Vajon mennyire tekinthető etikusnak az a trükk, hogy érdekvédelmi szövetségünk mindközönségesen pártszócsőként használja az elnökválasztási kampányt? Még akkor is jogos a kérdés, ha ezt a többségnek címzett felvilágosító kampányként eufemizálják – veti fel a kérdést Bíró Zoltán szerkesztőségünkbe eljuttatott vendégpublicisztikájában.
Ha szeretett hazánkat egyetlen szóval kellene jellemezni, némi gondolkozás után a ‘barkácsország’ szintagma mellett döntenék. Magyarán olyan ország, ahol a dolgok nem a rendeltetésük szerint működnek, vagy még legjobb esetben sem pont úgy, ahogy azt eredetileg eltervezték.
Nem is lenne Románia Románia, ha épp az elnökválasztási kampány ne illene ebbe a képbe. A román újdemokrácia hőskorában akármennyire is kabarészámba ment az elnökjelöltek korteshadjárata, mégis csak hasonlított arra, amire kitalálták. Mármint meggyőzni a választópolgárt, hogy Ikszipsziloneszku a lehető legmegfelelőbb személy az ország vezetésére. Aztán egy bizonyos politikai alakulatnak (és most tessék ideképzelni egy összekacsintós szmájlit) gyorsan leesett, hogy „igazi” elnökjelöltet ugyan esélyük sincs állítani, de keresve se találni nagyobb virtuális reklámfelületet. Ráadásul hóttingyen. Egy szó, mint száz, a példa ragadós lett, s hamarosan oda jutottunk, hogy
tucatnyi elnökjelölt csinált úgy, mintha versenyezni szeretne a Cotroceni-palotáért.
Holott kicsit is komolyan vehető esélye legfeljebb háromnak lehetett közülük. A többi a szó szoros értelmében vett ingyenreklámért nyomult. Amihez nyilvánvalóan minden törvényes joguk megvolt, éppen csak a cechet a tisztelt választópolgár fizette. Ennyi jelölt között ugyanis bármiféle televíziós vagy egyéb megmérettetésből semmi egyéb nem sülhet ki, mint idétlen bohózat. Vége volt a régi szép időknek, amikor például Constantinescu, Iliescu és Funar frappáns szópárbaját élvezhettük végig, jelöltenként legalább negyedórás időkerettel. Akik végigkövették a 2000-es évek elnökválasztási ún. tévévitáit, emlékezhetnek arra, hogy – hála a személyenként csupán pár perces hozzászólási lehetőségnek – hasznos vita helyett irgalmatlan zajjal maradtunk, amiből már jó nehéz volt kihalászni bármi értelmeset. Q.E.D, az elnökválasztási kampányt politikai trollok ingyencirkuszává barkácsolták át.
A fentiek értelmében igencsak jogos a kérdés, hogy mennyire tekinthető etikusnak az a régi szokássá vált trükk, miszerint érdekvédelmi szövetségünk mindközönségesen pártszócsőként használja az elnökválasztási kampányt. Még akkor is, ha ezt történetesen a többségnek címzett felvilágosító kampányként eufemizálják. Tartózkodnék az RMDSZ-politika minősítésétől, függetlenül attól, hogy – főleg a fideszes összeborulás óta – markáns véleményem van róla. Kizárólag az az aspektus érdekel, hogy korrekt dolog-e „pszeudojelöltet” indítani az elnökválasztáson, legyen szó akár többé vagy kevésbé burkolt önfényezésről, akár valós kisebbségi problémák szóvá tételéről is.
Így kerül képbe a közlegelők tragédiájaként ismert társadalmi csapda.
Leírásként álljon itt a megfelelő Wikipédia-idézet:
[…] egy angol közlegelő […] tíz tehenet tud eltartani, és így mindegyik tehén tíz liter tejet ad. A legelőn kiinduláskor 10 gazda tart fejenként egy tehenet. Az egyik gazda egyszer csak gondol egyet, és kihajt még egy tehenet a legelőre. Ekkor egy-egy tehénnek már kevesebb fű jut, ezért mindegyik 10 helyett csupán 9 liter tejet ad naponta – de az a gazda, amelyik két tehenet legeltet, 10 helyett 18 liter tejhez jut. Ezt idővel észreveszi egy másik gazda, és az is kihajt még egy tehenet a legelőre. Ekkor már az elégtelen táplálék miatt minden tehén csak 8 liter tejet ad, de akinek két tehene van, annak 16 liter teje lesz. És így tovább, mivel minden egyes gazda jobban jár, ha még egy tehenet hajt a legelőre, sorra meg is teszik. Azonban amikor már legalább hatan cselekednek így, akkor azok is az eredeti 10 liternél kevesebb tejet kapnak, akiknek két tehenük van. Végül, amikor már nyolc gazda tart két tehenet, a kéttehenes gazdák csak négy liter tejet kapnak az eredeti tízhez képest. (A kilencedik gazda már nem nyerne semmit egy második tehénnel.) Ennek ellenére, ha egy gazda úgy döntene, hogy visszavonja az egyik tehenét, rosszul járna.
A közlegelő mint erőforrás addig működik optimálisan, amíg minden felhasználó betartja a közös megegyezéssel megállapított szabályokat. Azonban egy szabályokat betartó szereplő számára bármely időpontban nyereségesebb a „dezertálás”, mint a szabályok betartása – miközben a szabályokat betartó többi szereplő számára egyénenként csak mérsékelten (esetenként alig érzékelhetően) romlik a helyzet. Végső soron a szereplők azáltal, hogy a közvetlen érdekeiknek megfelelően cselekednek, saját maguknak ártanak.
Kérdezheti is az olvasó: ilyen esetekben miért nem lehet törvényekkel (azaz explicit társadalmi szerződéssel) szabályozni az efféle helyzeteket, hogy ez a csapda egyszerűen ne fordulhasson elő? Egyrészt nem szívesen élnénk olyan világban, ahol az elemi jóérzés minden egyes aspektusát paragrafusokkal kell szabályozni. A jogalkotóknak eleve bizonyos fokú jóhiszeműséggel kell hozniuk a törvényeket, a társadalom civilizációs szintjének függvényében.
Másrészt ez az eredeti példa még relatíve banális: teszem azt, korlátozhatták volna törvényileg az egy főre eső tehenek számát. (Habár egy kelet-európai legelőn ezt is hamar kijátszották volna, mindenki a komája nevére írta volna a második tehenet.) Ami viszont Velencével történt, már messze nem ennyire sima ügy. Harminc évvel ezelőtt mindenki felhördült volna a turistaszám-limitáló beléptetőkapu meglehetősen kínos ötletétől. De próbálnának a város lakói másképp védekezni a gátlástalan, sok-pénzért-mindent-szabad típusú turisták inváziója ellen. Ha már azok maguktól nem jönnek rá, hogy a közlegelő-csapda szerint teszik tönkre a lagúnaváros élvezeti értékét – és akár mindannyian nyerhetnének is, csak kis jóindulat és minimális visszafogottság kellene hozzá. (Kiket is utálna jobban a pofátlan turista, mint az összes többi pofátlan turistát?)
Az igazán súlyos helyzetekben pedig kvázi reménytelen feladat kordában tartani a közösség érdekeire fittyet hányó ügyeskedőket. A szégyentelenül környezetszennyező és esőerdő-irtó országokkal szemben (vö. globálisan mindenkinek rossz a környezet tönkretétele, de ha csak én teszem, és más nem, jól járok vele) például lehetetlen törvényileg fellépni, de
a legjobb példa a 21. század átkának becézett Facebook.
A közösségi háló alapvetően ingyenes, erre nincs miért vesztegetni a szót. A felhasználók szabad posztoláshoz való jogát is elég necces lenne korlátozni. A tartalomfogyasztó felhasználók erőforrásai viszont igencsak végesek, ha arról van szó, hogy a „leleményes” (értsd: feltűnési mániás) tagok – akár a legjelentéktelenebb gondolatokkal, eseményekkel is – olvashatatlanságig terhelik a hírfolyamot. De ha már a hírfolyamot teleszpemmelték, még mindig azok a posztolók járnak jobban, akik minél hangsúlyosabban képesek uralni a felületet. Emiatt a Facebook már jó ideje arra kényszerül, hogy algoritmusokkal szűrje a felhasználók hírfolyamait. Ezzel – túlzás nélkül tragikus módon – az annyit emlegetett információs buborékba zárja azokat, akik főképp a közösségi hálóról tájékozódnak (azaz nagyjából mindannyiunkat).
Pedig mindenki jobban járna, ha az egyes felhasználók önmérsékletet tanúsítanának, azaz tényleg csak rezonábilis időközönként és csak releváns dolgokat tennének közzé, így előzve meg, hogy a hírfolyam szűrés nélkül csupán áttekinthetetlen zajgenerátorként funkcionáljon. Zuckerberg lenne a legboldogabb, ha valaki egyszerű és könnyen számon kérhető szabályozási keretet találna ki erre a lassan globális súlyú problémára.
A troll-államelnökjelöltek indulását is eléggé antidemokratikus lenne korlátozni.
Elvileg a támogató aláírások gyűjtése működőképes ötletnek tűnik. Csakhogy irreális elvárás annyi aláírást kérni, amennyi a kizárólag önreklámban utazó trollokat szűrni tudná (eddig nem is igazán vált be a dolog). Nem beszélve arról, hogy az aláírások száma döntő módon nem a jelölt népszerűségét és/vagy alkalmasságát méri, hanem a mozgósítás hatékonyságát, tehát alapvetően igazságtalan. Ráadásul jogi szempontból és eszközökkel lehetetlen eldönteni, hogy egy jelölt csak élni akar-e az ingyenreklám lehetőségével – vagy tényleg komolyan gondolja és épp alulról próbál építkezni (arra számítva, ha most nem is, de két-három ciklus múlva reális esélye lehet). Nem kevéssé groteszk, de pontosan ez utóbbi kifejezetten könnyen eldönthető az RMDSZ-jelölt Kelemen Hunor esetében. S éppen ő az, akinek a pszeudojelöltek mezőnyében magasan a legkomolyabb a hátországa és a népszerűsége, sőt, „igazi” programja is van, mint az „igazi” elnökjelölteknek!
Nos, a fentiek már világosan utalnak arra, hogy legalábbis aggályos Kelemen Hunor jelölése – ha jogilag nem is, de etikai szempontból mindenképpen. (Még akkor is, ha egy választási kampánnyal való visszaélés messze nem jár olyan súlyos következményekkel, mint a környezetszennyezés globalizálódása vagy az információs buborékokba zárt emberiség.) De a Szövetség kezében még mindig ott az ellenérvek és mentsvárak nagyágyúja,
a »cél szentesíti az eszközt« elve.
Egy feltűnési viszketegségben szenvedő tömbházfelelős önjelölése például a köztársasági elnöki posztra mi más „célt” is szolgálhatna, mint nevetségessé tenni nem csak a jelöltet, de magát az államelnök-választási kampány intézményét is. (A román președinte de bloc szintagma találna ide igazán, de hát a szójátékok nagy többsége sajnos lefordíthatatlan.)
Az RMDSZ viszont nem akármilyen cél érdekében tenné lényegében ugyanezt.
Csakhogy kinek a tiszte eldönteni, hogy az a néhány ezrelékes támogatással bíró futóbolond, aki például a sokkal „fontosabb” világbékével kampányolva próbálna ingyenreklámot csinálni magának, kevésbé érdemli meg azt a pár perces műsoridőt, mint az, aki az úzvölgyi temetőgyalázás körüli botrány tisztázására használná fel a képernyő nyilvánosságát. (Közvélemény-kutatási adat természetesen nem játszik.) Mondjuk mi, magyarok minden kétséget kizáróan biztosak vagyunk abban, melyik az egyedüli helyes prioritási sorrend. De sajna, akármennyire is ezt próbálják beállítani a kisebbségi ügyek fogadott vagy fogadatlan prókátorai, a román társadalom már rég nem a magyar kérdés körül pörög.
Vagy inkább szerencsére.
Feltételezem ugyanis, hogy senki nem kívánja még a háta közepére sem a vásárhelyi Fekete Márciust és az ezt követő évtizedes Funar-korszakot, amikor még magyar vonatkozású hírekkel voltak tele az esti híradók…
