Szobrok a gyergyószárhegyi domboldalban, szép sokféleség, de kissé statikus. Mintha egy múlt darabjai lennének, és tényleg azok. Lefényképezem őket, bevésem a képet, s ahogy tovább sétálok, valami mozgás támad a szobrok között. Egy kölyökmacska jellegzetesen ügyetlen mozdulatai, felugrik az egyik szobor talapzatára, elhelyezkedik, otthonosan érzi ott magát. Nem fényképezem le, a kép így még inkább bevésődik, mint az előző.
A séta estefelé történik, és magányosan elmélyülős, csak a macskakölyökkel próbálok beszélgetni távolról. Délelőtt és délután viszont egy könyv ürügyén beszélgetünk írókkal, irodalomtörténészekkel, kritikusokkal. Kántor Lajosé és Láng Gusztávé a könyv: Száz év kaland – Erdély magyar irodalmáról 1918−2017.
Délelőtt megérint a korszaklezárulás érzése, amikor azoknak az irodalmároknak a nevét sorolják a szervezők, akik a két évvel ezelőtti írótábor óta hunytak el. Az olyan nevek, mint a Kántor Lajosé, Kányádi Sándoré, Bréda Ferencé, Horváth Andoré, Egyed Péteré mindenképp túlterjednek a privátszférán. Valami eltűnt velük, érdemes lenne egyszer bővebben is elgondolkodni arról, hogy mi az, amit ők együtt jelentettek, mert egyenként látni őket talán könnyebb. Horváth Andorral és Egyed Péterrel egy jellegzetes szellemi elegancia került át az emlékekbe, Kányádival és Kántorral (teljesítményük mellett) a nem lankadó tevékenység-igény és alapvető optimizmus, Brédával az underground, a mögöttes iránti vonzódás, amely egy olyan kultúrába vezető utat is kijelölt tanítványai számára, ami a „nem-hivatalos” vonzerejével kecsegtetett. Elhangzik a beszélgetésen, hogy talán mindegyikükre jellemző volt az intézményekbe fektetett bizalom: mindegyikük teremtett és akár vezetett is ilyeneket, a tartósság biztosítékát ezekben látták, miközben megvolt az intézményeken kívüli énjük is.
Egy könyvről van szó tehát látszólag, de igazából sokkal többről. A Száz év kaland egy olyan könyv utódja, újrajátszása, amelyet 1971-es és 1973-as megjelenéseit követően közel száz recenzió és vitacikk kísért, ez ráadásul mégiscsak egy szakkönyv volt: Romániai magyar irodalom 1945−1970, ezt nevezik azóta is úgy, hogy „a Kántor−Láng”. Markánsan szemléletformáló könyv volt, ráadásul (1968 hátszelével?) épp szembement azzal, ami a saját közelmúltját jellemezte. Mostantól alternatív neve is van: „az első Kántor−Láng”. Próbálok elképzelni egy olyan kortárs magyar könyvet, amelyikről száz recenzió íródik. Nem nagyon megy. Nyilván a Száz év kalandról sem születik majd száz recenzió. Hiszen ez is a korszaklezárulás egyik eleme: hogy bármennyire súlyos legyen is egy könyv, másak a tétjei ebben az új közegben. Az eszmecsere során azt fejtegetem, hogy az első Kántor−Láng huszonöt év erdélyi magyar irodalmáról szólt és saját jelenéig terjedt. Nekünk a rendszerváltás óta máris több mint huszonöt évünk telt el, mi lenne, ha azt írnánk meg? Na itt lehetnének azért érzékeny, akár vitákat is gerjesztő pontok.
A könyvhöz visszakanyarodva annak persze vannak tétjei, hogy Erdély arculatáról mit gondol valaki, és főleg annak, hogy ezt hogyan lehetne formálni. Formálja az irodalom is, igen, de a film, a képzőművészet, a színház, a történetírás, és egyre hangsúlyosabban a popkultúra vagy a sport, a fesztiválok is. Kántorék koncepciója a határok átléphetőségét tekintve egyébként nagyvonalú: az erdélyiségnek a világba vezető hálózatai vannak a kötetben, nyitott és expanzív Erdélyben gondolkodnak. Másfelől a műveltségnek inkább szigetei vannak mostanság, mondja az egyik előadó Gyergyószárhegyen. Jó, ha át tudunk integetni egyikről a másikra.
Az irodalomé, a könyvé ebben a leosztásban a lassulás és az elmélyülés terepe. Ezt azért kár lenne lebecsülni. Végül is, mikor száz év áttekintéséről van szó, semmi szükség sietségre. És ha jól összegömbölyödik, talán még egy kölyökmacska is elfér az új Kántor−Lángon.
