Úgy rémlik, a Hobo Blues Band Vadászat című albumán jött szembe velem először Pilinszky Négysorosa, az Orgia című, Bob Dylan-i áradású szöveg lassulós, elmélyülős betétjeként. Mit jelenthet egy tízévesnek az, hogy plakátmagány? Nehéz lenne visszaidézni. De az már akkor világos volt, hogy van valami nehezen követhető, kiszámíthatatlanul kanyargó, improvizatív zsongás, alapzaj – az Orgiában mindenki jön-megy, felnőtt dolgokat intéz, fontoskodik, megvillan egy pillanatra, aztán alámerül a sodrásban –, a Négysorosnál azonban megáll, elmélyül, kiélesedik minden (éjszakai idő ez, „a táborban mindenki alszik”, ahogy a szöveg mondja), majd újra jön az ébredés, a zsongás, Tátrai Tibor addig nem létezett hangkombinációkat csalogat elő a gitárjából, Hobo pedig tovább dörmög az élők és képzelt lények zűrzavaros haláltáncáról.
Egy időben a Négysoros verselemzők kedvence lett, hiszen egyszerre igaz rá, hogy tömör, kihagyásos, sejtelmes és konkrét. Ha van olyan négysoros, amibe világok férnek bele, amelyikben minden mondat mögött további mondatok, kimondatlan érzések és tapasztalatok húzódnak meg, akkor Pilinszkyé ilyen. Pilinszky maga két izgalmas dolgot is mond a versről egy vele készült beszélgetésben. Az egyik, hogy az ilyen versekben a költő médium a világ és a vers között, hogy ez a közvetítés képek által történik, de a legmélyebb kép mégis kép nélküli. Ezek azok a szöveghelyek, ahol meg lehet állni egy pillanatra, elindulni egy másik irányba, vagy talán pontosabban: megtalálni a saját irányunkat, egy olyan irányt, ami akkor és ott jön éppen létre. A másik dolog, amit Pilinszky mond, és amitől verselemzésekben el lehet, el is szokás ugyan tekinteni, de a versbeli konkrétságok köré mégis izgalmas aurát von, a következő: „ezt a válóperem éjjelén írtam”. A Négysoros pontosan mutatja tehát a verseknek azt az erejét is, ahogyan valamiből valami más tud lenni (miközben ugyanaz is), csak a nyelv működésbe lendülései és csendjei kellenek hozzá, és az, hogy
a képzelet kitöltse a hiányzó, elmondatlan dolgokat.
A plakátmagány a válóper-mondattal összefüggésbe hozva kicsit erősebben jelenti azt, amit egyébként is jelenthet: hogy egy plakátszerű, nyilvánossá tett magányról van szó. De ez nem zárja ki egyáltalán azt a másik jelentést, ami számomra mindig felvillan ehhez a sorhoz érve: hogy egy külvárosi éjszakában, esőben valahol – villanypóznán vagy falon – ott egy plakát, amit épp senki nem néz, talán csak egyvalaki ismeri fel önmagát benne, aki épp arra járt és észrevett valamit, kiélesítve a látványt.
A plakát értelme az, hogy látvánnyá tudjon válni, hogy célba tudjon juttatni egy üzenetet. A magányos plakát értelme az, hogy az üzenetek célba juttathatóságáról is elgondolkodjunk, miközben összetalálkozunk vele abban a bizonyos külvárosi, éjszakai esőben. A magányos plakáttal való találkozás ahhoz hasonló átkattanás az agyban, mint amikor azon kezd el gondolkodni az ember, hogy meg tudja-e magát gyógyítani az orvos, haza tudja-e vinni magát a buszsofőr, megválthatja-e magát egy megváltó, ha netán szüksége lenne ilyesmire.
Hogy a paradoxonokból kiszabaduljon az orvos, a buszsofőr, a plakát, szüksége van másvalakire, az együttlét tapasztalatára, de legalább egy tekintetre, amelyik felismer, megért egy helyzetet. Ha van egy rovat, amelyik a Plakátmagány címet viseli, találkozó tekinteteket, üzenetek eljuttathatóságára vonatkozó reflexiót várok tőle.
