A halottaknak mindegy. Nekünk nem

A

Nagyon szomorú, ami június 6-án történt az Úz-völgyi katonai temetőnél. A felelősség elsősorban a román kormányé, amely hagyta idáig csúszni a dolgot. Egy normális országban réges-rég közbe kellett volna lépnie a kormányzatnak, hisz a hadisír-kérdés elsősorban a honvédelmi minisztérium hatásköre, nemzetközi kötelezettségek vonatkoznak rá, szerződések szabályozzák. Tárgyalásra kellett volna hívni, kompromisszumra inteni a két önkormányzatot. De legalább a felavatást meg kellett volna akadályoznia és leültetnie a feleket tárgyalni, és megegyezni valami közös akcióban. S tekintve, hogy nagyrészt magyar hadisírokról van szó, a védelmi tárcának be kellett volna vonnia a magyar szakminisztériumot is a tárgyalásokba, és civilizáltan megoldani ezt a problémát, úgy, ahogy két EU- és NATO-tagállam között illik.

Másodsorban a felelősség azé a két párté is, amelyIK EP-választási kampányában instrumentalizálta a temető kérdését: a PMP és az RMDSZ.

Mindkettő – 5%-os kiesési pánikban – teljesen tudatosan kihasználta a lehetőséget saját szavazóbázisa mozgósítására, és heteken át hergelte a saját követőit „védjük meg a temetőt”, „védjük meg a hőseinket” típusú nacionalista üzenetekkel. Magyaroztak, románoztak, beszédekben, gyűléseken, online, Facebook-bannerekben, mindenhol, ahol érték – ez ügyben is, másban is. A média meg hozta a hülyeséget mindkét oldalon, alig-alig, elvétve kaptak helyet higgadt, önmérsékletre és az EU-s témákra való szorítkozásra is felszólító hangok. (Sokan hangoztattuk ezt sokféle Facebook-felületen is.) A bejutás végül szűken, de összejött mindkettőnek, elmondhatjuk, hogy a politikai kommunikációs akció sikeres volt. De annak következményei is lettek, amelyeket mindkét pártban (és az üzeneteiket visszhangoztató médiában is) látni kellett volna.

A nacionalista uszítás soha, de soha nem sül el jól.

Legyen tiszta: itt nem a csütörtöki akcióban résztvevők viselkedése között vonok párhuzamot, hanem az odavezető nacionalista kampányok között, amelyek nem sokban különböztek egymástól. A tegnapi esemény – ahol egyértelmű az aránytalanság, a román agresszió abszolút túlsúlya és primitívsége – már csak a következménye volt az elmúlt hetekben, mindkét oldalon végbement oldali hergelésnek. Felelőtlenség mindkét oldalon volt és van, még ha nem is azonos mértékben. A többségi elitnek éreznie kellene a kisebbség érzékenységeit, a kisebbségi elitnek éreznie kellene a többség érzékenységeit. Miért nem kampányolt senki azzal, hogy csináljuk inkább úgy, mint a franciák s a németek, vagyis koszorúzzunk együtt? Mennyire logikus lett volna, nem? Na de ebből egyik oldalon sem lett volna szavazat, legalábbis nem annyi, mint a „ne hagyjuk a sírjainkat!”-tal.

Bárcsak ugyanilyen harcosak lettek volna politikusaink a MOGYE beolvasztásának ügyében, amelynek a fajsúlya, jövőre néző fontossága mégiscsak sokszorosa ennek az ügynek – még ha a szimbolikája kevésbé pattintja is a szavazók nemzeti érzelmeit.

akkor itt álljuNk meg egy percre, És gondoljuk át, hogy ténylegesen miről is van szó.

Miért is kockáztattunk tegnap egy szinte újabb Marosvásárhely 1990-et? Egy 100 éves katonai temetőről van szó, ahol az egyik román önkormányzat román katonai sírokat is  „behelyezett” a temető egy részébe (tegyük hozzá azért, a kisebb részébe). Még ezt a „román szektort” is „nemzetközi temetőként” akarták felavatni. Párhuzamos narratívák futnak arról, hogy abban a temetőbe temettek-e román katonákat, vagy sem. Meglehet, már sosem tudjuk meg pontosan. S ha odébb is vannak fél kilométerrel a románok, mi a baj azzal, ha egymás mellett áll a két emlékmű? Miért akarjuk mi ebben is a szegregációt? Kétség nem férhet ahhoz, hogy abban a katonai temetőben sok nemzetből kerültek be hősi halottak. Így is, úgy is nemzetközi temető.

Nem vitás, hogy otromba, primitív akció volt a dormánfalviak „beköltözése”.

De tényleg akkora baj ez? Megér ez egy potenciális interetnikai konfliktust?

Értem én a hely szimbolikus mivoltát, hisz ez nem egy akármelyik katonai temető. Pont egy olyan, amely az ezeréves határhoz esik közel, és amelyben olyan hősi halottak nyugszanak (magyar oldalról), akik ezt az ezer éves határt védték (kétszer is), éppen azoktól, akik ezt a határt megszüntették (kétszer is), és Erdélyt el-, majd visszafoglalták. Nehéz lenne találni egy székely szempontból érzelmi szempontból szimbolikusabb helyet a mesterségesen fenntartott és majdhogynem beteges trianoni fájdalomra. Főleg most, a román egyesülési centenárium és a magyar trianoni centenárium közötti évben. Nos, én ezt mind értem. De még egyszer: ez mégiscsak egy temető, és semmi több.

Az élők békéje százszor fontosabb, mint egy temető exkluzivitása.

A halottaknak már mindegy, az élőknek nagyon nem.

Európa telis-tele van hadisírokkal, többnyire ápolt és közösen tisztelt katonai temetőkkel. Az Európai Unió hadisírokra épült. Verdunnél a francia államfő és a német kancellár együtt koszorúzott már sokadszorra, és a partraszállás (a „D-nap”) 75. évfordulóján is együtt tisztelegtek az elesettek emléke előtt Normandiában. Miért nem kéri ezt egyik fél sem nálunk? Hiába „visszük ki” ezt az ügyet Brüsszelbe, Washingtonba, bárhová: nem fogják érteni. Ők már rég közösen emlékeznek, és nem fogják érteni, hogy mi miért játsszunk még mindig 19., 20. századot.

Miért ne legyenek közös katonai temetők?

Azt mondom, hogy nemcsak, hogy hasznos, de kifejezetten ajánlott is közös katonai temetőket fenntartani, a hőseink előtt közösen leróni tiszteletünket. Ez az egyetlen módja annak, hogy az a harc, amiben ezek a szerencsétlen emberek meghaltak, sose ismétlődjék meg. A hadisírok éppen annak az emlékei, hogy így ne. A megemlékezések pontosan arra kell emlékeztessenek, hogy ezt még egyszer ne.

Azt gondolom, hogy most mindkét oldalon a politikusok felelőssége, hogy azonnal tárgyalóasztalhoz üljenek és kompromisszumos megoldást találjanak. Várom a napot, amikor együtt emlékezünk mindkét világháborús halottjainkra az Úz völgyében is, máshol is. Ez lehet az egyetlen racionális cél. Ez az egyetlen racionális út.


További cikkeink a témáról a Plakátmagányon

Halottak háborúja

Csak magunkra számíthatunk

Jelek és kérdőjelek az úzvölgyi konfliktus körül

Úzvölgye: kinek az érdeke?

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Czika Tihamér
Czika Tihamér

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória