, 2014-hez képest is nyomasztóbb lett az előnye a megyei közgyűlésekben – igaz, ezek összetételébe nincs beleszólásuk a megyei jogú városokban élőknek. Akkor miért értékeli mégis minden elemző és újságíró ellenzéki győzelemként, vagy legalábbis ellenzéki sikerként a magyar önkormányzati választást? Miért kudarc valójában Orbán számára?

Új remény AZ ELLENZÉKNEK

A magyarországi ellenzéki pártok 2010 óta nemigen találtak fogást a Fidesz felépítette politikai rendszeren. Ennek egyik oka tisztán politikai volt: a Fidesz sokáig ügyesen fedte le a magyar politikai centrumot, az ellenzéki pártok tőle balra és jobbra helyezkedtek el. Ez volt az Orbán által 2009-ben meghirdetett centrális erőtér politikája. Az ellenzéki pártok hiába lettek volna képesek együtt akkora erőt képviselni, mint a Fidesz, ezeket a pártokat és választóikat nem lehetett összeadni. Súlyos ideológiai és személyes ellentétek szabdalták fel az ellenzéki pártokat. 2010 és 2018 között egyrészt minden ellenzéki párt azon igyekezett, hogy végre erőből tiszta helyzetet teremtsen az ellenzéki oldalon, s hogy a többieket lenyomva Orbán kihívója egyetlen párt lehessen, amelyikhez mindegyik másik pártnak kell alkalmazkodnia.

Másrészt az ellenzék anyagi és emberi erőforrásainak folyamatos szűkülése sokakat a Fidesszel való hallgatólagos kiegyezésre, sőt akár közös „üzletelgetésre” ösztönzött, ami kizárja a valós ellenzéki alternatíva felmutatását. A vasárnap esti győzelmek fényében hajlamosak vagyunk elfelejteni, de még egy hónapja is több ilyen, helyi szintű ellenzéki-fideszes összefonódástól volt hangos a sajtó (különösen az MSZP miatt). 

Az ellenzék vergődésének másik oka a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyre tekintélyelvűbb működése. Magyarországon a Fidesz leépítette a jogállamot, a korrupciót az állam szervezőelvévé tette, felvásárolta, megszállta és ócska propagandává silányította a sajtó túlnyomó többségét. A magyarországi választások már rég nem tisztességesek – ahogy azt a legutóbbi országgyűlési választások után az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet is megállapította: a Fidesznek nyíltan kampányol a kormány és az általuk irányított önkormányzatok, amelyek így végtelen forrást biztosítanak a pártnak. Nem volt ez másképp az elmúlt hónapokban sem. Sőt, kormánytagok, vezető Fideszes politikusok és maga Orbán Viktor fenyegette meg többször a magyar választókat, hogy azok a városok, amelyek nem kormánypárti polgármestereket választanak, elesnek a fejlesztési forrásoktól. Ezzel a Fidesz pártállami törekvései teljesen nyílttá váltak.

Ez a folyamatosan egyre nagyobb hatalomkoncentrációt eredményező, tekintélyelvű gyakorlat szélsőséges propagandával és politikával jár együtt. Szükségképpen az ellenzéket ellenségnek kell tekinteni, és ilyenként is kell kezelni, egyébként nincs magyarázat arra, hogy miért is kell leépíteni a demokráciát. Orbán Magyarországán bárki egyik pillanatról a másikra a nemzet ellenségévé válhat, ahogy azt a Magyar Tudományos Akadémia a függetlenségükért kiálló és intézeteik államosítására pusztán valós magyarázatot (hiába) váró kutatóinak története is mutatja. Továbbá a Fidesz 2015 óta folyamatos háborús pszichózisban tartja az országot: migránsok, Soros, Brüsszel, civilek törnek tetszőleges kombinációban százmilliárdos, közpénzből finanszírozott kampányok szerint a nemzet életére (tegyük hozzá, hogy a szerb határon a tranzitzónába zárt menekültek tudatos éheztetésével a kormánypropaganda nem áll meg a szavaknál, hanem valós bűnökben manifesztálódik).

A centrális erőtér vége

Ez a szélsőséges politika vezetett ahhoz, hogy megszűntek a Fidesz centrális erőterének feltételei, pedig ezek még tavalyi országgyűlési választásokon is fennálltak. A szocialisták előbb megbuktatták a méltányos összefogást hirdető miniszterelnök-jelöltjüket – a Szegeden ismét elsöprő győzelmet arató Botka László polgármestert – majd az ellenzéki pártok képtelenek voltak annyi kölcsönös visszalépésben megállapodni, hogy legalább a Fidesz újabb kétharmados többségét megakadályozzák (pedig ez lehetséges lett volna). Most azonban az ellenzéki pártoknak már nemigen volt hová taktikázniuk, Orbán rendszerének nyomása csak erősödött az országgyűlési választás óta, és választóik türelme is elfogyott. A Fidesz immár olyan szélsőségesen jobboldali, hogy a Jobbik is balra áll tőlük (igaz, a Jobbik fontos gesztusokat is tett azért, hogy elfogadható partner legyen a baloldalon). Így az ellenzéki szavazatok végre összeadhatóvá váltak, működött az összefogás.

Az ellenzék október 13-án a 23 megyei jogú városból tízet húzott be (eddig háromban volt ellenzéki polgármester), megszerezte a budapesti főpolgármesteri tisztséget, ami a legnagyobb közvetlen választói felhatalmazással bíró tisztség Magyarországon (hiszen a miniszterelnököt és a köztársasági elnököt is az Országgyűlés választja). Budapesten 14 kerületi polgármesteri helyet szereztek meg az ellenzéki jelöltek, köztük olyan jobboldali fellegvárakban is, mint amilyen a budai Várnegyed és a Víziváros (I. kerület) – ahol még sose nyert más a jobboldalon kívül –, vagy a II. kerület (igaz, a második kerületben korábban is erősek voltak a baloldali és liberális pártok). Az ellenzék ezeken kívül még egy sor fontos városban is nyerni tudott vagy őrizte meg pozícióit. Ez a viszonylagos siker pedig veszélyesnek bizonyulhat Orbán rendszerére.

A rezsim megítélése a magyar politika fő törésvonala

Az, hogy ez a heterogén, a mai napig volt neonáci vezetőkkel is rendelkező Jobbiktól, a polgári-liberális Momentumig és a rendszerkritikus baloldalig érő összefogás az ország nagy részén felállhatott és sok kulcsfontosságú településen sikeresnek bizonyult, azt mutatja, hogy a magyar politika fő törésvonala Orbán rendszerének megítélése. Orbán a végletekig osztja meg a magyar társadalmat. Ez pedig nem jó hír, ha rendszerét a jelenlegi formájában fenn akarja tartani.

1990 óta minden ilyen félszabad, tekintélyelvű rezsim (pl. Szlovákia, Szerbia) úgy bukott meg, hogy teljes ellenzéki egységet provokált ki maga ellen. Egy, az ilyen rezsimek bukásának okait vizsgáló politikatudományi könyv szerint sem a rezsimek gazdasági teljesítménye, sem az elnyomás mértéke nem magyarázza az ellenzéki sikert vagy kudarcot. A posztkommunista tekintélyelvű rezsimek csak akkor buktak meg, ha az ellenzék képes volt egy, a szavazatokat és a mandátumaikat maximalizáló együttműködés kialakítására. Ez természetesen nem pusztán technikai, hanem politikai kérdés is, vagyis szükség van közös politikai platformra és jó, ötletes kampányra, illetve a civilek bevonására is. Ez utóbbira a mostani kampányban már vannak sikeres példák: az ellenzék hihetetlen energiájú utcai és ajtótól ajtóig tartó kampánnyal ellensúlyozta a kormánypárt brutális pénzügyi és médiafölényét, és több helyen helyi civilek voltak a kampányok motorjai (pl. a budapesti Józsefvárosban és Ferencvárosban, ahol a jelöltek is civil vezetők voltak).

A szilárdnak tűnő Orbán-rendszer tehát a legnagyobb kihívása előtt áll 2010 óta. Érdemes felidézni, hogy mind 2012-ben, mind 2015-ben sok konfliktussal járó reformok és a szabadságjogok szűkítése miatt csökkent veszélyesen a Fidesz támogatottsága. Mindkét alkalommal végül a Fidesz megtalálta a kommunikációs fegyvert, ami kihúzta a gödörből, hogy végül még erősebb legyen, mint annak előtte. Minden újabb győztes csata után a jogállam elleni újabb és újabb támadások következtek, hogy a rendszer hatalma még szilárdabb lehessen. Kérdés, hogy az ellenzék képes lesz-e élni az önkormányzatok 2010 óta jócskán szűkített lehetőségeivel, hogy ezek a „szivárvány” koalíciók működőképesnek bizonyulnak a kampány után is. Az ellenzéknek kormányzóképességet kell felmutatnia ahhoz, hogy valóban esélyesen hívhassa ki Orbánt három év múlva. Ebben pedig Orbán segítségére biztos nem számíthatnak.

Következik: A NER visszavág

Sokan úgy vélik, Orbán nem fogja megkockáztatni, hogy az ellenzéki irányítás alatt álló több millió embert ellenséggé tegye, valóra váltva fenyegetését az ellenzéki települések büntetéséről. Valóban sok szól ez ellen: számos, most ellenzéki irányítás alá kerülő település nagyon fontos gazdaságilag (különösen Budapest), a Fidesz egyre inkább a kistelepülésekre szorul vissza, ami hosszútávon komolyan veszélyezteti a párt életképességét. Érdemes lenne tehát most mérsékletet tanúsítani.

Én ezzel szemben úgy gondolom, mint minden vereségéből, Orbán ebből is azt a következtetést vonja le, hogy nem volt elég agresszív, nem volt elég konfrontatív, túl gyengekezű és engedékeny volt. Orbán támadni és büntetni fog, és mindent meg fog tenni, hogy visszavegye a kezdeményezést. Nem szeretek jósolni, de most megteszem a tétjeimet: Orbán a maradék szabad sajtó ellen fog először megindulni, hiszen a Borkai-ügy azt mutatta, hogy médiafölénye még mindig nem zár légmentesen. És hamarosan biztos lesz új ellenség is, hiszen a migránsozás kifulladni látszik. Még az eddigiekhez képest is durva évek következnek a magyar politikában.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Labanino Rafael
Labanino Rafael

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória