Mit nem mér a PISA-teszt az iskolákban?

M

„Nekünk van a világon a legjobb oktatási rendszerünk!” – hangzott el egy világgazdasági találkozón szinte mindegyik résztvevő szájából a kilencvenes években, és Andreas Schleicher statisztikus, oktatáskutató arra gondolt, mindegyiküknek nem lehet igaza. Annyira kezdte nyugtalanítani ez a gondolat, hogy a rákövetkező hat évet arra szánta, hogy a legjobb statisztikusok, oktatási szakemberek és kutatók segítségével megalkosson egy olyan nemzetközi értékelési módszert, amely képes valós képet adni arról, hogy a különböző országokban hogyan is állnak a diákok az olyan, a 21. században elengedhetetlen készségek területén, mint amilyen a szövegértés, az elemzőkészség vagy a kritikai gondolkodás. Így jött létre 2000-ben a PISA-teszt, amelyet azóta is a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) bonyolít le háromévente.

Az első eredmények sokkolóak voltak a legtöbb európai ország számára, és többek között nagyon jól rávilágítottak arra, mekkora különbség lehet aközött, hogy minek hisszük magunkat, és milyenek is vagyunk valójában. Németország, Anglia vagy akár az Egyesült Államok politikusai, oktatási szakemberei mind-mind az élen képzelték el magukat, ezzel szemben kiderült, hogy a német, brit vagy amerikai diákok átlagos, vagy éppen átlag alatti eredményt képesek csak elérni ezen a teszten, szemben az olyan jelentéktelennek tűnő országokkal, mint amilyen Finnország, amely az elsők között végzett.* Azóta mindenki a „finn csodá”-ról beszél, nem hiába. 

A finn oktatás kiválóságáról rengeteget hallottunk már, itt a Transindexen többek között Aczél Dóra írásaiban olvashattunk arról, hogy melyek azok a tényezők, amelyek annyira hatékonnyá teszik északi nyelvrokonaink oktatási rendszerét. Már tudjuk, mennyire fontos szerepet játszik mindebben például a tanárok megbecsülése, az oktatási autonómia, a kreativitásra, empátiára, együttműködésre fektetett hangsúly, az örömteli, élményközpontú tanítás és tanulás. Ezek megléte nélkül szinte lehetetlenség sikereket elérni a 21. századi iskolákban – gondolhatnánk.

A PISA-eredmények azonban mást mutatnak. 

Ha végignézünk az eredménytáblázatokon, láthatjuk, hogy már 2000-ben, és most, 2019-ben is a skandináv államok mellett, sőt őket megelőzve sorjáznak szépen a távol-keleti országok: Dél-Korea, Kína, Japán, Szingapúr mind-mind diákjaik a PISA-teszteken elért átlag fölötti teljesítményével büszkélkedhetnek. Ez a kép azért lehet meglepő, mert a kínai vagy koreai oktatásról mindent el lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy élményközpontú lenne. Míg a finnek többek között azzal érnek el jelentős sikereket, hogy nem a mennyiségre, hanem a minőségre fektetik a hangsúlyt, vagyis igyekeznek minél kevesebb időt tölteni az iskolában, de azt a keveset jól kihasználni, addig a távol-keleti országokban az a bevett szokás, hogy a diákok reggeltől estig tanulnak, és korántsem lengi be az osztálytermeket a tanulás öröme: már óvodáskortól szigorúan elvárják tőlük a fegyelmezett iskolai magatartást, és ebből a későbbiekben nem adnak alább egy kicsit sem. S hogy jobban érezzük, mit is jelent pontosan ez a szigor és fegyelem, ismerkedjünk meg röviden Dél-Korea rettegett csodatevőjével, a Suneunggal. 

A Suneung egy teszt (sőt: a Teszt), olyasmi, mint nálunk az érettségi, csak sokkal keményebb. A diákok 12 éven keresztül erre az egyetlen napra készülnek. E napon Dél-Korea néma csendbe burkolódzik (még a repülőgépek sem szállhatnak fel abban a 45 percben, amíg az angolnyelv-vizsga hallás utáni szövegértés része tart), és mindenki visszafojtott lélegzettel várja, hogy leteljen az a nyolc óra, amely alatt nemcsak az dől el, hogy a gyerek bejut-e az áhított egyetemre, hanem az is, hogy például hogyan alakul a későbbiekben a társadalmi megbecsültsége. A dél-koreai gyerekek jövője egyetlen dologtól függ: a Suneungtól. Egy átlagos középiskolai diák átlagos napja így néz ki: reggel 7-8.30 között egyéni tanulás; 8.30-16.00 között „unalmas előadások”; utána 21.00-ig önálló tanulás, majd 21.00–23.00 között jön az ún. hagwon, ami egy magániskola jellegű oktatási központ, ahol magánórákat vehetnek, és ahol elsajátíthatják a vizsgázás tökéletes technikáját.* A diákok elmondása szerint a Suneung-teszt sajátossága, hogy teljesen a rutinon múlik – ha gondolkodni kezdesz a válaszon,

nagy valószínűséggel elrontod.

Innen nézve felmerül a kérdés, hogy mégis mi az, ami miatt Dél-Korea sikeres tud lenni egy olyan nemzetközi teszten, ami állítólag sokkal kíváncsibb a kreativitásra és a kritikus gondolkodásra, mint a bemagolt tartalomra. Hogyan tud egyformán jól teljesíteni egy olyan oktatási rendszer, amely a tanulás örömére helyezi a hangsúlyt, és egy olyan, ami mindent a vizsgától való rettegésre alapoz? Nyilván rendkívül komplex a kérdés, de mégis, ha jól megnézzük, mi a közös egyfelől a finn vagy észt, másfelől pedig a koreai, kínai vagy szingapúri oktatás között, egyvalami körvonalazódni látszik: a dolgok komolyan vétele. Mindkét rendszer azzal ér el jelentős sikereket, hogy komolyan veszi a tanulást, és nemcsak hogy komolyan veszi, hanem alázattal viseltetik a munka iránt, értelmet, súlyt ad neki.

Mind a finn, mind a koreai diák tudja, hogy a tanulásnak meglesz a jól megérdemelt jutalma, mert az iskolában elért eredmények szoros összefüggésben állnak a későbbi évek lehetőségeivel. Igaz, hogy az egyik szisztéma az életre készít fel, addig a másik a vizsgákra, de mindkettőnek értelme van a maga közegében, s az egész társadalom komolyan is veszi. És ha ez adott, akkor a többi már automatikusan következik: a tanárok komoly képzést kapnak, megbecsültek, a tanulás fontosnak számít, ami azzal is együtt jár, hogy a diákok nemcsak a tananyagot tanulják, hanem különböző módszereket is elsajátítanak, azaz megtanulnak tanulni.

Dél-Korea a koreai háború után rendkívül szegény, iskolázatlan, az analfabetizmussal küzdő ország volt. Szingapúrban, miután 1965-ben elnyerte függetlenségét, öt közül négy ember írástudatlan volt. Jelenleg 2% körüli az analfabetizmus aránya mindkét országban. A szingapúri oktatás, akárcsak a dél-koreai, erősen teljesítményközpontú, ami sokszor a kreatív gondolkodás kárára folyik. A gyerekek itt is rengeteget tanulnak, iskola utáni tanfolyamokon, képzéseken vesznek részt, és szinte állandóan vizsgáznak. Az oktatás rendkívül centralizált, a tanárok képzése központosított, viszont jelentős szelekción mennek keresztül, és folyamatos képzést biztosítanak számukra. 

Látható,

hogy nem egyetlen út vezet a PISA-teszteken való kitűnő szerepléshez. Mielőtt azonban azt hinnénk, akkor mindegy is, melyiket választjuk, érdemes tudni azt is, hogy a távol-keleti országok rendkívül nagy árat fizetnek a magas oktatási színvonalért. Mióta például bevezették a Suneungot, Dél-Koreában jelentősen megnőtt a 10-19 évesek körében az öngyilkosságok, bűncselekmények száma. A tanulás öröme nélkül, a rájuk terhelődő stressz és félelem miatt a diákok a középiskola elvégzésére annyira kiégnek, hogy már örülni sem tudnak az elért eredményeknek, sokan, ha tehetnék, az egyetemről is lemondanának. Úgy tűnik, egyvalamit mégsem tud mérni a PISA-teszt: azt, hogy hogyan jutunk el a sikerhez. És mivel megint nagy reformokra készülünk a romániai oktatásban, ezt érdemes lenne észben tartani. 

Ami Romániát illeti, már csak az a kérdés, hogy ezek után melyik irányba induljunk el. Olvasom, hogy a kormány jövő tanévtől az egész országban bevezetné az „iskola utáni iskola” (afterschool) programot. Nem tudom, pontosan mit takar ez, milyen konkrétumok vannak az elképzelés mögött, de első hallásra csak annyi világos számomra, hogy már megint a mennyiség növelésén gondolkodnak a minőség helyett. Lehet, hogy valamennyicskét javul a helyzet, hogy ha nálunk is reggeltől estig tanulnak a diákok, akárcsak a Távol-Keleten, de egyrészt nem tudom, ez működhet-e úgy, ha közben továbbra sincs meg a kellő komolyság és alázat a tanulás iránt, nincsen összefüggés az iskolai eredmények és az életben való boldogulás között, továbbra sem kormányciklusokon átívelő célokat tűznek ki maguk elé a „szakemberek”, másrészt pedig – a fentebb említett súlyos hátulütőket figyelembe véve – nem valami biztató, ha ebbe az irányba indulunk el, főleg most, a 21. században.

Miért választanánk egy olyan, rettegéssel teli, lélekölő utat, aminek a végén agyongyötört, stresszes, demotivált fiatalokat kapunk, amikor létezik más megoldás? Értem, hogy ehhez jobban értünk, meg is merném kockáztatni, hogy a kb. 35-40 évvel ezelőtti Románia egészen jól teljesített volna a PISA-teszten: megvolt a szigor, a fegyelem, a tanulás komolyan vétele, az egész oktatásnak volt egyfajta presztízse. Sokban hasonlított az oktatás a távol-keleti országok mostani rendszeréhez. De azért mindannyian tudjuk, hogy az a világ egyáltalán nem volt gyermekbarát, és nem is valószínű, hogy hatékonyan működne egy olyan korban, amelyben a gyerekek sokkal többet és szívesebben tanulnak egymástól vagy különféle Youtube-videókból, mint néhány autoriter felnőttől. 

Ezt sikerült felismernie

Chanpil Jungnak,* egy dél-koreai, dokumentumfilm-rendezőből lett iskolaalapítónak. A szép PISA-eredmények ellenére Dél-Korea az utóbbi években észrevette az oktatási rendszerének korlátait, hátrányait, és gőzerővel dolgozik azon, hogy átálljanak a problémamegoldáson alapuló élmény- és kompetenciaközpontú oktatásra. Chanpil Jung például olyan projektet indított el, amit már a finn oktatási szakemberek is példaként említenek fel összejöveteleiken, pedig elmondása szerint nem is a saját ötlete volt, ő csak „összelopkodta” és új köntösbe öltöztette a nála okosabb emberek újító elképzeléseit.

2017-ben indította el a „The World’s Biggest Class Project” programját, és egész Dél-Korea tűkön ül, hogy kipróbálhassa; akik pedig már kipróbálták, könnyes szemmel, meghatódva mesélik, mennyire meglepő számukra, hogy másképp is lehet tanulni és tanítani, mint azt addig tették: örömmel, szenvedéllyel, kíváncsisággal. Nagyon féltek pedig, hogy az új szemléletmód rosszabb eredményekkel fog járni, és a Suneungon alul fognak teljesíteni a diákok, de kiderült: ezzel a módszerrel, melynek alapja az együttműködés, a kreatív problémamegoldás és az empátia, még az eddigieknél is többet tanulnak.

Nekünk még csak olyan nagyon nagy félnivalónk sincsen, hogy új dolgokat próbáljunk ki. A spanyolviaszt sem kellene feltalálnunk, minden itt van az orrunk előtt, kipróbált utak levont következtetésekkel, tanulságokkal. Vajon ezen a téren miért nem tudunk jól lopni?


(A *-gal jelölt részekben leírtakkal Alex Beard Natural Born Learners: Our Incredible Capacity to Learn c. könyvében találkoztam először, ami nagyon olvasmányosan mutatja be a különböző oktatási rendszerek sajátosságait világszerte. Magyar fordításban sajnos nem jelent meg, románul már megtalálható.)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Bencze Ildikó
Bencze Ildikó

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória