Kórházi útikalauz stopposoknak

K

A kórházi tapasztalatok azok, amelyeket senki nem irigyel tőlem. Itt ülök a szilágysomlyói kórház várótermében, arra várva, hogy az orvos lepecsételje az utolsó havi betegszabadságos papírom – ez most az összegzés és a következtetések ideje.

Az utóbbi időben megjártam a hazai állami kórházak sürgősségi ellátását, ambuláns rendelőit, magánkórházak járóbeteg-ellátását, külföldi állami kórházak gyárjait, és voltam egy wellnesshotel típusú magánkórházban is. Segítettem egy kedves ismerősömnek eligazodni a nem-orvosi, de a betegség nyújtotta izgalmakkal teli életben. Következtetéseimet ezekre az élményekre alapozom.

Érdekes érzés otthon lenni ebben a málló falú, frottírköpenyes kórházban, ahol a személyzet szájára csak hálni jár a mosoly. Vajon miért csak hálni? Nem tudna az a mosoly odaülni a napközbeni munkaarcra, hogy a betegek is érezzék, valaki törődik velük is?

Itt élesen körvonalazódni látszik, hogy a környezetünk termékei vagyunk. Az orvosi szakbizottság rendelője a szilágysomlyói kórház nem felújított részében kapott helyet. Ez a testület dönt a betegnyugdíjakról és a betegszabadságokról. A neve szerint „bizottság”, de egész Szilágy megyét egy orvos látja el egyszemélyben, bár a papírmunkában segít egy asszisztens is. A doktornőnek van irodája, és van külön irodája az asszisztensének is, feltételezem, az archívum is ott van, másképp ugyan miért biztosított volna a kórház rögtön két odút egyetlen típusú ellátásra.

Az összes beteg eddigi betegszabadságát és betegnyugdíját archiváló irat itt lapul. Az ajtók préselt lemezből, sarkai mállanak már az időtől, becsukni is csak úgy lehet, hogy jól meg kell húzni, a vékony asszisztensnőnek már külön kifejlesztett technikája van erre. Az ablakok közé kiszuperált kórházi pokrócok vannak begyűrve, hogy a hideg ne húzzon be annyira erősen az orvos hátára. Az asztalok, székek mind a diktatúra maradványai, és a rendszer is: se laptop, se számítógép, mindent papíron kell beadni, dossziékba fűzik le az iratokat.

A folyosón évek óta nincs világítás, mert egyszer kiégett a neoncső, valamiért nincs kicserélve. A betegek az ajtó előtt várakoznak, hogy vagy az asszisztens, vagy az orvos jöjjön ki és szedje össze a papírjaikat. Ennyi a logisztika, és még a szembenézősdi is hiányzik belőle.

A napi húsz-harminc beteg „megvizsgálása” gyakorlatilag a papírjaik átnézését jelenti, igazi orvosi vizsgálatról itt szó sincs. Mentségül szólva, az adott helyzetben tényleg csak a papír szükséges, hiszen a betegszabadság megállapítása előtt már a szak- és háziorvosok bőven vizsgáltak, kezelést, gyógyulási időt írtak fel.

Ha nem a papír a fontos

És általában nem, hanem a felbecsülhetetlen értékű egészség az, ami fontos. Amikor megkerülhető a román  állami rendszer, akkor igyekszem megkerülni. Mert itt azért a kisebb beavatkozások megfizethetőek a magánkórházakban, klinikákon. Az államnál túl sok a papír, túl sok a sorbanállás, és túl sok kiszolgáltatottság-érzésben részesülök, így inkább fizetek mondjuk egy röntgenfelvételért vagy egy kötözésért. A kötelező egészségügyi biztosításra úgy tekintek, mint az útlevélre. Ott lapul a fiókban, s lehet, hogy soha nem kell használni, de ha kell, és nincs, akkor az fáj. Igaz, kicsit sokba kerül, gyakorlati haszna pedig alig van, ha egészséges az ember. Viszont ha nagyobb beavatkozásra van szükség, akkor nem mindegy, hogy van-e vagy nincs. Uniós állampolgárként pedig érdemes kihasználni a szabad egészségügyi vándorlás nyújtotta előnyöket. Én bőven kihasználtam, és szándékomban áll a jövőben is így tenni.

Ahol a környezet más – mondjuk, nem kell pokrócot keresni a raktárból, hogy ablakot szigeteljenek vele –, ott az orvosok is mosolygósabbak. Szerintem – hallj csodát! – van összefüggés. Lépjünk nyugodtan más szintre: ahol a rezidenseknek nem kell harmad- és negyedállást vállalniuk, hogy szűkösen megéljenek, ott lehet, hogy több idő és energia jut egy beteg ellátására, vagy a behatóbb vizsgálatokra. Ahol a beteg ellátása nem a mosdatással és az alapvető higiénia biztosításával kezdődik, ott lehet, hogy jut idő orvosi beavatkozásra.

Ahol nem kell spórolni a kötszeren, hanem a sebet normális minőségű és megfelelő mennyiségű fertőtlenítővel lehet kezelni, majd kötszerrel bekötni, ott az orvos nyugodtan tudja ajánlani akár az otthoni kötözést, illetve még azt is nyugodt szívvel tudja javasolni, hogy a beteg zuhanyozzon, mert kap vízálló kötést, otthonra is egyet. Ahol az orvosi segédeszközök (ortézisek, protézisek) beszerzéséhez nem szükséges különösebben protekció, vagy zsebekbe dugosgatott figyelmesség, ott a gyógyulásra is több idő és figyelem jut.

Hogyan válasszak Orvost és kórházat?

Ez a legnehezebb kérdés, rengeteg netes fórum, ajánlás próbál választ adni rá. Amikor valaki gyógyulni akar, az egyetlen dolog, amire képtelen, az az objektivitás. A megérzéseire hallgat, azokat az utakat veszi észre, amelyek csodálatos módon épp megnyíltak számára. Nem tudja elfogadni, van esély rá, hogy vannak jobbak annál a dokinál, akihez épp eljutott, bejutott. A másik végletes beteg-attitűd sem jobb: egyik orvos szakértelmével sem tudsz azonosulni, egyik sem elég jó, a kórház nem elég felszerelt, nem olyan, amilyent megálmodtál. Az egyik túlzott bizalmat szavaz, a másik meg semmit.

Én az előbbi kategóriába tartozó beteg vagyok: ha egy doki szimpatikus, akkor biztosra veszem, ő fog meggyógyítani. A sok tapasztalat az erős szubjektivitás mindkét irányát tompítani tudja. Idővel elkezdtem tudni figyelni azokra a jelekre, amelyek aztán érdekes következtetések levonására adtak alkalmat – mindez segíthet eligazodni, ha orvost keresel:

  • Lehet-e időpontot kérni vagy sem? Ha nem lehet, akkor készülj fel bármire: vagy órákig való várakozásra, vagy szerencsés bejutásra. Ahol nem lehet, ott nincs meg az az alapvető logisztika, amitől egy rendszer hatékonyan tud működni. Az is egy jel, ha nem közvetlenül az orvossal kell beszélned – én ezt jobban szeretem, mert jó érzés, hogy adminisztratív dolgok intézésére adminisztratív személyzet van fizetve. Az orvos foglalkozzon a gyógyítással.
  • Az orvos és az asszisztense kapcsolata. Ha van, márpedig valamilyen van. Még akkor is, ha állami kórházban voltam, legyen az román, magyar vagy osztrák, szembetűnő az asszisztensekkel való bánásmód. Itt hadd térjek ki egy nagyon kicsinek tűnő, de irtó fontos tényre: az asszisztens nem azért asszisztens, mert az orvosira nem futotta a tudása, hanem azért, mert ezt szereti, ehhez ért. Nyugaton nem láttam példát arra, hogy az orvos lekezelően bánt volna vele, hanem úgy, mint akinek a munkája nélkül ő sem tudna dolgozni. Itthon is láttam jó példát erre, de nagyjából a magánkórházakban, az államiban sajnos csak elvétve.
  • Van-e kötszer a rendelőben vagy nincs? Ha nincs, akkor természetesen nyugodtan lehet arra következtetni, hogy az orvos frusztrált, hiszen nincsenek megteremtve számára a megfelelő (még csak nem is ideális) munkakörülmények. Ez olyan árulkodó jel, ami kötelező módon az objektív tényt szubjektív megélésbe fordítja át: ha nincs mivel ellássanak, hiába jó az orvos, jobb, ha menekülsz, míg nem késő.
  • Nem elhanyagolandó szempont az orvos humorérzéke. A humorérzék az intelligencián túl feltételezi a nagyfokú alázatot az élet dolgai iránt, és a bizalmat a beteg iránt. Igen, az orvosnak is meg kell bíznia a betegében, nem csak fordítva, ahogy ezt sokszor egyértelműnek hisszük. Továbbá, ha tud humorizálni, akkor ideje is van rád, ami ugyancsak fontos szempont, ha épp te vagy a beteg.

 

Ami állandó, rendszerektől függetlenül

Kifejezetten utálom a kis figyelmességeket, igyekeztem mindig elkerülni a borítékokat. De van ennek egy titka, amire akkor jöttem rá, mikor egyszer egy osztrák állami kórházban azt hittem, meggyógyultam. Egy felülvizsgálat alkalmával egy üveg román bort vittem a dokinak. Nem véletlenül bort, hiszen majdhogynem egy évnyi antibiotikumkúra végén voltam.

Úgy adtam át a dokinak, hogy fogadja el áldozati italként az antibiotikumok oltárán. A doki nagyon megörült neki, még csak véletlenül sem mondta, ezt nem kellett volna, hogy bizony, azóta mindig akad egy-egy személyes ajándék a táskámban. Festmény, bor, zakuszka, jobbfajta szivar, csoki, tea, mindig egy képeslappal, személyes üzenettel ellátva. A személyes ajándékot tapasztalatom szerint bárhol szeretik. Fontos, hogy akkor adjam át, mikor lezárunk valamit, mert így köszönöm-ajándék lesz belőle, és nem kérlek-ajándék. Az orvosok is szeretnek lezárni eseteket, mi is szeretünk gyógyultaknak lenni, így ezek az ajándékok mementóként is működnek. Ha pedig véletlenül vissza kell mennünk, a doki emlékszik arra a mivelünk történt pozitív élményre.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Aczél Dóra
Aczél Dóra

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória