Nem ez az első eset, hogy Bíró Béla ügyetlenül, rossz pillanatban szólal meg, és meggondolatlanságokat ír. Az erdélyi nyilvánosság többnyire erről vagy nem vesz tudomást, vagy diszkréten félrenéz: mindenkinek lehet véleménye.
Mostanában szerzőnk Erdély egyik tisztességes gondolkodójából, Egyed Péterből szeretne deklaráltan egy nagymagyar-orbánviktoros ikont fabrikálni. Mivel első tapogatózó nekifutását elnyelte a csend, ismét próbálkozik, ezúttal vakmerőbben. Ez pedig alighanem nem csak engem – egykori diákját – háborít fel, hanem minden jóérzésű embert.
Elsőként hadd szögezzem le, hogy ez nem politikai-ideológiai kérdés. Kétségtelen, hogy Egyed Péter magyar volt, és liberális nézeteket vallott. S mivel ezt soha senki kétségbe nem vonta, feltűnő, hogy ezért valaki harsányan felhívja rá a figyelmet.
Önmagukban azok a mondatok, hogy Egyed „először magyar és csak azután ember”, illetve olyan személy, aki „a családjáért és nemzetéért több mint szemérmesen rajongott” az őt ismerők számára legfeljebb furának tűnhetnek – viszont a magyar miniszterelnök nemzetpolitikai propagandisztikus kontextusában új jelentést kapnak. A retorikában (és a marketingben, médiában stb) ezt nevezik juxtaposition-nek, amikor két független tartalmat úgy rendelnek egymás mellé, hogy a két jelentés áthatja egymást, és mindkét tartalom immár új szemantikai horizonttal bővül.
Így Bíró Bélának köszönhetően az az érzés támadhat az olvasóban (a szerző szándéka ellenére is), hogy az általa említett megemlékezésen arról lett volna szó, hogy Egyed Péter mekkora nagy magyar volt (szemben Horváth Andorral, aki inkább ember?), és mennyire Orbán Viktort megszégyenítő módon képviselte az orbánviktoros nemzetszaporító ideológiát, vagy netalán valamiféle kultuszépítkezés zajlott ott. Vagy fordítottan: kiderült, hogy a magyar kormány garázdálkodásait ideológiailag támogatni nem megvetendő dolog, ahogy a kritikus értelmiség gondolja, hiszen a köztiszteletnek örvendő Egyed Péter is közel állt ehhez?
Nem erről szólt a megemlékezés.
A kolozsvári Tranzit Házban tartott megemlékezésen a Képzelt kávéház In memoriam Egyed Péter című összeállítását vetítették le, ami után Soós Amália, Egyed Emese, Eckstein-Kovács Péter meséltek a köztiszteletnek örvendő alkotó-gondolkodó életéről. Az esemény utolsó perceiben elhangzott néhány suta, provinciális megjegyzés, ami talán méltatlan az Egyed Péter jól ismert eleganciájához és gondolkodói jelentőségéhez. Senki nem reagált rá, hiszen az esemény már így is kifutott az időkeretből, másrészt jóérzés, tapintat kérdése, hogy egy megemlékezést egy politikai-ideológiai vitává degradáljunk.
Az eseményen a jelenlévők – legalábbis ami engem illet – megértettük Bíró Bélát, aki a baráti szeretet hevében marhaságokat beszélt: megtörténhet és megtörténik ez mindannyiunkkal, ha nincs elegendő belátásunk és önuralmunk. Emberi dolog, szót sem érdemel.
De ha már a szerencsétlenség megtörténik, legalább ne kürtöljük szét a nyilvánosságban. Saját politikai-ideológiai véleményünk hirdetéséhez nem használjuk fel elhunyt barátainkat, szellemiségét nem hamisítjuk meg, emlékét nem mocskoljuk be aktuálpolitikai piszokkal, nem faragunk belőle politikai fegyvert, nem faragunk belőle ikont. S ha valaki mégis megteszi, az nagyon embertelen dolog, és fel kell emelnünk a szavunkat.
Bíró Béla ezekre az utolsó pillanatban elhangzó hozzászólásokra építette véleményét, másrészt egy korábban közölt publicisztikájában fejtegetett spekulációjára, miszerint Orbán Viktor valójában liberális, csak tévedésből illiberálisnak nevezi magát. Úgy vélem, szerzőnk elvetette a sulykot, amikor Egyed Péterről mint liberális ikonról mereng nyilvánosan, politikailag megosztó összefüggésben, és eszmefuttatását azzal zárja, hogy még saját fiai is „Istennek hála, meggondolatlan pillanataikban Orbán Viktor diktátumait teljesítik, mármint magyar gyerekeket nemzenek és magyarként boldogulnak”.
Egyed Péter mindig fájlalta a provincializmust: a sötét tájékozatlanságot, a tapintat döbbenetes hiányát, az érzéketlenséget, a dolgok meghamisítását, kihasználását.
Életműve jelentős része éppen abban állt, hogy kereste ennek az ellenszerét.
Ha csak felszínesen is rápillantunk Egyed Péter munkásságára, a legkisebb utánajárással is kiderül, hogy milyen ember volt – bár nem vonom kétségbe, hogy Bíró barátja volt – de nem ilyen harsány magyar, sem ideológiailag elfogult, akiből bárki ikont faraghatna. Bíró Béla Orbán Viktor nemzetpolitikáját és kultúrharcos céljait támogató publicisztikája teljességgel téves úton halad, ha ilyen képet állít elő.
Egyed Péter sajnos elhunyt, nem tudja személyesen megvédeni magát és igazságot tenni. Véleményem szerint ilyen helyzetben egy valamit is magára adó közíró az életműre apellálva méltányolhatja az elhunyt jelentőségét, és nem szóbeszédekre alapozva. Akkor is így lett volna ez méltányosabb, ha egy néhai barátról – vagy tanítványról – van szó.
Igaz ugyan, hogy rövid idő alatt lehetetlen a teljes életművét áttekinteni, illetve felkutatni azt a komplex intézményi, kollegiális és baráti kapcsolatrendszert, amit Egyed maga után hagyott, így csak csak három recensebb munkáját – a Szellem és környezet két kötetét, illetve az Irodalmi rostát – ajánlom az olvasók figyelmébe (és mivel úgy látom, Bíró Béla sem mélyedt el eléggé benne, neki is csak javasolni tudom), hogy annak alapján értékeljék a kolozsvári gondolkodó helyét. Ezen kívül még fontolóra lehet venni csak az utóbbi évtizedben különböző intézményekben kifejtett tevékenységét, vagy el lehet beszélgetni néhány volt diákjával, tanítványával, kollégájával, bírálójával.
Mert szerintem mindössze ennyiből is – az életmű töredékéből – határozottan megállapítható, hogy az Bíró Béla publicisztikája rettenetesen felületes és félrevezető.
Szerzőnk baráti érzéseit tiszteletben tartva szükségesnek látom felhívni az olvasók figyelmét arra, hogy Egyed Péter nem abban az értelemben volt magyar, amint Bíró Béla sugallja és kívánatos lenne publicisztikai tevékenysége számára: Egyedben egy szemernyi harsány, túlbuzgó, ostoba, provinciális magyarkodás, vagy egyoldalú ideológiai dogmatikusság sem volt.
Egyed Péter gondolkodásában mindenféle ideológiától igyekezett távol tartani magát.
Sőt, munkásságából kiderül, hogy a liberalizmus számára politikafilozófiai kérdés, orientációs eszme volt, amivel foglalkozott, amire többszörösen rákérdezett, kutatta a lehetőségeit, határait – az ilyen attitűd jelentős mértékben eltér attól, amit Bíró Béla felvázolt.
Arról nem is beszélve, hogy mindenféle ténylegesen politikai eszmével foglalkozó komolyabb gondolkodó elhatárolódik Orbán Viktor rendszerétől, így a liberalizmus tényleges képviselői is. Például a korábban a Fideszhez lojális, konzervatív-liberális gondolkodó Hörcher Ferenc is elfordult, érveit (lásd itt és itt), érdemes átgondolni. A polgári erényeket és a konzervatív gondolkodást képviselő Hörcher Ferenc Egyed Péterrel is szakmai-baráti kapcsolatot ápolt, többször megfordult Kolozsváron is, emellett fontos funkciót töltött be a magyar kormány által nemrég szétvert Magyar Tudományos Akadémián. A lényeg, hogy a valódi politikai gondolkodók – legyenek liberálisok, konzervatívok, bármilyenek – számára lassan vállalhatatlan az, ami a magyar aktuálpolitikában zajlik. Kétlem, hogy Egyed politikafilozófiai meglátásaival meg lehet támogatni egy ilyen rezsimet. Hacsak meg nem hamisítjuk őket.
Egy másik egyszerű tény, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszere és Egyed Péter inkompatibilitását megerősíti, amibe szerzők hanyagságában nem gondolt bele: Egyed Péter filozófiát oktatott. Ennek nagy jelentősége van.
A kolozsvári egyetem Magyar Filozófiai Intézetében egyebek mellett a Kritikai elméletek és multikulturális tanulmányok elnevezésű mesterképzőn is oktatott. Például ő tanította az Szövegértési és írástechnikák a tudományban, az irodalomban és a filozófiában és a Kriticizmus és ideológiakritika című tárgyakat. Ez a mesterképző egy olyan parányi szellemi műhely, ami Magyarországon csak a sikeresen elüldözött „Soros-egyetemen” – a máshol elismert CEU-t így nevezte a NER – volt megtalálható. Gondoljunk csak bele: egy olyan ember volna nagymagyar-liberális-orbánviktoros ikon, aki a filozófia legmélyebb dimenzióit megmozgatva, a leghétköznapibb és a legelvontabb témákról fennhangon gondolkodva, beavatta a diákokat az írás és olvasás dimenzióiba, azzal a vállalt célzattal, hogy kritikusokat neveljen? Hiszen nagyon jól látta, hogy nemzedékváltás zajlik, és lehetőségeihez mérten igyekezett kinevelni, felkészíteni a következő kritikus értelmiségi nemzedéket. Éppen az olyan rendszerek ellenében, amelyek tudományos-kulturális intézményeket vernek szét, amelyek a politikát pragmatikus csűrés-csavarássá és hazugságokká degradálják, amelyek tönkreteszik a közbeszéd minőségét és lerombolják a szabad sajtót.
Addig jó ennek a rendszernek, amíg ezek a fiatalok a teoretikus problémáikkal vannak elfoglalva, a politikával elméleti vonatkozásokban foglalkoznak.
Ha kicsit körültekintőbb lett volna Bíró Béla, akkor az sem kerüli el a figyelmét, hogy Hörcher Ferenc mellett Tamás Gáspár Miklós is gyakran megfordul Kolozsváron, az itteni egyetemen. Hiszen az ilyen emberek a gondolkodás szabadsága, az igazság kutatása, megvitatása miatt képesek túllépni a politikai nézetkülönbségeken, és szakmai barátságokat működtetni. Ilyen alkalom volt, amikor a fentebb említett diákok szerveztek megemlékezést a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról. A két emblematikus előadó Tamás Gáspár Miklós és Egyed Péter volt, az esemény támogatója pedig az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság. Félreértés ne essék, Egyed Pétert nem kívánom radikális ellenzéki baloldalinak feltüntetni, mert nem volt az. Szabadelvű volt: de olyan, aki belemegy a baloldali, jobboldali, zöld, anarchista és egyéb diskurzusokba is, sőt intézményi keretekben támogatta ezeket a vitákat, műhelyeket. Manapság azon az oldalon, amelyre Bíró Béla elismeréssel kacsintgat, aki a baloldalt támogatja, azt egyszerűen „nemzetárulónak” titulálják. De ahogy Egyed Péterből lehetetlen lenne „nemzetárulót” csinálni, úgy egy „nagymagyar” ikon sem sikerülhet. Ugyanis a gondolkodók életét – főleg, ha elérhető az életművük, és tényleg tanítottak valamit a diákoknak – elég lehetetlen feladat egyetlen politikai-ideológiai címke alá behamisítani.
Másrészt Egyed Péter életművéből egy másfajta magyarságtudat világlik ki, ami erőteljesen szembemegy a Bíró által preferált magyarságszólamokkal. S ha már egy szóbeszédre alapozta ezt a magyarságtudatot, miszerint „először magyar és csak azután ember”, hadd állítsak ezzel szembe egy másik anekdotát, aminek – az RMDSZ által megszüntetett erdélyi sajtóorgánum közlése szerint – szerzőnk is tanúja kellett legyen. Egyed Péter egy vezető pártpolitikust kérdezett arról, hogy hogyan mutatják be az autonómiát a választóknak; a politikus szerint „semmit nem kell nekik mondani az autonómiáról, mert az a vérükben van”. Ekkor Egyed kitapogatta a pulzusát, de az autonómia nem lüktetett benne. Mert ő valóságos válaszokat várt, konkrétumokat, reálisan megvalósítható terveket. Megvetette a politikai diskurzusokban elterjedt üres, fecsegő szólamokat. Igényelte a tartalmat is. Ha valóban azt mondta valaha, hogy „először magyar és csak azután ember”, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak ennyit mondott, mert nem dobálózott jól hangzó, ámde üres frázisokkal. Kissé hamis ezt terjeszteni róla nyilvánosan.
Életműve alapján a magyarsága inkább egy sajátos írástudói beállítódásban, egyféle transzilván hazafiságban érhető tetten leginkább, ami nagyon távol áll a magyar kormány által preferált egydimenziós magyarkodástól, a Magyar Nemzeti Dohányboltok hazájától. Ez a transzilván patriotizmus megjelent szépirodalmi műveiben, filozófiai esszéiben, irodalomkritikai és irodalomszervezői munkásságában, intézményalapító és gondozó attitűdjében, sokoldalú emberi kapcsolathálójában, de leginkább talán az erdélyi regionalizmus és provincializmus elleni fellépésében.
Életművének magyarsága jól illeszkedik az általa nagyra becsült és érzékenyen-értően kutatott erdélyi filozófiatörténeti életpályákat meghatározó attitűdökhöz. Egy kis enciklopédista karteziánus racionalizmus (Apáczai Csere János), egy kis külföldi szellemiség hazahozása, protestáns erkölcsiség, kantianizmus, az egyetemes emberi méltóság problémája, a tudományok és a nyelvművelő irodalom felé nyitott kapcsolatok (Sipos Pál, Köteles Sámuel stb.), német idealista filozófia, intézményépítés, lapalapítás (Böhm Károly), a kisebbségi lét egzisztenciális, teoretikus, politikai, vallási tematizálása (Makkai Sándor, László Dezső stb.), ideológiakritika, társadalomelmélet, esszéművelés, a marxista irodalomban való jártasság (Bretter György). (És nemzedéke legjobbjait most nem is soroljuk fel). Mindez csak egyetlen vonatkozás a sok közül, hiszen mindez összefonódik az irodalmi intézmények életével, ez erdélyi értelmiségi (ön)képek formális és tartalmi hatósugaraival. Ha figyelmesen olvassuk az Irodalmi rostát, vagy akár a két Szellem és környezetet (vagy a teljes életművet!) erre derül fény. Egy ilyen magyar életmű, illetve pályakép nehezen illeszthető bele a NER nemzetpolitikailag átszűrt magyarságpanteonjába. Egyed Péter nem egy ideológiához, a liberális „attitűdhöz maradt haláláig hűséges”, ahogy Bíró Béla véli, hanem az erdélyi magyar értelmiségi ethoszhoz.
Komplex-teoretikus nemzettudata megmutatkozik egy régebbi, az Erdélyi Figyelőnek készült beszélgetésben is. Az az ember, aki egy Semjén Zsolt idézetre Kanttal felel, kozmopolita-világpolgári eszméket (is) vall, és aki szerint bizonyos értelemben az erdélyi magyarság a román nemzet kisebbsége, organikus része, az nem az a magyar, aki minden további nélkül „először magyar és csak azután ember”. Még egy apróság: az emberiség fogalmát sosem „logikailag” vezetjük le, hiszen a rész–egész, az egység–sokaság viszonyoknak sajátos artikulációi vannak, így az emberiség és a nemzeti identitás is teljesen másként tematizálandó, „levezetendő”.
Még számtalan okot lehetne felsorakoztatni, hogy szerzőnk cikke miért volt meggondolatlan, tapintatlanul tájékozatlan és szűklátókörű, de még egy csekélységet szeretnék csak tisztázni.
A Szabadság napilapban megjelent cikk előzményéről, az illiberalizmus-szindrómáról van szó: ebben a korábbi írásban is meg van említve Egyed Péter és Orbán Viktor (illetve Salat Levente). Meglehet, hogy Bíró Béla azt a szöveget „bírálatnak” szánta, de ez nem feltétlen sikerült neki. Ugyanis, amint kritikus értelmiségi körökben közismert, az NER a politikai kampányolás művészetét maga Arthur Finkelstein közreműködésével sajátította el és vitte tökélyre. Ezeknek a kortárs politikai piacon forgalmazott technikáknak több megnevezése van, „negatív kampány”, „gyűlöletkampány”, és számos „praktikus” tevékenységet magába foglal, ilyen a „liberalizmus” retorikai elvetése, „háborúzás” ellene, illetve a „kereszténység” hangoztatása. Mindez stratégiailag kidolgozott rendszer, amely taktikailag folyamatosan bevethető eszközkészletet biztosít a hatalom fenntartása végett.
Csodálkozom Bíró Béla naivitásán: tényleg azt hitte, hogy a magyar miniszterelnök azért áll ki a nyilvánosság elé, hogy politikafilozófiai értekezést tartson?! A politikacsinálás ma a szakmai profizmus és a tőke, valamint a média koncentrált uralásának a kérdése, ez egy egyetemistától elvárható ismeret – s ezt néha szerzőnk is sejti, de nem akarja elfogadni. A kortárs szakpolitikai apparátus eszközkészletének, működési mechanizmusának részletes szakirodalma van. Ha valaki valóban meg szeretné érteni a „nyilvános beszédeket”, a „liberalizmus” elvetését, netán bírálni kívánja azt, előbb értse meg, hogy egyáltalán mivel áll szemben.
Kezdhetné elsőként talán Egyed Péter egyik szövegével az Ígéret, elhihetőség, elvárás. A »politikai hazugság« kognitív összefüggéseivel, hiszen ő figyelemmel követte és értően foglalkozott ezekkel a témákkal. De mindenképpen javasoljuk mindenekelőtt gondolkodást, a körültekintő tájékozódást mielőtt a nyilvánosság előtt megszólal. Mert lehet, hogy nem elegendő a nyugati liberális sajtó és a szokványos angol nyelven elérhető szakirodalom a mai világban való eligazodáshoz. Anélkül pedig a véleményformálói szerepvállalás egyenesen morális felelőtlenség lehet.
Tiszteljük meg Egyed Péter szerteágazó munkásságát és emlékezetét azzal, hogy meghagyjuk annak, ami volt. Ne hamisítsuk meg azért, mert ikonként jó fegyver lehet egy provinciális aktuálpolitikai csetepatéban.
Nyitókép: Egyed Péter a III. Fogalom és kép konferencián, fotó: Lukács Róbert, BBTE Magyar Filozófiai Intézet Facebook-oldala / Idézet: Egyed Péter: A mennyei íróasztal, Látó, 2007/6.
