Mit kezdünk az egységes magyar nemzettel?

M

Sohasem követtem ekkora figyelemmel a magyarországi önkormányzati választásokat, mert sosem éreztem ennyire magaménak, mint most. Mert most számított, nekünk is, otthon, itthon, idekint. Örültem az eredményeknek. 2019 októbere fordulópont a magyar politikában: végre visszatért az ellenzék. Visszatért a reményem abban, hogy meg lehet még fordítani az illiberális ámokfutást, a demokrácia leépítését és azt a nemzetközi elszigetelődést, amibe ez a kormány 2010 óta belehajszolta az országot. Jó volt látni, hogy van egy másik politikai Magyarország, amellyel végre könnyen tudok azonosulni, amelyben otthon érzem magam. 

De miért is élem annyira bele magam a magyar politikába? És miért is kellene azonosulni vele? Jó ez, kell ez nekünk, erdélyi magyaroknak? Sokan azt mondják ma is – teljesen jogosan – hogy a mi küzdelmeink Bukarestben zajlanak, a jogainkat ott kell elérni és megtartani, a közösségi, kulturális, oktatási életünk finanszírozását is ott kell megoldani. Nagyon sokáig én is ezt vallottam. Illetve most is azt gondolom, hogy a felsoroltak nyilván fontosak.

De 2010 után tagadhatatlanul megváltozott valami: a budapesti parlament elfogadta a határon túli magyarok kedvezményes honosításáról, vagyis a kettős állampolgárság megadásáról szóló törvényjavaslatot. A javaslat 97,7%-al ment át az országgyűlésben, tehát majdnem a teljes ellenzéket is beleértve szavazták meg. A jogszabály tehát nem csak az Orbán-kormány akarata mentén jött létre, s amint látni fogjuk: nemcsak az ő híveiket érintették. 

Ezután kvázi hivatalos kormánypolitika lett „határokon átívelő nemzetegyesítés”.

A jelenlegi magyar kormány teljes állam- és ideológiai apparátusát ráállította erre az ügyre (is) – megtolva azzal, hogy nagyon komolyan megnövelték a külhoni magyar projektekre szánt költségvetési keretet. 

Termékeny talajra talált az üzenet, elsősorban a külhoni elit körében. Miért akart volna, hogyan tudott volna ellenállni ezen elit legnagyobb része a hármas kísértésnek: pénz-hatalom-hovatartozás?

Aztán nem mellékes az sem, hogy maga a nép, a választók, a külhoni magyarok több milliós tömege is természetesen csúszott bele ebbe a játszmába. Hisz mi sem volt normálisabb, mint újra a magyar nemzet részévé válni, most már állampolgárság révén is.

Mert van, volt alternatív projekt?

Kínált az utódállamok valamelyike elfogadható integrációs alkotmányos keretet (talán Szlovénia kivételével)? Próbálta valamiféle közös identitású államot építve Pozsony, Bukarest, Belgrád vagy Kijev magához édesgetni méretes magyar kisebbségeit? 

Igaz, annak, hogy ilyen magától értetődőnek tűnt az „egyesítés”, nemcsak a befogadó utódállamok az oka. Közel száz év alatt mi sem végeztük el a saját házi feladatunkat: Trianon sosem volt rendesen feldolgozva. Sosem tárgyaltuk saját felelősségünket, sosem próbáltuk megérteni, akár beletörődni. Amikor lehetett, úgy tettünk, mintha sosem történt volna meg. Erdélyben (Románia részeként) is csak akkor kerestük igazán helyünket, amikor egyszerűen az elnyomás akkora volt, hogy semmi más alternatíva nem állt rendelkezésünkre: a két világháború között, aztán a diktatúrában, 1948–1989 között. De amint lehetett, elkezdtük építeni kis párhuzamos világunkat, párhuzamos intézményrendszerrel, oktatással, még utcanevekkel is. Fel sem fogjuk, mennyire bizarr, hogy például Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy Nagyváradon évtizedek óta, vagy esetleg száz éve nem létező utca-, tér- és épületneveket használunk.

Párhuzamos magyar virtuális valóságban élünk. S mégis, annyira természetessé tud válni a Deák Ferenc utca, a Széchenyi tér vagy a Tükör/Szentegyház utca. Amikor Kolozsvárra költöztem az egyetem miatt, nem ismertem az utcák magyar nevét. Amikor eljöttem onnan, egyeseknek már a román nevét nem tudtam.

Visszatérve: nem utolsó sorban – paradox módon – a magyar kormány által annyira támadott 

Európai Unió az, amely jogi keretet, lehetőséget biztosít e  nemzetegyesítési projektnek.

A négy közös piaci szabadság, a személyek, a szolgáltatások, a tőke és az áruk szabad mozgása nélkül nem működne sem a kettős állampolgárság (mert a határok nélküli szabad mozgás lényegi előfeltétel), sem a magyar befektetések és támogatások tömkelege, sem a mindenféle ösztöndíjak és juttatások szétosztása. Nem csupán május 9-i közhely, hogy a magyar nemzet az EU-ban egyesült. A magyar nemzet csakis az EU keretei között tud egyesülni. 

*

Itt engedjetek meg egy személyes kitérőt, hisz saját példámmal, fejlődéstörténetemmel is alá tudom támasztani azt, hogy miért működik ennyire könnyen ez az egységesülési folyamat. Az én történetem nem egyedi. Egy-két részletétől eltekintve, a generációm standard története. S az utánam jövők esetében ez még inkább így van, immár nemcsak Székelyföldön, hanem bárhol Erdélyben.

Noha Székelyföldön nőttem fel, elég hamar elsajátítottam a román nyelvet. Viszonylag könnyebben tanultam meg, mint legtöbb iskolatársam, talán azért is, mert a dél-erdélyi magyar szórványokból származó szüleim nagyon jól beszéltek románul. Gyerekkoromban több román nyelvű tévét néztünk, mint magyart (igaz, sokáig csak Duna TV-nk volt). Gyerekkoromban annyira követtem és ismertem a román irodalmat, történelmet, zenét, mint a magyart. De a középiskolában, később az egyetemen is, barátaimmal egyfajta „magyar világban” éltünk. Magyar történelemről és politikáról beszéltünk, magyar sajtót olvastunk, magyar sztárokat követtünk, Heaven Street Seven, Kispál és Zanzibár koncertekre jártunk. Kora tinédzser korom óta, vagyis a kilencvenes éve vége óta a „párhuzamos magyar világ” volt a domináns. 

Tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy mennyire nem alakult ki igazán a román identitásom, amikor először kivándoroltam. New Yorkban töltött két és fél évem alatt sosem kerestem a román közösséget, nem voltak román barátaim, nem érdekeltek a román diaszpóra eseményei (igaz, többnyire ortodox vallásos ünnepek, román népzenei koncertek voltak a kínálatban, amelyekhez még annyira sem tudtam kapcsolódni). Rájöttem, hogy 

amint eltűnt Románia körülem, amint eltűnt a „környezeti nyomás”, egyszerűen „megszűntem” román lenni.

Kint jöttem rá, hogy semmilyen természetes igényem nincs Romániára. Nem utáltam, nem tagadtam, de nem is érdekelt. Amikor nem az amerikai/multikulti környezetben mozogtam, elsősorban magyar barátokat kerestem, magyar újságnak dolgoztam, magyar bulikba jártam. Sosem gondoltam ezt tudatosan át. Egyszerűen ez volt a természetes. Biztos vagyok benne, hogy az erdélyi magyarokat (és/vagy a saját nemzedékemet) tekintve ezzel sem voltam egyedül. 

Később a világ legtermészetesebb dolga volt felvennem a magyar állampolgárságot.

*

A nemzetegyesítési projekt sikerét látva, sokan megkérdezhetik, hogy mi lett a Románián belüli, autonóm erdélyi magyar „minitársadalom” projektből, amely gondolat szerint egy majdnem teljes saját társadalmat kellett volna felépítenünk, intézményekkel, autonóm kerettel, erdélyi magyar oktatási hálózattal a saját iskoláktól kezdve a saját tudományos akadémián át a saját egyetemekkel bezárólag, saját, teljes körű médiával, saját „államszerű” kerettel stb. 

Vajon megtalálná-e magát a 2019-es világban az 1990-es évek erdélyi magyar politikai, kulturális elitJe?

Mit gondolna például Domokos Géza arról, hogy manapság szinte a teljes erdélyi média, a magyar egyetemi helyek legalább fele, a nemkormányzati szervezetek (NGO-k) nagy része magyarországi forrásokból él, s a finanszírozási kérdések nem ritkán politikai vonalon dőlnek el? Mit gondolna Sütő András arról, hogy az erdélyi irodalom lassan, de biztosan beolvadt a magyarországiba – ma már nem lehetsz komoly (és az írásaidból meg is élő) szerző, ha nem jelent meg a könyved Budapesten? Vajon mit gondol lelke mélyén Markó Béla arról, hogy ma már az összes erdélyi magyar párt politikailag és anyagilag egyaránt teljes alárendeltségben, függőségben van a jelenlegi magyar kormánytól, kormánypárttól? Autonóm, párhuzamos minitársadalom? Hol?

Továbbá, kíváncsi vagyok, hogyan érzik magukat azok az erdélyi magyar hídemberek, akik évtizedek óta próbálják összekötni az erdélyi magyar kultúrát, sajtót a románnal. Látják-e értelmét még közös színházi eseményeknek vagy filmfesztiváloknak, van-e értelme még írni a román sajtóba románul rólunk, amikor az erdélyi magyarok egyre nagyobb (legnagyobb?) része lényegében feladta a Romániába való identitás-integrációt?

Persze, lehetséges, hogy egyszerre van szükség arra, hogy mindkét irányba mozgolódjunk, s a kettő nem is zárja ki egymást. 

*

2010 után tehát közjogi értelemben is megtörtént az erdélyi magyarok visszatagolódása a magyar nemzetbe. Nyilván már az 1990-es években elindult a folyamat; az utóbbi évek masszív anyagi befektetésein keresztül csak tovább erősödött, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar le fog lassulni. Sőt, megkockáztatom: a folyamat valószínűleg visszafordíthatatlan. 

De ahogy a cikk elején említett, számomra örömteli esemény is jelzi („boldog Karácsonyt!”), a magyar parlament, amikor az állampolgárság kiterjesztéséről döntött, nem csak a Fidesz-rajongókat vonzotta be a határon túlról, hanem az ellenzékieket is. 

Nem is vagyunk olyan kevesen, mint gondolnánk. Magyar útlevele lett az elmúlt tíz évben sok ezer erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai s más külhoni liberális, baloldali és zöld érzelmű újságírónak, írónak, művésznek, tanárnak, vállalkozónak, de akár orvosnak, informatikusnak vagy gazdálkodónak. Mind olyan emberek, akik színesítik és gazdagítják az összmagyar közéletet, kultúrát, s egy nap talán a politikát is. Az állampolgárság kiterjesztésével a teljes külhoni csomag jött. S ez így természetes.

Ezzel pedig kezdenie kell valamit még a budapesti ellenzéki pártoknak is.

A Momentum láthatóan döntött, nyitott a témára. Nem véletlen, hogy egyre több külhoni magyar áll be ebbe az ellenzéki pártba. A DK-ban az utóbbi időben legalább visszafogták a külhoniakkal való uszítást (ez is valami, ha azt nézzük, ezen a téren honnan indultak). De ennél nyilván több kell. Az MSZP-P-nek – ha még tényező lesz pár éven belül, amit nagyon kétlek – könnyebb dolga lesz a külhoniakkal, hiszen mindkét oldalon léteznek még azok az emberek, akik 2010 előtt működtették a kapcsolatokat. 

Ha parlamenti választásokon tényleg sikerül fordítani 2022-ben (de legkésőbb 2026-ban), akkor az ellenzék kész helyzettel találja majd magát szembe: adott kétmillió külhoni magyar állampolgár, részben budapesti költségvetésből ellátott intézményrendszerrel, Budapesttől függő identitáspolitikával, egységes magyar kultúra- és médiatérrel. Nemcsak politikai szlogen lesz majd, hogy „tizenvalahány millió magyar miniszterelnöke vagyok”, hanem valóságosan is ilyen lesz az új kormányfő.

Ezt szétválasztani, elpusztítani nem lehet. S nem is szabad! A jelenség nem pártfüggő, nem Fidesz-projekt. Ez maga a megélt valóság. 

A külhoni magyar pártoknak – az RMDSZ-t beleértve – pedig az éppen lezajlott magyarországi politikai fordulóponton kell elgondolkodniuk.

Innentől kezdve nagyon veszélyes mindent egy lapra tenni fel. Ha a már kialakult hálózatot, intézményrendszert, támogatáspolitikát fent akarják tartani, akkor el kell kezdeni a háttér-tárgyalásokat az ellenzéki pártokkal is. Mindegyikkel, még olyan szereplőkkel is, akikkel nehéz. 

Lehet, hogy ez a fajta nemzetfelfogás, nemzetépítés egyedi a világon, külföldön szinte megmagyarázhatatlan, de a mi helyzetünk is eléggé egyedi a világon, lényegében megmagyarázhatatlan. 

Tessék, itt egy, nemcsak határokon, de pártokon is átívelő nemzeti érdek. Az egységes magyar nemzet valóságához viszonyulni kell.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Czika Tihamér
Czika Tihamér

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória