A háromfejű sárkány mint modell? 50 éves a kolozsvári Echinox

A

Háromnyelvű folyóirat, háromfejű sárkány volt a Kolozsváron 1968-ban alapított Echinox. Mint ilyen, zoológiailag meglehetősen ritka. Kivétel, amelyik nem erősít semmiféle szabályt, de ha már létezett – és kétfejű, román–magyar változatban mindmáig létezik –, érdemes feltenni a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges-e a létezése. Lehet-e modellként gondolni rá – olyan modellként, amelynek a prototípusát valaki, valamikor régen levédte, azóta pedig ott ül egy zárt páncélszekrényben a majdani sorozatgyártásra várva?

Az Echinox történeteit megírták már néhányan, a többes szám viszont annak szól, hogy az egyes történeteket sokáig nehezen lehetett összetalálkoztatni. Petru Poantă és Nicolae Oprea kötetnyi folyóirattörténeteket írtak, ahogy Martos Gábor is teljes kötetben, Éjegyenlőség címmel foglalta össze az Echinoxról és annak rendszerváltás előtti írói köréről szóló írásait. Mindkét elbeszélésből kibontakozik egy markáns arculat, egy kultúrtörténeti szerep, amit a folyóirat játszott (irodalmi innováció, kulturális transzfer, az etikai és szellemi nívó tartása egy olyan korszakban, amikor minden tényező ennek ellenében hatott).

A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a román Echinox-történeteket írók nem tudtak magyarul, Martos Gábor pedig, magyarországi lévén, nem első kézből szerezte az Echinox román oldalairól szóló információit. Az Echinox-történetek tehát párhuzamosan futottak, a kulturális emlékezet gyakorlatilag külön-külön polcokra helyezte őket. De vajon azt jelenti-e ez, hogy maga a szerkesztés is hasonlóképpen zajlott? Hogy a háromfejű sárkányba beköltözöttek külön-külön léteztek a saját fejeikben, és nem beszélgettek egymással?

Tíz évvel ezelőtt László Szabolcs az Echinox akkori szerkesztőjeként épp ennek a kérdéskörnek eredt nyomába, körkérdést intézve a folyóirat rendszerváltás előtti szerkesztőihez, és az, amit kiderített, mostanra, a lap ötvenéves születésnapjára szervezett konferencián és román nyelvű kiadványokban már hivatkozási alappá vált. Magyarul ezekről a Látóban és a Korunkban jelentek meg összefoglaló anyagai. Röviden: az Echinox-történet jelentős része udvarias párhuzamosságról és joviális közönyről szól. (Interetnikus konfliktusról és feszültségről viszont nem szól, ezt fontos hangsúlyozni.) A közömbösségről beszélt Tamás Gáspár Miklós is egykori szerkesztőként a lap 50 éves évfordulóján,

hogy ez van, ezt kellene felismerni, innen indulva kellene ezen változtatni valamit.

A gyakran a multikulturalitással összetévesztett udvarias közönybe ágyazott kivételeket is feltárta ugyanakkor László Szabolcs: azokat a helyzeteket, ahol valós és aktív interakciók zajlottak az egyes oldalak szerkesztőségei között. A kölcsönös fordítások, a „másik” nyelvén írt cikkek, a másik kultúrájáról szóló tudósítások, közösen szerkesztett tematikus lapszámok ennek a történetnek a fejezetei. Ezek tehát a kivétel kivételei, hiszen az Echinox az erdélyi kultúrák képződményei közt háromnyelvűsége miatt már önmagában kivétel. Ezen belüli kivételek tehát a valós interakciók. De a modell ott van a páncélszekrényben, meg lehet vizsgálni, hogy működött, hogy működik.

Az Echinox kudarctörténet is lehetett volna, a folyóiratok Petőfi-Schillerje, hiszen létrehozásakor, a kivételes 1968-as évben a magyar bölcsészdiákok saját folyóirat indítását kérvényezték, ahogy a román diákok is, Eugen Uricaru vezetésével. Közös lap lett belőle, méghozzá irodalomtörténeti súlyú lap: ez az alapítók fokozatos építkezése után olyan szerkesztőknek is köszönhető, akik közel egy évtizedig meghatározták a magyar oldalak arculatát: Szőcs Géza, Egyed Péter, Bréda Ferenc, Beke Mihály András, Bretter Zoltán. A hetvenes évek és az azt követő évtizedforduló legfontosabb erdélyi költői, írói, teoretikusai, és a fokozatosan disszidenssé, szamizdatok munkatársaivá váló fiataljai ebben a kolozsvári műhelyben is érlelődtek.

A kivétel mint modell azt mutatja, hogy az Echinox-szellemben szervezett eseményen a politikai paletta ellentétes oldalaira került értelmiségiek higgadt hangnemben tudnak beszélgetni egymással, ahogy azt is, hogy az évfordulóra megjelent román nyelvű kiadványokban (Kocsis Francisko fordításantológiájában, amely az Echinox magyar költőinek munkáiból válogat Németi Rudolftól Kovács András Ferencig, vagy az Echinox 50 című, a lap történetét reprezentatívan összefoglaló kiadványban) ott az a szál, amely sokáig hiányzott.

A kivétel kivételei most épp láthatóak.

Az utóbbi években-évtizedben egyébként a lap munkája kevés reflektorfényt kapott ugyan, de követte saját modelljét: 2018-ban két lapszáma is megjelent, ezekben a jelenlegi magyar szerkesztők, Mărcuţiu-Rácz Dóra és Kovács Újszászy Péter fordításokat és román könyvekről írt magyar recenziókat egyaránt közölt. A 2018/1-es lapszám egyfajta kortárs román irodalmi körkép – ebben magyarul csak néhány, a román oldalakról kiválasztott szöveg átültetett verziója olvasható, egyfajta visszhangjaként annak a kivételes alkalomnak, amikor 2011-ben egy teljes Echinox-lapszám csak magyar szövegekből (illetve azok két nyelven közölt változataiból) állt össze. Általánossá vált gyakorlat ugyanakkor, hogy a román oldalakon közölt tematikus összeállításoknak, akár képregényről, akár gyermekirodalomról van szó, a magyar oldalakon is van megfelelője, és ha a honlap újra felpörögne majd, nyilván ott is több nyelven jelennének majd meg az anyagok, ahogy korábban.

Keret; egy lehetséges közös platform minimálverziója; hivatkozási alap, amely nem mellesleg ötven éves. Long live Echinox!

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Balázs Imre József
Balázs Imre József

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória