Nem szereplés, nem évzáró: szerep. Ettől a szótól valahogy borsódzik a hátam. Nagyrészt azért, mert még nyelvtanilag sem látom értelmét, nemhogy valójában. A „szerep”, így tanév vége felé, mumussá válik, rátelepszik a családokra, lázas stresszben tart kicsit és nagyot, de főleg az anyukákat meg a nagymamákat. Akik nagyon készülnek, hogy a gyerekük, unokájuk most aztán megmutathassa. És hogy el tudja mondani azt a verset, noha a harmadik szakasznál van egy szó, ott meg szokott akadni. Hogy a tánclépések ritmusra lépődjenek, mert van egy rész, ami gyors, ott nehéz tartani a tempót. Hogy vasalt ruha legyen a gyereken, és nehogy annyit rohangáljon, hogy összepiszkolja; a tancik ajándéka meglegyen, virág is mellé; a telefon legyen feltöltve, mert kamerázni kell.
Nálunk kettő van (mármint gyerek), s így szerepből is kettő. A még ovis lányom nagyon várta már. Egy héttel ezelőtt kezdtük számolni az alvást – mennyit kell még a szerepig? Az első osztályt végzett fiam még a szereposztások körüli időszakban kijelentette, ő nem fog színpadra állni. Részünkről rendben volt. Egyetlen dologra kértem, annak ellenére, hogy ő nem lép fel, attól még ott leszünk, hogy nézzük meg az osztálytársait.
A két szerep egy bizonyos ponton kísértetiesen hasonlított egymásra.
A szülők és kedves hozzátartozók – nagyrészt nagymamák, akik most is bevetésen vannak – helyet találtak a nézőtérnek berendezett székeken, és a meleg ellenére türelmesen vártak. A nyitóbeszéd alatt is mindenki szépen, jól nevelten ült és hallgatott, hiszen felnőtt beszél, igazgató, tanító néni (autoritás). A fordulópont az volt, amikor maguk a gyerekek léptek fel a színpadra. Ebben a pillanatban az addig nyugodtan ülő szülők, mintha darázs csípte volna meg őket, felpattanva fogták a telefonjukat, és vadul elkezdték kamerázni, ami épp történik. A mozgalmasabb pillanatoknál több szülő állt fel, a hosszú, egyénileg elmondott versek alkalmából csak az illető gyermek hozzátartozója. Volt, aki végig székre állva kamerázott, mert csak onnan lehetett tiszta szöget kapni. Mondhatni a szülők megdolgoztak azért, hogy az esemény bőven dokumentálva legyen.
Én mindkét szerep alkalmából hátul ültem. A lányom a végén elmondta, azért nézett sokat engem, meg mosolygott, mert az óvónéni azt mondta, nem szabad integetni, puszit meg szívecskéket küldeni a színpadról. Értitek, nézett engem a lányom, mert nekem szólt a szerepe. A fiam nem ment fel a színpadra, és örülök neki. Nem akartam, hogy őt is végigkamerázzák, anélkül, hogy őt bárki is megkérdezte volna arról, hogy szeretné-e, ha felvennék. (Különben erről egyik gyereket sem kérdezték meg.)
Érdekes a helyzet,
amikor a telefonok beékelődnek az amúgy sem személyes szerep eleje és vége közé. Amikor sátánként tartjuk számon a kütyüket, ha a gyerek kezében van, de azt hisszük, rendben van, ha ugyanezt mi csináljuk, szülőként. Amikor felnőttként védjük a saját személyes adatainkat, de a gyermekeinkről simán készítünk fotókat, videókat, és még azt sem kérdezzük meg, hogy őket vajon zavarná-e mindez. Amikor a tanévzárók nem az éppen elmúló időszak közös lezárásáról szólnak, hanem sokkal inkább felvonulási szertartásként működnek, ahol a gyermekeinket stíröljük, méregetjük, és elvárjuk, hogy a szerepen jól csinálja a magáét. Amikor a gyereket arra tanítjuk, hogy egy előadáson viselkedni kell, nem telefonozunk, nem mászunk fel a székre, figyelünk arra, ami a színpadon történik, és közben pont azon előadás alkalmával, amikor ő áll a színpadon, mindezt elfelejtjük.
Amikor szerepen vagyunk, nem hiszem, hogy különösebb sikerrel járnánk a legerősebb pedagógiai eszköz, a példamutatás alkalmazásában.
Nyitókép: Fortepan. /1986. Magyarország, Budapest IV. Tanoda tér 1., Könyves Kálmán Gimnázium, ballagás
