A szennyezett pesti pénz

A

2018 utolsó napjaiban olvashattuk, hogy újra „megnyitotta a magyar kormány a pénzcsapot” a határon túli projektek számára. Ha összeadjuk a cikkben felsorolt, erdélyi szervezetek számára megítélt összegeket, körülbelül 56 millió eurónál kötünk ki (18 milliárd forint). 2017 végén hasonló osztogatásra került sor – akkor az Orbán kormány több mint 100 millió eurós támogatást biztosított erdélyi szervezeteknek. (Óriási pénzek ezek: vegyük figyelembe, hogy az erdélyi magyarság számára az RMDSZ-en keresztül a romániai központi költségvetésből biztosított összeg hozzávetőleg évi 5 millió euró.) Mindkét esetben az elsődleges kedvezményezettek az erdélyi magyar – elsősorban református – egyházak voltak, bár tény, a 2018 lista valamivel diverzifikáltabb, több szervezet részesült támogatásban.

Próbáltam a listákat nézve stratégiát, tervezési logikát keresni,

de nem igazán sikerült. Elsősorban azért, mert szinte átláthatatlan, hogy tulajdonképpen milyen projektekre mennek ezek a pénzek. Míg egyes projektek konkrétan meg vannak nevezve (például a bonchidai Bánffy-kastély felújítása vagy a székelyföldi fociakadémiáknak szánt pénzek), a legnagyobb összegek egy nagy tételben mennek különböző püspökségeknek, alapítványoknak, oktatási intézményeknek.

Hogy ezeket a pénzeket konkrétan mire költik, arról foszlányos információk látnak napvilágot. Vannak ugyan olyan finanszírozások, amelyek hasznosságát látatlanban is el lehet fogadni, mint például a Sapientia Egyetem normatív támogatása, amelyet a mindenkori magyar kormányok folyamatosan biztosítanak. Előfordulnak néha ilyen, hasznos projektekhez kötött látványos avatási ceremóniák, mint pl. a kolozsvári Apáczai Líceum felújított épületéé.

Akadnak felületes magyarázó interjúk, mint például az amelyet Kató Béla református püspök adott arról a 80-90 millió euróról (26,7 milliárd forint), amit 2017 végén utalt ki az általa vezetett egyházkerületnek a magyar kormány. Szerencsére e támogatásnak legalább sikerült részben utánanéznie az Átlátszó Erdély szerkesztőségének, és valamivel okosabbak lettünk. Ott vannak a felemás sikereket felmutató, masszívan finanszírozott székely fociakadémiák is, amikről az embernek csak annyi jut eszébe, hogy erre most itt minek is volt szükség, ennyiért?

Aztán vannak olyan szektoriális megaprojektek, mint az a 4,5 millió euró (1,4 milliárd forint)  amelyet az Erdélyi Médiatér Egyesület kapott 2017 végén arra, hogy egyrészt „megmentsék” a Székelyhon lapcsoportot, illetve hogy indítsanak saját portálokat, „vertikálisakat és horizontálisakat”. Egy évvel később sem igazán lehet tudni, mire ment a pénz, új portálok nincsenek, sem vertikálisak, sem horizontálisak, de helyi, sikeres lapokat már beolvasztottak ebbe az új médiatrösztbe (lásd a Csíki Hírlap megszűnésének furcsa történetét).

Nos, nem akarok tovább szemezgetni az átláthatatlan projektek közül. Erre a feladatra vannak a fáradhatatlan oknyomozó újságíróink. Ha 2019-ben legalább részben megtudjuk, hová mentek ezek a magyar közpénz-milliárdok, már léptünk egyet előre. Bár azt hiszem, nehéz dolguk lesz, a rendszernek nem erőssége a transzparencia, hisz az egyik utolsó ilyen próbálkozás azzal a konklúzióval zárult, hogy „a támogatási rendszer annyira átláthatatlan, szétaprózott és ötletszerű, hogy – bár közpénzekről, tehát nyilvános adatokról van szó – közel lehetetlen az összes kifizetést nyomon követni.”

Engem itt most inkább az érdekel, hogy ezek a zárt ajtók mögött, átfogó igény- és helyzetfelmérés hiányában, nyilvános pályáztatás nélkül szétosztott pénzek

milyen politikai, társadalmi következményekkel járnak az erdélyi magyarság számára.

Bár örülni könnyű, jól tudjuk, hogy ingyenpénz nincs. Továbbá ebben a valódi aranykorban, amelyben élünk – egyszerre három helyről ömlik az erdélyi magyarok nyakába a támogatás: az EU-tól, a magyar kormánytól, valamint a román kormánytól/önkormányzatoktól – nincs késztetésünk arra gondolni, hogy egy-egy finanszírozás igenis lehet problémás.

Öt pontba foglalva mondom el, mi a gondom e forintmilliárdos döntésekkel.

1. A politikai pluralizmus megszűnése.

Emlékszünk még a kilencvenes évekre, amikor még volt független RMDSZ, és a szövetségnek voltak valódi platformjai, amelyek úgy csaptak össze az SZKT-kon, mint egy igazi parlamentben, de mégis a szervezet egységesen tudott indulni minden választáson? Valami maradt még ebből a kétezres évekre is, amikor legalábbis egyes platformoknak még volt különvéleménye, s ez néha számított is (többek között a Szabadelvű Köré). Emlékszünk a 2008-as helyhatósági választásokra, amikor két magyar párt indult, főleg Székelyföld városaiban és falvaiban kőkemény versenyben? Emlékszünk még a 2009-es európai parlamenti választásokra, amikor az Összefogás listájára megint két erő jelöltjei kerültek fel közösen? Nem azt mondom, hogy rajongok az MPP-ért vagy az EMNP-ért, sőt, többé-kevésbé amatőr társaságnak tartom mindkettőt. De az, hogy léteztek, működtek, külön hangjuk volt, arra mégiscsak jó volt, hogy az RMDSZ nem válhatott egyeduralkodóvá, volt külső kritika, és bizony olyan helységekben, ahol a helyi RMDSZ-es csapat problémás volt, volt ahová beállni s alternatívát építeni. Mondhatnánk, most is létezik e két másik párt. De tényleg léteznek még? Így, hogy mindhárom pártnak egy patrónusa van, a pluralizmusnak biza annyi.

Oda jutottunk, hogy ma lassan az egyetlen alternatív hangot a szabad szellemű erdélyi értelmiségiek, újságírók jelentik. Másrészt azok, akik nem találják a helyüket a nagy, egységes narancs úthengerben, egyre inkább keresik az alternatívát a centrista új román pártok között. Az erdélyi magyar narancspárt-halmaz politikai konkurenciája már nem a közösségen belül van, hanem egyre inkább azon kívülre kerül (gondoljunk az USR-re, a Plusra).

2. A sajtószabadság megszűnése.

De legalább a sajtóban még van hely más véleménynek, nem? Van is meg nincs is. Egyre kevésbé jut. A kilencvenes évek végéig a legtöbb erdélyi lap helyi kézben volt, értelmiségi csoportok, önkormányzatok, vállalkozók tulajdonolták a kiadókat. Az egyetlen országos napilap volt csak biztosan s unalmasan pártkonform. 1999-től már volt „ellenzéki” országos lap, és úgy 15 éve megjelentek mindkét oldalon a lazább politikai kötődésű, véleménycikkeket viszonylag szabadon közlő portálok is. A 2000-res évek lehetett az aranykor, mert tombolt az erdélyi magyar média minden platformon, többen bátorkodtak még kereskedelmi alapon is médiát csinálni, online, offline egyaránt. Aztán az utóbbi évtizedben elindult egyfajta konszolidáció, felvásárlás, az utóbbi egy-két évben meg láthatóan importálódott a magyarországi függetlenmédia-felszámolási stratégia is. A helyi tőkét lehengerelve vásárolja fel két-három érdekcsoport az erdélyi helyi lapokat, portálokat. Így a politikai függőségek becsatornázása következtében egyre kevésbé van kritika, ott sem, ahol eddig még volt.

Ha így haladunk, nem kell már sok ahhoz, hogy egy tenyérből éljenek a székelyföldi lapok, portálok, a Krónika, a partiumi lapok, az Erdély TV, a legtöbb rádió, direkt vagy indirekt módon a portálok. Sőt, a román közszolgálati média kisebbségi szerkesztőségeiből is lassan kikerülnek a független hangok – biztos, ami biztos, ne húzzunk ujjat azzal, akivel nem kell.

Vannak persze még bátrak, akik egy-egy helyen még tartják magukat, hogy lehessen még politikust kritizálni – ne csak azt, akit kötelező, hanem akár az RMDSZ-est, fideszest vagy MPP-EMNP-st. De ezek az emberek fogynak; az elbocsátások, a kifáradás, az öncenzúra lassan, de biztosan bedarálhatja a megmaradt szigeteket is, ha nem változik a helyzet. Teljesen független, önfenntartó médiatermék nem sok volt az erdélyi magyarság utóbbi 30 éves történetében, de azt látnunk kell, hogy korábban egyfelől a politikai pluralizmus, másfelől a tulajdonlási és finanszírozási sokszínűség tágabb kereteket engedett meg a szabad véleménynek, mint ami felé tartunk.

Egyetlen társadalom, résztársadalom – kisebbségi társadalmakat is beleértve – sem tud egészséges közéletet fenntartani sokszínű média nélkül. Erdélyben is szükség van nem csak pártkonform médiára, hanem pont úgy szükséges a balos, a liberális, a kritikusan jobboldali média is. De talán nem is az ideológia a legfontosabb ma már, hanem egyszerűen csak független média kell, amely nem fél oknyomozó újságírást gyakorolni, nem fél feltenni a kényelmetlen kérdéseket, nem féli megkérdőjelezni a hatalmon lévők kijelentéseit.

3. A verseny kultúrájának megszűnése.

Kiss Tamás kolozsvári szociológus mondta igencsak találóan a minap egy ERportos interjúban: „a magyar pénzekhez való hozzájutás nem versenyalapú, a legtöbb esetben nincs semmifajta tartalmi elszámolás, az egész klientúrai alapon működik, annak függvényében, hogy a támogatáspolitikai rendszeren belül ki, kivel van kapcsolatban, annak a függvényében tud erőforrásokat mozgósítani.” Ha a teljes magyarországi támogatást vesszük, akkor hasonló képet kapunk, mint a román kormánytól jövő összegekre: töredéke van pályáztatva (például a Bethlen Gábor Alapítványon keresztül), míg a nagyobb volumenű eurómilliós támogatások láthatóan ismeretségi, klienterális alapon érkeznek, telefonhívások, e-mailek, zárt ajtók mögötti beszélgetések révén eldöntve.

Emlékszünk még azokra az időkre, amikor rendes pályázatokat, projekteket kellett írni az Apáczai Alapítványnak vagy később a Szülőföld Alapnak? Hol vannak már azok az idők, amikor pontosan tudni kellett, hogy mit akarunk megvalósítani, milyen társadalmi igényre válaszolunk, milyen végcéljainak vannak, s mindezt pontosan milyen költségvetési bontásban szeretnénk megvalósítani? Még a telefonon „elrendezett” pályázatoknak is komolyan kellett kinézniük. Ma már a forma sem számít, úgy tűnik, hogy már elég egy kétoldalas átirat, és jönnek az eurómilliók.

Felteszi a kérdést lassan minden iskola, önkormányzat, civil szervezet: minek kínlódni bonyolult EU-pályázatokkal, minek fizetni egy tanácsadó cégnek, minek járni Bukarestbe a minisztériumokba, ha urambátyám vonalon elintézhető Budapestről a pénz? A valós pályázási kultúra megszűnésével a klientúraépítésen alapuló finanszírozás megerősödése jelentősen tovább fogja gyengíteni az erdélyi magyar elit versenyképességét, a politikai szereplők érdekérvényesítési tehetségét, a civilek, intézmények tervezési képességét, és nem utolsó sorban a projektek minőségét is.

Ezek elvont koncepcióknak tűnnek, de nem kell hosszú éveket várni, amíg a projektek zátonyra futnak, csődöt mondanak, a kapkodva felépített kártyavárak bedőlnek. Továbbá abban is kvázi biztosak lehetünk, hogy a pesti támogatások csúcsán vagyunk: jelentősen csökkeni fognak, amint ez a kormány elveszíti a hatalmat. Vajon lesznek-e akkor majd embereink, akik fel tudják venni a versenyt az EU-s és más külföldi forrásokért pl. a román-nemzetközi civilekkel, ők ugyanis egy versengő, teljesítményalapú rendszerben jutnak forrásokhoz, ami minden szempontból más szervezeti kultúrát, know-howt alapoz meg.

4. Függőség Az egyházaktól.

Mindezen ügyletekben a leglátványosabb az erdélyi magyar egyházak brutális méretű „feltőkésítése”, különösen – de nem kizárólag – a református egyházkerületeké. Csak 2017 végén az Erdélyi Református Egyházkerület több mint 80 millió euróban részesült (26 milliárd forintban). Ez az összeg a 16-szorosa annak, amit abban az évben az RMDSZ kapott a román kormánytól! Persze, eltérőek a szervezeti struktúrák, a célok és a kiadások, de ez a különbség akkor is sokatmondó. Akkor most ki is a főnök, ki kire hallgat, ki kitől függ jobban Erdélyben?

Nincs az a társadalom a bolygón, amely fejlődését a 21. században az egyházak megerősödésére építené. Az semmi jót nem eredményezhet, ha a jövőben egy mélykonzervatív ideológiát továbbra is erőltető, semmilyen közpénz-transzparenciát nem gyakorló, nem megválasztott hatalmi klikktől függ például a kisebbségi oktatás (óvodától az egyetemig), a bentlakások, a kulturális intézmények, a tudományos szervezetek, sőt a közösségi érdekű kereskedelmi befektetések is.

Hogyan lehet egy társadalom szabad, hogyan lehet sokszínű, hogyan tudjon alkalmazkodni a gyorsan globalizálódó világhoz, ha egyre több formáló intézménye és a politikai erőközpontja egy olyan retrográd intézménytől függ, mint az egyházak, amelyek például csak pár hónapja nyíltan kampányoltak egy másik kisebbség, a melegek jogai ellen? Miközben Írországban, ugyancsak referendumom megszavazták a melegek házasságát, és az állam tudatosan gyengíti az egyház közoktatás fölötti kontrollját, miközben a francia kormány tolerancia-vizsgára kényszeríti az imámokat, miközben számos nyugati országban nem félnek kivizsgálni a katolikus papság gyermekeket megrontó rémtetteit, mi mit csinálunk? Egyházasítunk. Úgy teszünk, mintha 1819-et írnánk. Elindultunk szépen visszafelé. De Európa nem fog várni ránk.

5. A külhoni magyarok imázsának lerombolása Magyarországon.

A külhoni magyarok gyakoribb tematizálása (főleg 2010 óta), a kettős állampolgárság, az életünkről rendszeresebben tudósító közszolgálati média, a magyarországi kultúrába bejutott külhoni színészek, énekesek, írók, a közös médiatér mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a magyarországiak elfogadták a létezésünket, bekerültünk a pesti, szegedi, soproni, pécsi köztudatba. Ma már nem azokat a vérforraló kérdéseket kapjuk, mint a kilencvenes években, hogy honnan tanultunk meg ilyen jól magyarul, vagy mint a kétezres években, hogy most románok vagyunk-e vagy magyarok.

De ez a köztudatba való beépülés alig történt meg, máris veszélyben forog. A külhoniak szavazati joga ellen indított undorító DK-s kampány sajnos termékeny talajra talált a tavalyi országgyűlési választási kampányban. De lassan már uszítani sem kell, hisz elvégzi a haragkeltést a magyar kormány, amikor bejelenti, hogy ikszmilliárd forintot folyósítanak határon túli projektekre, anélkül, hogy elmagyarázná, hogy ez pont mire megy, anélkül, hogy kontextusba helyezné, hogy ezek az összegek tulajdonképpen mekkorák, anélkül, hogy nyílt pályáztatásra bocsátaná. Nézzük csak meg a Facebook-kommenteket olyan cikkek alatt mint ez a nem rég publikált Index.hu összefoglaló a határon túli kormánytámogatásokról, vagy ez a novemberi 24.hu hír a határon túli egyházaknak kiutalt összegekről.

De ne gondolja senki, hogy csak ellenzéki média oldalain támadják a hozzászólók a nagy összegű külhoni utalásokat. Érdemes elolvasni a hozzászólásokat például az ugyancsak novemberi Origo.hu-s cikk alatt, amely arról számol be, hogy a magyar kormány Székelyföldre is kiterjeszti a gazdaságfejlesztési programját (bármit is jelenthet ez egy másik ország területén). Sőt, itt van például egy hivatalos kormány.hu-s bejegyzés is, amely szerint „soha nem látott támogatása van a külhoni magyarságnak”. Az olvasók tízesével, néhol százasával nyomják a mérges lájkgombot, de felteszik a nehéz kérdéseket is: miért megy ennyi pénz külföldre, miközben egyes magyarországi kórházak és iskolák dőlnek össze, miközben a páciensek maguk viszik a vécépapírt, miközben az önkormányzatok leépítenek, az orvosok és ápolók külföldre mennek jobb fizetések reményében stb. De sokan nem állnak meg itt, hanem ocsmány jelzőkkel illetik a külhoni magyarokat, akik amúgy sem magyarok, nem fizetnek adót, nem járulnak hozzá semmivel Magyarországhoz, csak kapják a segélyt, szavazatokért. Ismert rigmusok ezek: nem teljesen újak persze, de a jelenség szerintem jelentősen erősödött az elmúlt egy-két évben. Nemcsak DK-szimpatizánsok, hanem átlagos, vidéki emberek, gyakran bevallottan Fidesz-szimpatizánsok is felháborodnak azon, hogy mennyi milliárd megy a szomszédba, miközben náluk otthon megszorítások vannak.

A magyar–magyar megosztás egy újabb verziója ez, amely nekünk fog a legjobban fájni. Ha egy percig is ki tudunk lépni saját helyzetünkből és behelyezni magunkat az övékébe, könnyen megértenénk a felháborodásukat. Magyarországon egyre komolyabb gondok vannak a közszférában. Ugyanígy éreznénk mi is (a román szavazók nagy része is), ha például a bukaresti kormány év végén átdobna pár száz millió eurót a Moldovai Köztársaságba, egyházaknak, focicsapatoknak, oktatásba, gazdaságfejlesztésre, meg ki tudja, mire. Helló, a mi bajainkkal mi lesz?

Nem önmagában a támogatással van baj, hanem azzal, ahogyAN történik.

Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a magyar kormány külhoni magyaroknak szánt támogatásának a szükségességét. A mindenkori magyar kormánynak – ideológiától, nemzetképtől függetlenül – támogatnia kell az erdélyi magyar oktatást, kultúrát, örökségvédelmet stb. De egyáltalán nem mindegy, milyen igényfelméréssel s milyen elosztási mechanizmusokkal teszi ezt. Főleg nem mindegy, hogy milyen transzparencia mellett és mekkora összegeket, az ország saját belső gondjaihoz, szükségleteihez, erejéhez képest. Az sem mindegy, hogy hogyan kommunikál erről. Ezeken mind lehetne javítani.

Nem minden magyar kormánypénz szennyezett, közel sem. De amelyik az, az nekünk hosszú távon nagyon sokba fog kerülni.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Czika Tihamér
Czika Tihamér

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória