Igen erős kontrasztot jelentett a népszavazási hétvége, ugyanis egyszerre volt az ország egyik legaljasabb, legröhejesebb és végérvényben legfelemelőbb két napja 2018-ban. De lehet, hogy még hosszabb ideje.
Amilyen léptékben és amilyen aljas módon folyt a referendumot megelőző félreinformáló kampány, az ember könnyen hajlott arra, hogy fel kell készülnie a legrosszabbra, mert végül csak sikerülni fog átvinni az alkotmánymódosító tervezetet. Megvallom: még az eredmények közlése előtt magam is úgy kezdtem el írni ezt a szöveget, hogy teljesen más kicsengése volt. Az olyan köldöknézegető, a valóságtól minden szinten elrugaszkodott ostobaságok, mint például: „a melegek elveszik a gyermekeiteket és meleget nevelnek belőlük” nem sok jóval kecsegtettek.
Azonban meg kell vallanom, örvendek az eredménynek, még ha a 91 százalékos „igen” – a harmincból, csak hogy ne kezdjen valaki ismét olyan félremagyarázásba, mint amilyen Magyarországon történt – még mindig egy megoldandó probléma jele.
Örvendek, mert a vasárnap délelőtti templomozás sem hozta meg annyira az emberek szavazókedvét, hogy egy aljas és csaló referendumra elmenjenek. Még az sem hatott mozgósítólag, hogy ortodox papok azzal fenyegetőztek, többé nem részesítik áldozatban azokat a híveket, akik nem vesznek részt a népszavazáson.
Örvendek, mert a csalás kiszűrésére hivatott eljárások mellőzése ellenére, és az elkövetett csalások ellenére sem sikerült összeguberálni az elégséges szavazatszámot. A tizenhét személyivel érkező hölgy és a mindkét nap szavazni próbáló férfi buzgósága sem hozta meg a várt eredményt.
Örvendek, hogy az őrült tempójú buszoztatás és a szavazóturizmus pontosan annyira haszontalan volt, mint a propaganda és a csalás: az égvilágon semmi szignifikáns eredményt nem hozott. A kirekesztésért pitiző politikai és egyházi kampány megbukott. Ebben pedig nem csak az ortodox egyház a sáros: ebből a mi drága kisebbségi egyházaink is jó bőven kivették a részüket.
Örvendek, hogy nem ment át egy olyan referendum, amelyet egy (egyébként az ortodox egyházhoz ezer szálon kötődő, kirekesztésen és megvetésen alapuló) olyan gittegylet szervezett, mint a Koalíció a családért. A végeredmény kihirdetése után igazi felüdülés volt megmosolyogni a kínos magyarázkodásukat: a lényeg számukra az, hogy együtt voltak, és ezután is tesznek majd a családok, a gyerekek és az ország jövőjéért. Szinte megsajnáltam őket.
Örvendek, hogy mindannak ellenére is elbukott a referendum, hogy az ügyet politikai pártok többsége két kanállal habzsolta fel és használta fel saját céljaira. Különösen szégyellje magát mindegyik kisebbségi párt, amelyik felkarolta ezt az aljas kezdeményezést. Szégyellje, hogy kisebbségi képviseletként cserben hagyta saját kisebbségei jogi képviseletét. E ponttól kezdve minden morális alapot elveszített saját jogainak követelésére: nem jobbak egyik többségi, és az elnyomást vélt vagy valós módon napi szinten gyakorló pártnál sem.
Örvendek, hogy nem bizonyult sikeresnek egy olyan manipulációra és megfélemlítésre alapozott kampány, amely az egész referendumot megelőzte. Amely egész közösségeket tett volna felelőssé valamiért, aminek semmi köze a referendumhoz.
Örvendek, hogy nem lett érvényes egy olyan referendum, aminek következtében az egyházzal karöltésben működő állam – amely elvileg szekuláris, de hát no, tudjuk, hol élünk – bármikor pillanatnyi kedve szerint írhatott volna új alkotmányt, vagy módosíthatta volna a fennállót. Ennek következtében – hogy magam is a referendumpártiak által csúcsra járatott „csúszós lejtő” típusú érveléssel éljek: az abortusz tiltásától kezdve a nekik nem fekvő szexuális pozitúra tiltásán át a cölibátus általánossá tételéig a szexuális élet törvényi korlátozásának megannyi formája vált volna lehetővé… Többek között, de ez csak a kezdet lett volna. Akkor mosolyogtam volna a legszélesebben, amikor azon etnikai kisebbségek tagjait kezdték volna vegzálni, akik megszavazták ezt a referendumot.
Örvendek annak is, hogy mindenféle cinikus kocsmaértelmiségiek nyökögése ellenére volt egy, a referendumot bojkottáló, többé-kevésbé széles körű mozgalom. Természetesen közel lehetetlen megállapítani, hogy ennek milyen hatása volt a dolgozó átlagember szavazói attitűdjére, de a mai értelmiség soraiban tomboló, egyik-oldalra-sem-állok, olcsó, cinikus „klasszikus liberális” (értsd: rejtőzködő széljobber), dohos posványban rengeteg embert látni kiállni egy ilyen mozgalom mellett, nos, ez igencsak üdítő volt.
Azonban a leginkább annak örvendek, hogy a vesztesek kényelmetlenül érzik magukat. Helyes. Mindazonáltal tudom, hogy nem azért érzik magukat rosszul, mert megértették, hogy mi volt a probléma a referendummal és a körülötte zajlott kampányokkal. De legalább talán megértik a következőt: e minimális vereség – amely alig valamicskét hat ki az életükre – motoszkáló kényelmetlenségének a sokszorosát élik át azok nap mint nap, akik ellen szavazni elmentek. Mindegy, ténylegesen végül hogyan szavaztak: jelenlétükkel legitimálták ezt az egész aljas cirkuszt, amely szavazás kérdésévé tenné közösségek alapvető jogait.
Érezzék is kényelmetlenül magukat. Továbbá az összes, egy egész közösség ellen agitáló egyházi személyiség, aki az égvilágon semmit nem tud az érintett közösségről és különösen a tagjairól. Az összes olyan kisebbségi politikus, aki cinikus és rövidtávú nyerészkedés érdekében hajlandó volt beáldozni a saját kisebbségeiken belüli, még védtelenebb kisebbségi csoportokat, és akik most egyszerre kellett szembenézzenek a kisebbségi és a többségi megvetéssel. Újból – mert ez az eset távolról sem volt az első.
Megérdemli a veszteség érzetéből származó kényelmetlenség minden egyes pillanatát minden egyes közszereplő, aki támogatta ezt az aljas referendumot. Soha nem fogok ezért a kijelentésért bocsánatot kérni: főleg addig nem, amíg egyház- és honatyáink elnézést nem kérnek az általuk saját kisebbségeik ellen kifejtett, mentálisan és fizikailag is káros ideológiai aknamunkáért.
Mindaddig, amíg ez így marad, mindössze egyetlen mondandóm van a politikai és egyházi népképviselet irányába: minden egyes kritikai eszközzel tűz a vezérkarokra!
Végül pedig örvendek, hogy ennyire elfogadhatatlan a szabadság összetört arca azok számára, akik mindenhol szeretik hangoztatni saját szabadságuk csorbulását. Tanulják meg a leckét: minden nap ilyen azoknak, akiknek még annyi sincs, mint nekik.
Igen, ennyire elfogadhatatlan az az állítás, hogy politikai képviseletünk – már akié – azzal áll elő, hogy a „demokrácia a részvételről szól”: ez par excellence ideológia! A kijelentés egyébként igaz, azonban egy sokkal, de sokkal mélyebb részvételről kellene szólnia. Olyan részvételről, amely messze túlmegy a szavazások és pártpolitika nálunk ismert, olcsó felszínén.
De erről már nyilván nem beszélünk, mert ez radikálisan túlmutatna a mostani kétgarasos bulvárdemokrácián, és így természetesen tabu.
