Az igazi aranykor most van

A

Nyolcéves voltam 1989 decemberében. Kisgyerekként éltem meg a ‘80-as éveket, de így is elég sok emlékem van arról, amit az élet az „aranykor” (Epoca de aur) utolsó évtizedében jelentett.

Emlékszem a sorbaNállásokra,

a kenyér- és vajbonokra, a ritka bolti húsra, a gázpalackos, zörgő és mocskos buszokra, a nagy ipartelepekre és a munkások tömegére, akik délután 15 és 16 óra között özönlöttek hazafelé a gyárakból visszatérő járatokról buszokból. Emlékszem, mennyire irigyeltük az egyik óvodástársunkat, mert ő mindig virslit és szalámit hozott uzsonnára, mert az édesanyja a húsgyárban dolgozott. Mázlista! Emlékszem, a szomszéd gyerek apukája elment Kisinyovba, az akkori Szovjetunióba dolgozni pár hónapra, és mi, gyerekek kértük, hogy hozzon banánt. Nem hozott, mert ott sem volt.

Emlékszem az óvodai román kommunista énekekre,

amelyekből bár szinte egy szót sem értettünk, mégis torkunk szakadtából énekeltük. Emlékszem a sólyomegyenruhára és a csupán három hónapig viselt pionírruhámra. Benedek Elek szülőházánál avattak pionírrá, furcsa módon ötvözve a kényszerkommunista eseményt a szőnyeg alatt tovább elő székely lokálpatriotizmussal.

Emlékszem egy sepsiszentgyörgyi felvonulásra is, amikor a gyári munkások és népviseletbe öltözött ideálparasztok között a tévékameráknak énekeltük, hogy éljen Ceaușescu meg a párt, meg az aranykor. Aztán vártuk, hogy lássuk magunkat a tévében, de amikor végre bejátszották, nem is látszottunk. Mekkora csalódás! Emlékszem a nyaralásokra a Fekete-tengeren. Mai szemmel elég fapados körülmények között pihentünk, de ezek az utak az akkori életünk fénypontjai voltak.

De ugyanúgy emlékszem a forgalmista rendőrre, akinek a kezébe kellett nyomni 10 lejt, hogy ne büntessen meg. Emlékszem a félelmek között hallgatott Szabad Európa rádióra, és a szomszédokkal közösen videón végignézett István, a királyra, amely után apám a lelkemre kötötte, hogy nehogy elmondjam valakinek, mit néztünk. Akkor nem értettem, mitől kellene félni. Apám meg évekig mondogatta, amikor magyar dolgokról beszélgettünk, hogy ne beszéljek hangosan, mert a szomszédok meghallják. Sokáig nem értettem, miért mondja. Emlékszem a rokonok és ismerősök által a határon átcsempészett magyar történelemkönyvekre, cikkekre, emlékszem a feketén beszerezhető magyar lemezekre és magnószalagokra.

Apám ellenálló volt, pedig nem is tudta.

Emlékszem a forradalom előtti Bukarest szürkeségére, amelyet 1988-ban láttam először. Szüleimmel elmentünk videómagnót (VHS-lejátszót) venni. Természetesen feketén, titokban, egy külvárosi negyed lakásából. Erről is hallgatnom kellett. A mi nappalinkban nézte a fél szentgyörgyi kapcsolószekrénygyár a ’80-as évek nagy tömegfilmjeit, a Chuck Norris-féle Delta Force-októl a Sylvester Stallone-féle Rambókig és a hongkongi karatefilmektől a Top Gunig. Szüleim nem is tudták talán, hogy ezzel közvetett módon segítettek lebontani a szörnyű rendszert, ahogy azt a 2015-ös Chuck Norris vs. Communism dokumentumfilm olyan találóan elemzi. Csak úgy csodáltuk Amerikát, a „hanyatló Nyugatot”, ami annyira elérhetetlennek tűnt.

Emlékszem a sepsiszentgyörgyi forradalomra.

Azt hiszem, két nagy kivonulás volt a városban, mindkettőre kivitt az anyám. Azért ő, mert apám napokon át az Olt hídját „védte” egy régi kalasnyikovval a kezében a „terroristáktól”, felfegyverzett őrként, vagy miként. Az első gyűlésen még szorongtunk, a félelmet még én is, gyerekfejjel is éreztem. Talán december 22-e vagy 23-a lehetett. Sokan felszólaltak, volt huhogás, de szorongás is. Még nem tudta senki biztosra, hogy mi lesz.

Este lövöldöztek. Édesanyámmal az ablaknál hallgattuk a golyózápor hangjait, majd a tévében követtük a bukaresti eseményeket. Emlékszem, nagyon félt, hogy apámnak baja esik. A hídnál valóban voltak lövöldözések. Állítólag halott is volt. Szerencsére apám vigyázott magára. A második nagygyűlésnél már a hatalmas ujjongásra emlékszem, és arra, ahogy kidobálták a könyveket a pártközpontból és tábortüzet raktak belőle. Repültek a fejünk fölött az égett papírcsíkok. Akkor láttam először félig elégett Ceaușescu-portrét.

A legjobban mégis arra emlékszem, ami ezután jött:

1990. január 7-én, hétfőn reggel az első órára az iskolában. Darvas tanítónéni bejött, köszönt. Mi felálltunk és vártuk, hogy adja ki a parancsot a Trei culori cunosc pe lume (himnusz 1977–1989 között) éneklésére. Nem adta ki. Furcsa csend volt. Leültünk. Boldog új évet kívánt, majd elkezdett sírni. Vagy öt percig sírt, meg sem tudott szólalni, nem igazán értettük, miért. Később megértettem. Aznap a tanítónéni elrendelte, hogy tépjük ki minden tankönyvből a diktátor portréját. Örömmel tettük, karikatúraverseny lett belőle.

Ezután a dolgok felgyorsultak, mintha hirtelen egy másik országban találtuk volna magunkat.

Elkezdett (néha) magyarul is beszélni a tévé, a szentgyörgyi moziban magyar mesefilmeket, vetítettek, amelyekre sorban vitték az osztályokat. Akkor láttam először magyarul beszélő mozit, nagy élmény volt például a Macskafogó. Ömlöttek a párhuzamos magyar történelmi órák, az alternatív kiadványok, előkerültek régi könyvek és az eldugott anyagok. Beindult a gyorstalpalós magyar identitásképzés a Mikóban. 1990. augusztus 20-án már a Lánchíd mellől néztük a szüleimmel a nemzetközi motorcsónakversenyt és az esti tűzijátékot. Budapest akkor fantasztikus helynek, már-már a Nyugatnak tűnt.

Közben eltelt 30 év, és mondhatjuk lassan, hogy a tranzitkorszak véget ért,

Románia többé-kevésbé révbe ért, ott van, ahol lennie kell, a Nyugat része. Igaz, még mindig elég nagy egyenlőtlenségekkel terhelve, lemaradt infrastruktúrával, gyenge oktatási rendszerrel, de mégiscsak gyorsan fejlődő gazdasággal, stabil középréteggel és masszív, EU-forrásokból finanszírozott fejlesztési programokkal. Ehhez képest számomra megdöbbentő, hogy

még mindig az ország lakosságnak 52%-a szerint jobb volt 1989 előtt.

S bár ez az arány az erdélyi magyarok körében biztosan alacsonyabb, e számok még így is sokkolóak. Próbálom megérteni az okait. Elgondolkodom a szüleim munkásgenerációján, akik a biztos munkahelyből, biztos lakásból, a szakszervezeti jegyes, éves üdülésből és amúgy egy viszonylag egyszerű életből zuhantak bele a ’90-es és a 2000-es évek vadkapitalizmusába, bizonytalanságába, elbocsátásaiba, a modern élet komplexitásába. Hirtelen semmi sem volt biztos, mindenért küzdeni kellett, és csak a ravaszok és a csalók jártak igazán jól. Erre rakódtak rá az utóbbi évek nagy csalódásai, a végtelen méretű korrupció, az állami vagyon szétlopásának a mindennapos leleplezése, a tömegsokkok a leégett bukaresti szülőotthontól a Colectiv klubon át (ahol fiatalok tucatjai haltak szörnyet) a Hexi Pharma-féle hatástalan kórházi fertőtlenítőszer botrányáig, amibe ugyancsak százak, ha nem ezrek halhattak bele. Hirtelen kiderült, hogy ez az ország hogyan is működik, működött mindig. Lehullt a lepel.

Közben milliók hagyták el az országot, míg más milliók ezt kényszerűen végignézték. Kinek nincs ma már rokona vagy barátja valahol Nyugaton, de legalább Magyarországon? Az itthon maradt lakosság megközelítőleg egynegyede még mindig mélyszegénységben él. Mit ér a szólás, a vélemény, vagy a gyülekezés szabadsága ezeknek az embereknek, ha létminimumon tengődnek? Mit ér akár a mozgás szabadsága, ha nincs miből kirándulni, vagy ha már képtelenek kivándorolni, mert azon a koron már túl járnak? Mindezeket együttvéve részben meg tudom érteni, hogy sokaknak miért hiányzik a letűnt rendszer. Aztán ez esetben is érvényes az örök szabály: az emberek általában azon korszak iránt éreznek nosztalgiát, amikor fiatalok voltak, életerősek és egészségesek.

De akkor is: 52%?! Tényleg az országa lakosságának fele úgy érzi, hogy ‘89 előtt jobb volt?
Pedig az 1980-as évek „aranykora” minden objektív számítás szerint valójában elveszített évtized volt. Megállt a gazdaság, a kutatás, stagnált a kultúra, mindenkit megfigyeltek, megnyomorították milliók életét, nők százezrei veszélyeztették életüket a tiltott abortuszok miatt, az ország gyakorlatilag egyetlen hatalmas börtönné vált, kimaradtunk a világ fejlődéséből. Tehát azt állítom, hogy minden mai gonddal együtt

Erdély valódi aranykora tulajdonképpen most van.

Soha nem volt ennyi befektetés tájainkon. Soha nem volt ennyi város és faluközpont felújítva, soha korábban nem kaptak ennyi támogatást a mezőgazdászaink, soha nem volt ennyi felújított kórház, soha nem volt ennyi vállalat és munkahely (legyen az multinacionális vagy helyi kisvállalkozás). Soha nem jutottak ilyen sokan ki Nyugatra tanulni. S bár az infrastruktúra fejlesztése fájdalmasan lemaradt, végre beindultak az autópálya-építések is, és legalább repülővel el lehet jutni szinte bárhová Európába, és csatlakozással bárhová a világon. Soha nem volt ennyire szabad mozgásunk és tőkénk, hogy éljünk is ezzel a szabadsággal. Nagyszüleinknek élmény volt a szomszédos városig eljutni, szüleinknek az ország nyílt meg. Nekünk már az Alpok lettek a téli paradicsomunk, a Földközi-tenger a nyári üdülőhelyünk. Európa lett az ország és a tagállamai a megyék, amelyek között kirándulunk. Sőt, egyre többen eljutunk a világ más pontjaira is, nem ritkaság már erdélyiekkel találkozni bárhol a világon, Chilétől Tokióig, New Yorktól Dubajig.

Ha kisebbségi magyar szempontból nézzük, akkor is jobban állunk, mint valaha.

Valószínűleg soha nem volt Erdélyben ennyi magyar középiskola, mint most (1918 előtt sem!), sohasem volt ennyi magyar színház, kulturális szervezet, nemkormányzati szervezet, könyvkiadó, médiatermék, gyakorlatilag minden, ami az identitásfenntartáshoz kell. Sohasem volt ennyi magyar nyelvű egyetemi szak és hely, mint most. Trianon óta sohasem voltunk annyira bekapcsolódva az anyaországi kulturális, tudományos, oktatási körforgásba, illetve médiatérbe, mint most. Még a sok szempontból problémás politikai képviseletünk is erősebb, mint korábban valaha: egyszerre lobbizunk jogokért és támogatásért Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben. És egyszerre ömlik a nyakunkba a támogatás is mindhárom fővárosból. Csak tudjuk okosan elkölteni!

Vannak elszalasztott lehetőségek is. A ‘89-es forradalmat egy magyar, Tőkés László makacs ellenkezése robbantotta ki, és sokáig úgy tűnt, hogy a mi politikai és kulturális képviseletünk az ország modernizációjának az egyik motorja lesz. „Vízum nélkül Európában!” – hirdette az RMDSZ 1996-os kampánya!

Megvolt az esélye, hogy Románia „nyugatijai” legyünk.

Mi jelenthettük volna azt, amit a nagyvárosi zsidók jelentettek a kiegyezés korabeli Magyarországnak, lehettünk volna a nyugatosok, akik maguk után húzzák az egész országot. De nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Végül sokkal inkább Románia húzott maga után minket, hisz ugyanolyan konzervatívak, múltból élők, egyházfüggők és talán ugyanolyan mutyizók is lettünk, mint az ország nagyja. Közéletünk, kultúránk ugyanúgy jórészt a múlt végtelen reciklálásáról szól, a politikai képviseletünk ugyanolyan nacionalista a választási kampányok során, mint a román pártok legtöbbje. Egyházaink együtt kampányoltak az ortodoxokkal a melegházasság tiltása mellett a legutóbbi népszavazáskor, vagy korábban együtt támogatták a kötelező vallásórát is. Politikusaink között ugyanúgy találtak megvesztegethetőket az ügyészek, mint a többségiek között, és még nem is olyan rég sokuk ugyanolyan lelkesen harcolt az igazságügyi törvények káros módosításaiért, mint egyes román pártok képviselői.

Ma már Románia modernizációs motorja a bukaresti, kolozsvári, temesvári, nagyszebeni román értelmiség lett. Elenyésző az erdélyi magyar modernizálók száma, és ők is egyre inkább Budapestre költöznek, vagy alternatíva híján, az említett román csoportokhoz csatlakoznak. Nyilván bőven van még amit javítani. De kétségeink ne legyenek:

Erdélyben egyetlen korábbi korszakban sem volt jobb, mint most.

Legalábbis a lakosság nagy többsége számára, amely így vagy úgy, mindig kitörési lehetőségek nélkül volt tartva. Persze, minden rendszerben volt egy szűk elit, amelynek jól ment sora, de mikor is lett volna jobb Erdélyben a tömegeknek? A diktatúra alatt? Kár is belemenni. A II. világháború idején, amikor százezrek vesztek oda a fronton és a gázkamrákban? A két világháború között, amikor a román állam a földosztástól az oktatásig minden létező területen diszkriminálta a kisebbségeket? 1918 előtt, amikor egy félfeudális, plutokrata rendszer százezreket tolt ki Amerikába a vidéki szegénység és a városszéli nyomor miatt? Vagy az újkor és a középkor igazságtalan, arisztokraták vezette évszázadaiban, amikor a tömegeket nemcsak a nincstelenség kínozta, hanem az állandó belső hatalmi háborúk és a mindenféle betörések sokasága? Élt valaha Erdély lakosságának ekkora százaléka ennyire biztonságban, ekkora társadalmi mobilitási lehetőségekkel, ennyire tanultan, ennyi mozgási, szólási, gyülekezési, politikai stb. szabadságjoggal? Éltünk valaha ennyire becsatoltan Európa gazdasági, politikai, kulturális vagy oktatási rendszereibe?

Az igazi aranykor most van. És bár még mindig messze vagyunk Ausztriától, Svédországtól vagy Hollandiától, de így is közelebb vagyunk hozzájuk, mint valaha. Köszönet ezért elsősorban 1989 hőseinek, de köszönet mindenkinek, aki az elmúlt 30 évben így vagy úgy, de szívvel-lélekkel tevékenykedett a saját területén és őszintén épített. Az út még hosszú, de a jó vonaton ülünk.

Nyitókép: Gergely Béla: Sepsiszentgyörgy 1978/Azopan fotóarchívum 

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Czika Tihamér
Czika Tihamér

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória