Az iskola nem játék, a szülők pedig idegenek

A

A férjem megmondta, hogy a szülői értekezleteken ügyesen csendben kell maradni, mert akkor kevés munkát kapunk majd. Mármint iskolás gyerek szüleinek járó feladatot. Hiszen mi furcsák vagyunk, nem igazán konvencionálisak, ne bolygassuk feleslegesen a szülőtársak és a tanító néni életét, világnézetét, erkölcseit. Nagyrészt sikerült is fenntartani mindezt, visszafogottan nyilvánítottunk véleményt a közösen gyűjtött pénzből vásárolni kívánt függöny és szőnyeg színével kapcsolatban, az általunk gyűjtött, a szülők pénzéből vásárolt okostévé, laptop és nyomtató kapcsán is. Az egyetlen elv az volt, hogy addig, amíg nem ártanak a gyereknek, igyekszünk beolvadni, kritikus nézeteinket óvatosan képviselni, hiszen az oktatási rendszerből nagyon sok helyen kilóg a lóláb, de tudjuk, hogy ez nagyon sok esetben nem a tanító hibája.

Egy Nagyváradi Iskolában vagyunk

– nem nevezem meg, mert nem illik. Ebben az iskolában az első osztályos gyerekünk délutáni programos. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy reggel 8-ra beesünk az osztályba, és pontosan délután 4-kor lebattyog az első osztályos csapat az udvarra, ahol a munkától fáradt szülők várják a tanulástól fáradt gyerekeket. Itt, az iskola udvarán találkoznak egymással a szülők, itt kérdezzük meg a tanító nénitől, van-e valami gond. Ő itt meséli el a napi csúcs- és mélypontokat, a gyerek gondviselőjével gyakorlati és akár lelki dolgokat is megbeszél. Itt szervezkednek a gyerekek, kihez mennek délután, kéredzkednek, szülők pedig igyekeznek megszervezni a gyerekek délutáni extra tevékenységeit: ki és mikor és hova megy utánuk. A gyerekek ilyenkor még szaladgálni is szoktak az udvaron, érzik a szabadság levegőjét, s ez általában futkározásra készteti őket. Egyszóval megy a kontrollálatlan szocializáció, ami urambocsá’: a normális élet része.

Történt mindez két héttel ezelőttig. Amikor a tanító nénik egy egyszerű, a közös szülői csoportba kiírt üzenettel:

Szülők figyelmébe: az iskola vezetősége felhívta a figyelmünket, hogy a gyermekek biztonsága érdekében délután 4 óra után nem játszhatnak a gyerekek az iskola területén (az udvaron sem). Akiért pár perccel később jönnek a szülők, fent, az osztályteremben várakozik a tanító nénivel.”

Az iskola nem játék.

A játék nem biztonságos. És a gyerek biztonsága mindenekelőtt. Az nem tiszta, hogy fizikai biztonságra gondolt-e vagy netalán lelkire. Másnapi kérdéseimre semmi tisztázást nem kaptam, egyszerűen csak annyit, hogy az igazgató ezt rendelte el, a tanítóknak pedig ehhez kell igazodniuk. A miértjeimre vállrándítás volt a válasz. És én nem szeretem a vállrándítós válaszokat.

A szülőbizottság elnökéhez fordulok: kérlek, ne hagyd, hogy ez történjen, látod, a tanítók kiabálnak a gyerekekkel, mert zsigerből indulnak szaladgálni az udvarra. Ez egy iskola, kérlek, beszélj az igazgatóval, ez így nincs rendben.  

Egy hét után semmi változás. Csak annyi, hogy most már délután 4-kor kifeszített piros-fehér szalag várja a szülőket a kapusháznál, egy gumibotos biztonsági őrrel egyetemben, aki vigyáz a gyerekek biztonságára. Egy iskolányi gyerek hozzátartozója tíz négyzetméternyi területen összezsúfolva várja, hogy a csemetéket szigorú kettős sorban lehozzák a tanítók és biztonságban átadják. Lökdösődés, helyhiány, de a biztonság a kulcsszó… Nem tudunk beszélgetni a tanító nénivel, nem tudunk beszélgetni a szülőkkel sem, a gyerekek pedig nem tudnak szervezkedni.

A szülőbizottság elnökét felhívom telefonon, mondja el, mégis mi történik. Törvényre hivatkozik, ami tisztán kimondja, hogy reggel 8-tól délután 4-ig idegeneknek tilos belépniük az iskolába.

Én, idegen? De hát én vagyok a szülő!

Sajnos, sem tanuló, sem az iskola alkalmazottja nem vagyok, tehát igen, semmi keresnivalóm nincs az intézmény területén. És mivel nem vagyok jogász, és ő sem jogász, ne kezdjük el értelmezni a törvényt – mondja ő.

Most folyamatos kérdések kattognak bennem: hogyan képviselem a gyermekem előtt, hogy az az intézmény, amiben napi 8 órát tölt el, jó, emberséges és biztonságos hely? Hogyan várja el tőlem, szülőtől az intézmény, hogy havi rendszerességgel fizessek osztálypénzt, amiből alapvető igényeket (vécépapír, szappan, írólap, munkafüzetek…) fedeznek az amúgy ingyenes oktatás keretében? Mi alapján várja el az iskola tőlem, szülőtől, hogy partner legyek, miközben alapvetően megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe hoz engem, és ezzel közvetett módon a gyermekemet is? Hogyan tudnak egyszer megdícsérni azért, hogy nagyon jól szervezzük az osztályközösséget, fontos, hogy a gyerekek délutánonként egymáshoz menjenek, és aztán elvágják azt a lehetőséget, hogy mindezt megtehessük? A gyerekek fizikai vagy lelki biztonságára hivatkozva teszik mindezt – mert egyáltalán nem látom indokoltnak, hogy épp a szülőt tekintsék biztonsági kockázatnak és kezeljék eként. Miért számít a szülő idegennek egy olyan intézményben, ami szerződéses jogviszonyban áll vele a gyerek tanulmányi szerződése révén? Egyáltalán: hogy lehet, hogy ilyesmikért kell nekem, felháborodott és mélységesen csalódott édesanyának ilyen fröcsögős cikket írni a 21. században?

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Aczél Dóra
Aczél Dóra

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória