Romántanítás: a szaktanárok (és az emberség) védelmében

R

Hatalmas port kavart a romániai magyarság körében az a nemrég megjelent sürgősségi kormányrendelet, ami arra szólítja fel a kisebbségi nyelven működő romániai tanintézményeket, hogy gondoskodjanak arról, hogy ezentúl a tanító helyett az elemiben is szaktanár tanítsa a román nyelvet. Nem célom kitérni a rendelet gyenge pontjaira, többek között arra a meggondolatlanságra, hogy tanévkezdés előtt tizennyolc nappal értesítik minderről az iskolákat, vagy hogy túlnyomórészt olyan régiókat érint a döntés, ahol eleve hiány van román nyelv és irodalom szakos tanárban. Azt a kényes kérdést sem fogom feszegetni, hogy mennyire szakmai maga az érvrendszer, ami e rendelet mögött húzódik meg: ilyen esetben nyilván vannak pro és kontra érvek, mind a tanítók, mind a szaktanárok mellett/ellen. (Itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy a híresztelésekkel ellentétben a rendelet nem azt írja elő, hogy a tanárnak kötelezően román anyanyelvűnek kell lennie, hiszen ilyesmit követelni már csak jogi szempontból sem lehetne. És ugyancsak a híresztelésekkel ellentétben a magyar anyanyelvű romántanár egyáltalán nem olyan ritka, mint a fehér holló, Székelyföldön legalábbis akadnak elég sokan.) Azt viszont fontosnak érzem rögzíteni, hogy mekkora döbbenettel néztem végig azt a hadjáratot, ami ez alatt a röpke pár nap alatt végbement egyrészt a szóban forgó „szaktanárok”, másrészt az emberségünk létezésének reményébe vetett halovány hit ellen.

A nagy felháborodás közepette a leghangosabb érv a rendelet ellen tudniillik az volt, hogy a bölcsészkart végzett román nyelv és irodalom szakos tanárok nem rendelkeznek azzal a pszichopedagógiai, módszertani tudással, ami a 6–12 éves gyerekek tanításához szükséges. Ezzel szemben a tanítók igenis kellőképpen fel vannak készítve mindebből, eddig is el tudták látni ezt a feladatot, ezután is el fogják tudni látni, és ha a gyereknek nyolcadikban nem sikerül a képességvizsgája, az semmiképp sem a tanító inkompetenciáját bizonyítja.

Természetesen egyet is értek mindezzel, amit viszont nagyon nem helyeslek, az az, amikor saját kompetenciánkat azzal próbáljuk alátámasztani, hogy megpróbáljuk bebizonyítani: a másik fél mennyire inkompetens. Ez történt ugyanis akkor, amikor az elmúlt hét alatt a közösségi médiát olyan bejegyzések árasztották el (na, nem sok, de az a kevés jó sok megosztással), ahol a szülő fotókkal illusztrálva panaszkodik a gyereke frissen feladott román házi feladatáról, amiben a „szaktanár” azt kéri a másodikostól, hogy a féloldalas román szövegnek írja le a tartalmát, és a következő órára tanulja meg kívülről. Majd „ugye, megmondtuk!” kárörvendő felkiáltással dőlnek hátra, hogy íme, be van bizonyítva: a szaktanár valóban nem képes elemiseket tanítani. Szerintem azonban semmi sincs ezzel bizonyítva – azaz van, csak nem ez, hanem sajnos ennél egy sokkal szomorúbb dolog: hogy már megint nem vagyunk képesek egy problémát kellő bölcsességgel, egymás iránti együttérzéssel, egymással együttműködve megoldani. Ehelyett a könnyebb – ám rombolóbb – utat választjuk:

egymás eltiprását, az ujjal mutogatást egymásra.

A fenti példa kapcsán bennem legalább három kérdés tevődött föl: egyrészt, hogy vajon mit árul el annak az iskolának a vezetőségéről az, hogy olyan tanárt bíznak meg az elemisek oktatásával, aki ennyire nincs tisztában az adott helyzettel; másrészt, hogy vajon milyen lehet a tanárok közti együttműködés ott, ahol még egy annyi tanáccsal sem látják el az illető szaktanárt, hogy másodikos magyar tanulókkal milyen tankönyvet használjon; harmadrészt, hogy vajon milyen lehet annak a szülőnek a viszonyulása az iskolához, aki a felmerülő problémát első lépésben nem az illetékesekkel próbálja megoldani, hanem azon frissiben kiteregeti a szennyest a világ elé. Régóta sejteni vélem, hogy iskoláink jó (értsd: gyermekbarát) működésének egyik legnagyobb akadálya a szülők és pedagógusok, valamint a pedagógusok egymás közti együttműködésének nagyfokú hiánya, amit sajnos a mostani helyzet is alátámaszt: ahelyett, hogy megpróbálnánk a szaktanárokkal együttműködve kitalálni valami jó megoldást, abba fektetjük minden energiánkat, hogy a közutálat tárgyává tegyük azokat a pedagógusokat, akik hálátlan feladatukból adódóan általában amúgy is az iskola mumusai szoktak lenni.

Mert ne gondolja senki, hogy a „szaktanár” annyira odavan ezért a sürgősségi rendeletért. De nem azért nem repes az örömtől, mert fogalma sincs, hogy adott esetben mit kezdjen harminc kisiskolás diákkal, hanem inkább az amúgy is zsúfolt órarendje miatt. A „szaktanár” ugyanis szokva van az ilyen helyzetekhez, hiszen – és most nagy titkot árulok el – ötödik osztálytól kezdve ugyanúgy nincs semmi módszertani fogódzója arra nézve, hogy nyolcadik osztályig hogyan érje el olyan gyerekekkel a román anyanyelvi szintet, akik számára (főleg Székelyföldön) a román valójában idegen nyelv. Ráadásul sokáig mindezt úgy kellett teljesíteniük, hogy ugyanazokból a tankönyvekből kellett tanítaniuk, mint amikből a román anyanyelvű diákok is tanulnak. Szerencsére mostanra már vannak alternatív tankönyvek magyar anyanyelvű diákok számára is (egyelőre a 6. osztályig), amelyek a románt „nem-anyanyelvként” kezelik, de ezzel egyelőre nem oldódott meg a probléma, csak elmélyült. Most ugyanis az a felállás, hogy a „nem-anyanyelv” (limbă nematernă) szintről nyolcadikig el kellene jutni az „anyanyelv” (limbă maternă) szintre úgy, hogy egyrészt a gyereknek az valójában „idegen nyelv” (limbă străină), másrészt meg úgy, hogy egy-két praktikus segédanyagon kívül sehol nincs – még csak kilátásban sem – erre kidolgozott megfelelő módszertan, kurzus, folyamatos képzés.

Másképpen fogalmazva: a szaktanárnak az általános iskola négy éve alatt át kell változnia nyelvtanárból román nyelv és irodalom szakos tanárrá úgy, hogy közben soha nem is kapott nyelvtanári képzést. Mindezzel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a romántanárnak ötödiktől ugyanúgy külön erőfeszítésébe kerül a gyerekekre szabni a tananyagot; hogy ez kinek mennyire sikerül, az jelen helyzetben nem a módszertanon múlik, hanem elsősorban a pedagóguson: az ő hozzáállásán, érdeklődésén, idején, kreativitásán. És ha egy mindenre eltökélt „szaktanár” elmegy a nyolcévesekhez tanítani, akkor ott is kellő erőfeszítést fog teni azért, hogy jól csinálja azt, amit rábíztak. Aki pedig nem hangolódik rá a gyerekekre második osztályban, az ötödikben sem fog.

Nem beszélve arról, hogy ha már az lett a divat, és abban látjuk a probléma bölcs megoldását, hogy a közösségi médiában nyilvánosan meghurcoljuk a pedagógusokat, akkor javaslom, tegyünk fel minden tantárgyból és minden évfolyamról fotókkal illusztrált házi feladatokat, hátha megugrik az oktatás színvonala. Biztos bőven akadnának, mert azért

azt nem hiszem, hogy ebben az országban csak a romántanárokkal lenne baj.

De remélem, nem kell bebizonyítanom, hogy a  jobb jövő reményében messzemenően nem ez lenne a bölcs megoldás. Sajnos, elsőre nem vesszük észre, de azzal, hogy a szaktanárok hozzá nem értését bizonygatjuk és hangosan kongatjuk a vészharangot, nemcsak nekik ártunk, hanem a gyermekeinknek is. Hiszen ne gondoljuk, hogy a gyerekek nem figyelnek. Nem süketek ők, hallanak mindent, ami körülöttük zajlik, és ezzel a nagy jajkiáltással csak azt érjük el, hogy már azelőtt ellenséget fognak látni a román nyelvben és az azt tanító tanárban, még mielőtt egyáltalán elkezdődne az iskola.

Ne várjuk a csodát az iskolától. Ne várjuk, hogy a gyerekünk majd minimális erőfeszítéssel, csupán az iskolapadban ülve tökéletesen megtanul románul vagy angolul. A nyelvtanulásban sincsenek jól bevált varázsmódszerek: kitartás kell hozzá és motiváció. Nem árt persze a jó tanár, jó tankönyv, de egy biztos: idegen nyelvet igencsak nehéz úgy elsajátítani, hogy már startból utáljuk a tanárt, főleg ha arra gondolunk, hogy a gyerek még milyen nagy mértékben azonosítja a tanárokat az általuk tanított tantárggyal.

Amíg nem vagyunk képesek szülőként, tanítóként, szaktanárként, iskolaigazgatóként együttműködni a gyerek érdekében, amíg nem vagyunk képesek arra, hogy egy kényszerhelyzetből közösen hozzuk ki a legjobbat, addig nem fog változni nemcsak a romántanítás, de az egész romániai oktatás sem. És ez nem Bukaresten múlik, de nem is ezen a rendeleten.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Bencze Ildikó
Bencze Ildikó

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória