Sokakat felháborított Magyarországon és Erdélyben is Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) elnökének nyilatkozata, amelyet október 23-án az Európai Parlamentben (EP) mondott el, Klaus Iohannis román elnöknek válaszolva. Az időzítés amúgy sima véletlen: az EU-s államfők/kormányfők sorban beszédet mondanak az EP-ben Európa jövőjéről, és éppen Iohannis következett.
Bár a román elnök azért volt ott, hogy tolmácsolja Románia álláspontját, nem tudott nem kitérni a román egyesülés centenáriumára. Juncker erre pontosan azt mondta, hogy „minden, ami román, egyben európai is, ezért december elsején Európa közösen ünnepli e Romániának és Európának is fontos pillanatot”. A jobber magyar sajtósok, politikusok (sőt még egy balos is), felháborodtak. Szerintük az EB-elnököt nem érdekli a magyarok érzékenysége, hisz ez nekünk nem ünnep. Amit ugyanezen sajtó nem írt meg, az az, hogy Juncker ugyanilyen beszédet mondott a finnek, a három balti állam vagy a csehek és a szlovákok 100 éves évfordulójára is. Természetes udvariasság, természetes EU-s belső diplomácia, mégpedig a javából. Akárki lett volna az EB elnöke 2018-ban, ugyanezt tette volna.
Mert ugye 1918 száz éve valóban Európa ünnepe.
Nehéz megérteni, hogy rajtunk kívül majdnem mindenki ünnepeli a 100 éves évfordulóját. A finnek, észtek, lettek, szlovákok az államalapításukat, a lengyelek, litvánok, a csehek államaik visszaállítását, a románok s a szerbek az egyesülést. Még az osztrákok is ünnepelnek. Csak mi ülünk itt, mint egy sértett gyerek, akit senki nem ért meg, és csodálkozunk, hogy az egész volt Monarchia ünnepel. Sőt, egész Európa ünnepel – ha mást nem, legalább a szörnyű háború végét. November 11-én, az 1. világháborút lezáró Compiègne-i fegyverszünet századik évfordulójára több mint 60 állam- és kormányfőt várnak Párizsba, beleértve az egy évszázaddal ezelőtt vesztes német, osztrák és török állam vezetőit. Még az ugyancsak néha revizonista hajlamú török elnök is ott lesz.
Nem tudom, mi magyarok küldünk-e valakit, de azt igen, hogy mindmáig nem tudtunk és nem tudunk, vagy inkább nem akarunk megbékélni ennek a háborúnak a végkifejletével, sem Trianonnal, sem azzal, amiben most vagyunk. Mert aki meg akar békélni, azonnal nemmagyar áruló lesz. Mert a magyar embernek Trianon mindig fájnia kell. Úgy adjuk át ezt a fájdalmat szülőről gyerekre, generációról generációra, mint valami örökletes betegséget.
Ülünk és csodálkozunk, hogy senki sem ért minket. De hát hogyan érthetné ezt bárki? Hisz
amit mi művelünk, szerintem egyáltalán nem normális.
Senki sem műveli ezt ilyen beteg szinten, mint mi. Van még nemzet Európában, amely így haragszik az egész világra, amely száz év után is kikéri magának (persze magyarul, magyaroknak, hogy senki más ne értse)? Mindezt úgy, hogy egérfaroknyit sem vagyunk képesek szembenézni a tragédia létrejöttében játszott szerepünkkel?
S ez a kollektív pszichózis különösen virágzik nálunk, Erdélyben.
Mert mindennek erről (is) kell szólnia. Mindenben mindig ott kell legyen a kisebbségi lét, az örökös fájdalom, a képzelt vagy valós elnyomás, a „ki tudja, mikör tör be már megint”, a nehezebb időkre való örökös felkészülés. Nem tudsz menekülni tőle, csak ha kilépsz a közösségből. Ezt hallod már óvodáskorod óta minden március 15-én, amikor a rendezvényre kitolnak. Nincs olyan történelemkönyv, atlasz, amiben ne lenne szó Trianonról vagy a kisebbségi létről. Erről szól jórészt az utóbbi száz évünk irodalma, erről szólt s szól ma is a sajtónk, a publicisztikánk jó része. Nem igazi újságíró, aki legalább egyszer nem kisebbségezett, trianonozott volna. Erről szól a sport is lassan.
Még a tudomány sem ússza meg. Tanulj Kolozsváron jogot, szociológiát, politológiát, sőt nemzetközi tanulmányokat, garantáltan lesz tantárgyad a kisebbségi jogról, helyzetről, kisebbségi társadalmak összehasonlításáról, vagy valami hasonlóról. Persze nem baj, ha szakembereink ismerik a jogokat, a lehetőségeket, a folyamatokat, de miért kell mindenkinek mindig ezzel foglalkoznia? Erről beszélnek a papok a szószéken, erről szól majd minden megemlékezés, szoboravatás, „ünnepnek” nevezett pókerarcos, unalmas rendezvények tömkelege. Természetesen elsősorban erről szól a politikánk, szinte csak erről. Autópálya, kórházak, iskolák, adók, EU, környezetvédelem? Álljanak mind sorba: előbb harcolnunk kell a fennmaradásért! Lehetőleg az időnk 80%-ában.
Akinek ebből elege lett, az vagy elvándorolt, vagy „kilépett” a közösségből, s éli a maga életét, Magyarországon, nyugaton vagy akár Romániában. Mert megunta, hogy vezetőink alig foglalkoznak a valódi kérdésekkel, ehelyett csak „harcolnak”, „védenek” a minket állandóan eltaposni vágyó nagy mumustól: az in abstracto román államtól, bármit is jelentsen az éppen.
Ó, a román állam, amit csak utálnunk szabad, amitől félnünk kell, ami nem a miénk. Sok éve beszélgetek sokféle európai kisebbségből származó egyénekkel, de a sok tucat közül eddig egyiknél sem érzékeltem ezt a fajta majdnem teljes elidegenedést attól az államtól, ahová kerültek/születtek. A katalánok talán az egyetlen kivétel, de az egy nagyon másféle történet.
Megkockáztatom, hogy mi vagyunk Európa legkevésbé integrált kisebbsége.
Még a szlovákiai magyar testvéreink is jobban otthon vannak, mint mi. Úgy teszünk, mintha a román állam valami idegen dolog lenne. Még egy hoki- vagy focimeccset is képesek vagyunk úgy megélni, hogy a „magyar/székely” csapat megverte a bukaresti „román” csapatot. Tudom, mert magam is átéltem. Ott voltam én is a kilencvenes évek végén az egyik Csíkszereda–Steaua hokidöntőn, ordibáltuk gondolkodás nélkül az irredenta szlogeneket. Én már rég kigyógyultam ebből, de úgy látom, otthon ez az érzés csak fokozódott. És most már a fociban is „verjük Romániát” – Kolozsvárról, újabban Sepsiből vagy Csíkból.
Sőt, néha az az érzésem, hogy Románia nemcsak „idegen”, hanem sokak fejében valami „ideiglenes” is. Pedig hát itt van, tessék, száz éve. Száz év még mindig ideiglenesnek számít? Rossz hírem van: nem megy sehová a román állam Erdélyből. Persze gyengülni fog, hatásköreinek egy része átmegy az EU-hoz (már átkerült valamennyi), másik része a régiókhoz/megyékhez/önkormányzatokhoz (már elég sok). Ez a két másik szint már nem követi a 170 éves román küldetést, az egységes román nemzetállamot. Mert pont úgy igaz az az állítás is, hogy a román állam sem törekedett integrálni minket, az alkotmányos berendezkedést hozzánk alakítani, csak asszimilálni, ami nagyon nem ugyanaz.
Zápolya, ma General Traian Moșoiu utca). Forrás: Fortepan.hu/Steiner Lóránt
Erre a mentalitásra szépen rájátszik az RMDSZ is.
Az újabban patikamérlegen kimért, minden spontenaitást nélkülöző, nagyon plasztikízű, spindoktori típusú kommunikációt űző párt szócsövei előszeretettel szidják Romániát, ebből építenek politikai tőkét. Szerintük Románia „államosítja” a magyar tulajdont (nem igaz, bírósági döntésekről van szó), pár éve a román kormány „leváltotta a magyar megyei vezetőket” (nem a magyarokat váltották le, hanem kormánycsere volt, kitették a politikailag kinevezett RMDSZ-eseket), mostanság meg a DNA „üldözi a magyarokat” (dehogy üldözi pont a magyarokat, egyszerűen vannak magyar korruptak is).
Pedig épp az ellenkezőjét kellene művelnünk. Romániát jobbá kéne tenni, nem ideiglenes, lerázandó problémának tekinteni. Hiába a magyar állampolgárság, hiába a sok pesti befektetés, hiába a közös médiatér, a mindennapi életünk jobbá tétele így is, úgy is sokkal jobban függ attól, hogy jól működik-e a román állam, vagy sem. Milyen a vállalkozói környezet, milyen az adórendszer, milyenek a közszolgáltatások, védjük-e az erdőket, vannak-e zöldövezetek a városokban, hogyan képezzük át a munkanélkülieket, milyen családi támogatások léteznek, mikor lesznek kész az autópályák, hogyan hívják le az EU-s forrásokat, hogyan pályáztassák meg stb., stb. Az RMDSZ-nek nem Románia ellen kellene beszélnie, hanem azokkal a progresszív politikai erőkkel kellene szövetkeznie, amelyek az országot profibbá szeretnék tenni (USR, RO+), nem azon pártokkal, amelyek már megint balkáni maffiaállamá alakítják vissza (PSD, ALDE). Jelenleg a rossz oldalon vannak, vagyunk.
Mert mit ér egy újabb kisebbségi jog, ha közben az állam, amelynek azt garantálnia kellene, szétesik, kiürül, lezüllik?
Lássuk az összképet, hisz az sokkal fontosabb, mint egy-egy kisebb jelentőségű jog elnyerése, vagy mostanában inkább csak visszaszerzése (lásd: elveszem-visszaadom játszmák).
Művelt persze az RMDSZ jót is az idén. Például itt a 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában kampány. Bár förtelmesen arrogáns és a román közönséget elijesztő a szlogen, maga a kampány tartalmilag egészen korrekt. Belenéztem a román nyelvű cikkekbe, a dokumentumfilm-sorozatba: nagyon rendben van minden, informatív, modern, nagyrészt emészthető (a politikusi cikkek talán kevésbé, és a dokfilmek az igazán kényes pillanatokról azért még mindig túlzottan magyar szemszögből számolnak be).
De legyen ez a kezdet. Nagyon kell az ilyesmi, így száz év után, végre.
Sőt, szükség lenne egy román nyelvű magyar újságra/portálra!
Rendes, friss, élő lapra, nem amolyan „egy hét után lefordítjuk a cikkek egy részét” dologra. A román közönség elsősorban azért nem ismer minket, mert nem értik a nyelvünket, mi meg igencsak keveset kommunikálunk az ő nyelvünkön. Nem látnak bele belső életünkbe, de még azt sem tudják, hogy mit szeretünk, melyek a szokásaink, mit fogyasztunk.
Mit olvas egy átlagos konstancai az erdélyi magyarokról? Ezek már megint kérnek valami jogot, sosem elég nekik (közben pedig a parlamentben többséget biztosítanak valami szörnyű törvénymódostásnak). De vajmi keveset olvashat arról, hogy milyen kajákat lehet nálunk enni, miért érdemes Székelyföldre látogatni, milyen színházaink vannak, mit csinálnak a művészeink, ki a legjobb erdélyi magyar DJ, hol vannak a legjobb bulik, miért érték Kolozsvár vagy Nagyvárad interkulturális öröksége. Vagy csak egyszerűen: micsodák a napi hírek arrafelé?
Magyar kultúra román nyelven (is)?
Nyelvcentrikus népként nehezen tudjuk elképzelni, pedig elég divatos dolog más kisebbségek esetében a többségi nyelven (is) művelni a saját nemzeti kultúrát. Szerencsére van egy Székely Csabánk vagy egy Demény Péterünk, kik fáradságot nem spórolva átírnak a túloldalra, műveikkel bekerülnek a román kulturális életbe is. Szerencsére a kolozsvári magyar színház darabjait lehet feliratozva is követni. Ilyenek példákból kérek még húszat!
Szóval itt ez a centenárium, amellyel egyelőre alig tudunk mit kezdeni.
Van egy javaslatom: tanuljunk a sógoroktól, ahogy annyiszor tettük az elmúlt két-háromszáz évben.
Az osztrákok is elveszítették száz évvel ezelőtt az országuk kétharmadát (még annál többet), s a német ajkú lakosságuk legalább egyharmadát. Sőt, e német kisebbségek nagyrészét ki is telepítették az elmúlt száz év során (lásd a szudétanémetek, vagy a szlovákiai, magyarországi, jugoszláviai németek sorsát). Csak Dél-Tirolban maradt egy 300 ezres német lakosság. Mégis mit csináltak az osztrákok? Továbbléptek. Siratják a birodalmat? Egy maroknyian talán. Hány osztrák hallott a Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződésről? Nemzeti összetartozásnak álcázott síróünnepet csináltak szeptember 10.-ből? Ellenséges viszonyban van a mindenkori osztrák kormány a szomszédokkal a kisebbségi kérdés miatt? Neheztelnek a csehekre, szlovénokra, magyarokra, szlovákokra vagy akár a szerbekre vagy románokra az elűzött német kisebbségek miatt? Osztogatják az osztrák állampolgárságot az olasz Dél-Tirolba, szólnak bele fiókpártokkal az olasz belpolitikába? Játsszák a sértődött kisgyereket 1918 centenáriuma kapcsán? Nem, nem, nem, nem. Sőt, ünnepelnek: az osztrák köztársaság 100 éves évfordulóját (1918. november 12.).
Legyünk mi is olyan okosak, mint az osztrákok! Ünnepelhetnénk mi is az első magyar köztársaságot (kikiáltva 1918. november 16-án). Persze, az őszirózsás forradalom nem volt olyan sikeres, mint az osztrák forradalom; sokkal nehezebb állapotok között indult, végül elég hamar lenyúlták a bolsevikok, meg aztán törölte a történelmet megállító Horthy-rendszer. De szégyenkezni sem kell miatta. Megpróbálták a helyzetből kihozni, amit lehetett, sok területen progresszió volt.
Vagy ha már sehogy sem tudjunk ünnepelni ezt a köztársaságot, mert minden rosszat rá kentek (jogtalanul!), vagy mert a közelgő trianoni centenárium árnyéka elborítja gondolkodásunkat, legalább ünneprontók ne legyünk! Értsük meg, hogy Európában majd mindenki más számára 1918 centenáriuma ünnep. Próbáljuk megérteni őket, s gondolkodjunk el, hogy mi miért nem vagyunk képesek száz év után sem továbblépni. A hiba bennünk van. Az osztrákok, németek fel tudták dolgozni ugyancsak hatalmas veszteségeiket, s közben a 20. s 21. század nyerteseivé tudtak válni. Irigylésre méltó országok lettek, ahová mi, magyarok, az erdélyieket is beleértve, dolgozni, élni megyünk. Mi is lehettünk volna s még lehetnénk közel ilyenek a folytonos sírás helyett.
Kívánok magunknak egy sokkal kellemesebb következő száz évet, amolyan igazi osztrákot, vagy most már szolidaritásban igazi európait. Ideje tanulnunk az elmúlt száz év hibás útjából: legyünk újra osztrákok!
(Borítófotó: Fürdőzők a Szamosban Kolozsváron, 1918-ban. Fotó: Cholnoky Tamás, forrás: fortepan.hu)
