Dilemmák Galápagosról. Az erdélyi sajtó és a milliárdok

D

Ha tényleg becsületesek akarunk lenni, akkor lássuk be, önmagában már a ’sajtótámogatás’ kifejezés is eleve gyanús. De azt is be kell látnunk, ezen nem nagyon szoktunk fennakadni.

Persze az, aki még sohasem élt ebben a rezervátumban, az nem tudhatja, hogy ez teljesen természetes és teljesen életszerű gyakorlat az erdélyi magyar sajtóban, olyan, mint a kezicsókolom. Tényleg, nincs semmi látnivaló: a román kisebbségi alapokból évente osztanak le a magyar sajtónak némi pénzt, a magyar állam is osztogat valamicskét a Bethlen Gábor Alapon keresztül. Korábban az Illyés Közalapítványon keresztül ment a sajtótámogatás – mindegy, az elv az ugyanaz, kell a pénz a fiúknak, mert látjátok, hogy halnak éhen. A fenti mondatok nyilván leegyszerűsítők, léteznek más elvek és kritériumok is, ám azok is folyton változtak az elmúlt 30 évben. A fene sem ismeri ki magát ebben, csak azt látjuk, hogy hol csak ezek a lapok kapnak támogatást a magyar államtól, hol amazok; nem tudom, mi okból, de egyre nagyobb a gyanúm, hogy összefüggésben lehet azzal, hogy közben a politikai hatalmak is cserélődtek Magyarországon. De ezen még el kell gondolkodnom.

Szóval, a rendszer soha sem volt tökéletes,

ezt az is tudta, aki adta a pénzt, és az is aki kapta. A dilemmát, hogy a támogatás miatt mennyire is sérült a sajtó függetlensége, valahogy feloldotta mindenki otthon egy sör mellett. Aki ismeri a helyzetünket, nem csodálkozik azon, hogy az erdélyi magyar sajtó is úgy van az elvekkel, mint bárki más: az elvek jók, ám olyanok, mint a hasmenés, tartod, amíg bírod. Persze, a bűn nagy része – ha egyáltalán bűnről lehet beszélni – mégiscsak a mindenkori kormányzatokat terheli, hiszen a határon túli magyar kiadók az elmúlt évtizedekben számtalanszor kérték a magyar kormányoktól egy átlátható, tiszta, politikamentes feltételekkel operáló sajtótámogatási rendszer kialakítását. Tényleg nem az ő bűnük, hogy ez igazából sohasem valósult meg. Mindezek ellenére, e támogatási rendszer valahol mégis tükrözött valamiféle méltányosságot, egyfajta ódivatú egalitarizmus, a magyar állam „kicsi is, gyenge is, de a miénk” (a mondás nem pont így szól) alapon végül szinte mindenkinek adott valamicskét.

Hasonló elvek mentén működött a romániai magyar támogatási rendszer is. Magam is sokat szórakoztam a magyar nyelvű sajtónak szánt támogatások már-már mániákusan egalitárius elosztásán: pontosabban azon, hogy az RMDSZ-ben is mennyire kínosan vigyáztak arra, hogy azok a lapok is részesüljenek támogatásban, amelyek egyébként reggeltől estig bírálták a szervezetet, nehogy valaki is azt mondja, a politikum csak a haveroknak osztogatja a pénzt. És utána mindenki csak fogta a fejét, hogy ezek az ellenzékinek titulált lapok újult erővel szapulták tovább a magyar politikai érdekvédelemet. Pedig igazuk volt. Ha komolyan gondolod a sajtó szerepét, akkor ezt vállalnod kell, ez így van jól.

Persze, az a gondolat sem új keletű, hogy a pénzt ne méltányossági alapon osszák szét. Burkoltan mindig volt vita arról, hogy érdemes-e a támogatásokat az egész sajtóra szétteríteni, mert úgy értelemszerűen mindenki kap, de keveset, vagy érdemesebb lenne-e célzott támogatást biztosítani olyan sajtótermékeknek, amelyek bizonyos szempontok (kérdés, hogy milyen szempontok) szerint prioritást élveznek. Minden hiányossága és hátránya dacára mégis az előbbi, a kis pénz, kis foci alapú elosztás a szimpatikusabb – legalábbis számomra –, mégpedig amiatt, mert úgy gondolom, hogy a sajtót lehetőség szerint nem az államnak kell eltartania, legalábbis a nem közszolgálatinak minősülő szerkesztőségeket. Az más kérdés, hogy a sajátos helyzetünkből adódóan ritka az a sajtótermék, amely nyomokban ne tartalmazna némi közszolgálatiságot, de ez is így van jól. A sajtó lehetőleg legyen független szellemileg, de pénzügyileg is, legfeljebb lehet támogatni, ha már minden kötél szakad.

A lényeg:

az, hogy az erdélyi magyar sajtó ma ott tart, ahol tart, nem a támogatási rendszereken múlott, ezek ugyanis sohasem voltak olyan volumenűek, hogy tartósan és döntő módon befolyásolták volna egy adott sajtótermék piaci helyzetét. Az 89-et követő kezdeti rövid pezsgés után az erdélyi magyar sajtópiacot gyakorlatilag az állóvíz, legfeljebb alig észrevehető, lassú fejlődés jellemezt. A magyar nyelvű sajtó kimaradt a román sajtóban folyamatosan zajló látványos fordulatokból, de egy-két, utólag bátortalannak bizonyuló magánkezdeményezéstől eltekintve elkerülte az a beruházási kedv is, amely időről időre jellemezte a román nyelvű országos, de a helyi sajtó szereplőinek életét. A magyarázat szinte már közhelyes: a magyar sajtó mögött nincsenek valóban komoly gazdasági szereplők, pontosabban nincsen olyan komoly erdélyi magyar gazdasági erő, amely biztosíthatná a magyar sajtótermékek hosszútávú fejlődését. Az erdélyi magyar médiafogyasztói piac egy percig sem vonzó a helyi vagy netán külföldi beruházók számára, egyszerű okból: mert gyenge a magyarok vásárlóereje.

Ennek azonban megvannak a jó oldalai is. A fentiekből kifolyólag az erdélyi magyar sajtópiac viszonylag zárt, ám meglepően sokszínű, változatos kínálatot tudott kitermelni, sőt helyenként, főleg a Székelyföldön, mára egy kvázi piaci versenyt is imitálni tud, amelyben napilapok akár úgy is tehetnek, mintha konkurálnának egymással. Persze, nevetségesen illuzórikus lenne azt képzelni, hogy az erdélyi magyar sajtó tisztán gazdasági alapon, piaci szempontok szerint működne: a magyar sajtótermékek túlnyomó része ma is csak azért képes tovább élni, mert kvázikonkurensei is hasonlóan ramaty anyagi állapotban vannak, egyikük sem rendelkezik azokkal a pénzügyi és szellemi erőforrásokkal, amely ezt az évtizedek alatt kialakult status quo-t a maga javára borítaná fel. Egyszóval kialakult egyfajta törékeny, ám mindeddig életképes, „élni és élni hagyni” alapú, meglehetősen színes „ökoszisztéma”, amelyben gyakorlatilag mindenkinek helye van, ám amelybe ugyanakkor eleve bele van kódolva az is, hogy a lehetőségek, a növekedés, a fejlődés esélye is lényegesen korlátozott.

Szinte tragikomikus a párhuzam, de tényleg így van: az erdélyi magyar sajtó mára a galápagosi állatvilágra hasonlít leginkább. Szép is, színes is, vannak kivénhedt teknősök, lusta oroszlánfókák, színváltó leguánok (nem összetévesztendő a varacskosfejű leguánokkal!, mert azok is vannak), pingvinek, albatroszok… A lényeg, hogy mindenkire egyformán szükség van ahhoz, hogy jól működjön a rendszer, de amely csak addig életképes, amíg zárt világ marad, és csak akkor, ha lehetőleg egyformán etetjük az állatokat, ha már úgy döntöttünk, végül is etetjük őket.  

Valószínűleg ennek felismerése tartotta vissza a budapesti kormányokat attól, hogy túlzottan belekontárkodjanak ebbe a kívülről szépnek (belülről már kevésbé annak) tűnő ökoszisztémába.

Eddig.

2017 legvégén ugyanis a magyar kormány – szakítva a több évtizedes gyakorlattal – az eddig átcsordogáló pénzekhez viszonyítva orbitálisan nagy összeget, 1,45 milliárd forintot, mintegy 4,5 millió euró támogatást ítélt meg az Erdélyi Médiatér Egyesület számára. Fölösleges felsorolnom, mely kiadványok tartoznak ide, itt olvasható Szőke László, a sajtóportfólió fejlesztési igazgatójának beszámolója, vagy akik ezzel sem elégszenek meg, itt van az atlatszo.ro idevágó cikke. (És még egy összefoglaló a Transindexről: Mit lehet tudni Erdély legnagyobb magyar médiaholdingjáról, és mit nem?)

Az egyesület (divatos nevén médiaholding) a támogatás révén – legalábbis a beszámoló szerint – horizontálisan és vertikálisan, de mindenképpen látványosan fejlődni kezdett. Tényleg, nem kívánok beleesni sem jó-, sem rosszhiszeműen abba a csapdába, hogy elemezzem, jól vagy rosszul költötték el ezt a pénzt. Nem tisztem, nincs kedvem hozzá, különben is, a beszámoló dacára sem rendelkezünk túl sok információval arról, hogy egyáltalán mire mennyit költöttek. Nem is ez a probléma.  

Az a meglepő, hogy a jelentős tőkeinjekciót nagy csend övezte a romániai magyar sajtóban (lássuk be, jobb helyeken ekkora összeg költségvetési korrekciónak minősülne).

A hallgatás egyfelől jelzi azt, hogy a befektetés körüli meglehetős homály dacára a szakma „ám legyen” stílusban tudomásul vette a beruházást. Ki a fene tagadná ma Erdélyben azt, hogy a hosszú aszályos hónapok után minden egyes adólej vagy adóforint olyan, mint a harmatcsepp a rózsaszirmon, még akkor is, ha ebből épp most, épp nekem nem jut. Másrészt látszik, hogy mégiscsak normális emberek működtetik ezt a sajtót, akik képesek örülni mások szerencséjének. Legyünk korrektek, gondoltam, egyszeri támogatás, nevezzük szerencsének, bár nem az, mindannyian tudjuk. A március 20-i bejelentés azonban, miszerint 2019-ben a médiakonglomerátum újabb, a múlt évinél is jelentősebb összeget, 1,9 milliárd forintot (6 millió eurót) kap a magyar államtól, új megvilágításba helyezi az egész kérdést,

sőt az erdélyi magyar sajtó jelenlegi helyzetét és perspektíváit is.

Ez ugyanis egyértelműen jelzi, hogy nem egyszeri támogatásról van szó, és az is több mint bizonyossá vált, hogy a médiaholdingon kívül eső sajtó a továbbiakban egy forint nem sok, de annyiban sem fog részesülni.

Ez esetben ugyanis, bármennyire is úgy teszünk, hogy nem történik semmi, előbb-utóbb meg kell fogalmaznunk pár konklúziót. Javaslok egy párat (a teljesség igénye nélkül):

  • Azok az erdélyi sajtótermékek, amelyek nem tartoznak a médiaholdinghoz, és amelyek az elmúlt közel harminc évben szinte teljes egészében saját erőből tartották fenn magukat a piacon, és szereztek a szolgáltatásuk fennmaradásához szükséges piaci részesedést, most egy olyan versenytárssal találják szembe magukat, amely nem a szakmai-gazdasági teljesítményéből származó és azzal arányos jövedelemből, hanem az évente kapott busás magyar állami támogatásból fedezi a költségeit, így mesterségesen jut piaci előnyhöz. Ez bizony teljes mértékben ellentmond a tisztességes piaci verseny kritériumainak.
  • A magyar államtól kapott támogatások mértéke – függetlenül attól, mennyire hatékonyan költik el – lehetőséget biztosít arra, hogy a holdinghoz nem tartozó kiadványokkal szemben tisztességtelen árversenyt kezdeményezzenek, így csökkentve ez utóbbiak versenyképességét.
  • Az évente kapott nagyarányú támogatás lehetőséget biztosít arra, hogy az abból nem részesülő sajtótermékek tehetséges, elismert (magyarán gazdasági hasznot hozó) újságíróit átcsábítsák (és tudjuk, ez nem olyan nehéz feladat, hiszen a fizetések nem nagyok, és a kínálat sem olyan zavarba ejtően nagy).
  • A támogatás lehetőséget biztosít az ily módon meggyengült piaci pozíciójú sajtótermékek felvásárlására, akár beolvasztás, akár a későbbi felszámolás, pontosabban a piaci verseny megszüntetése céljából.

Mindezekből kiindulva, minden okunk megvan attól tartani, hogy e nagyarányú támogatás nemhogy az erdélyi magyar sajtó megerősödését, hanem éppenséggel a meggyengülését, kiszolgáltatottságát eredményezheti. Az adományozók ugyanis ahelyett, hogy ennek az amúgy is harmatgyenge sokszínűségnek (de mégiscsak sokszínűség) fenntartását, esetleg erősítését támogatnák, egy, a mi mércénkkel mérve gigaberuházással beletenyerelnek e furcsa galápagosi állatkertbe, és egy huszárvágással eldöntik az erőviszonyokat, pusztán csak azért, mert nekik a teknőcök tetszenek.

Félreértés ne essék: a magyar állami támogatásra nagy szüksége van Erdélynek. Azt is mondhatnám, létkérdés. De nem így.

Örülök azoknak a kollégáknak, akik megélhetik ezt a relatív anyagi biztonságot, meg is érdemlik, mint ahogyan e szakmában mindenki. Azonban fontos tisztázni azt, hogy ez a beruházás ilyen körülmények között nem minősül sajtótámogatásnak, nemzetpolitikai célkitűzésnek még kevésbé. Sőt, ha az effajta kiemelt és célzott támogatás tényleg a jövőben is folytatódik (és nem látom, hogy miért ne folytatódna), akkor egyértelműen ki kell mondanunk azt is, hogy ez a beruházás összességében nem szolgálja a romániai magyar sajtó érdekeit.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Csernik-Vass Attila
Csernik-Vass Attila

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória