„Könnyű volt hagyománytalannak lenni” – mondta egyszer az idén nyáron elhunyt Egyed Péter a vajdasági irodalomról. Ebben a mondatban jó adag nosztalgia is szunnyadt: itt, Erdélyben, erősebben állnak a tradíciók, következésképpen jobban meg kellett volna döngetni a falat. Ő próbálkozott is ezzel, legérdekesebben és -színvonalasabban talán a Búcsúkoncert című, 1981-es kötetével.
Olykor azonban elég a nagy tehetség jól kiszámított mozdulata is a megfelelő pillanatban. Esterházy Péter 1982-ben, Ottlik Géza 70. születésnapjára egyetlen rajzlapra lemásolta az egész Iskolát, s ezzel egyrészt rendkívül tiszteletteljes, másrészt rendkívül provokatív gesztust hajtott végre. A poszter egyedi ajándék, egy fiatal pályatárs főhajtása, ugyanakkor – az olvashatatlanság miatt – az író nagy művének erőteljes kétségbevonása. Mintha azt mondaná mindenkinek: „Olvasd újra!”
Néhány napja megpróbálom összegyűjteni az ehhez hasonló erdélyi gesztusokat. Számomra mindenképpen ilyen volt például az Éneklő Borz szervezte irodalmi kegytárgyak árverése 1995 decemberében. „Kikiáltó” Márton László személyében; Balla Zsófia harisnyakötője, melyért Esterházy csatázik Orbán János Dénessel, az előbbi heccből; Kányádi érettségiző öltönye, Markó szemüvege – a nevetve tisztelgés iskolapéldája volt ez (s itt még az „iskolapélda” szó is jól hangzik).
Esterházy gesztusa hatott, mert akkoriban még „mindenki figyelt”; az Éneklő Borz árverése szintén, bár a játékos rítus talán elvette a provokáció élét. De hát az Éneklő Borz végig provokált, és A Sütő című szám „megjelenésekor” (ne feledjük, hangzó irodalmi folyóiratról beszélünk) sokan fel is figyeltek erre. Bár mást is eredményezett volna mindez, mint sértődöttséget!
Mert közben elkezdtek szétszóródni a dolgok, és ennek következtében lanyhulni az esetleg nem is szándékos provokációk. Gondolom, Szilágyi Domokos besúgói múltját nem provokációból tették nyilvánossá, az azonban biztos, hogy sokan megdöbbentek, de majdnem mindenki a mellébeszéléssel kezdte, és éppen elegen azzal is folytatták. A #metoo kampány begyűrűzött ugyan, némi eredménye is volt talán, de még mindig túl gyakran érzem a másnapos macsóság mellékízét, ha szóba kerül, és megbénít a kérdés: ugyan minek ez már megint?
Ám a legjobban nem ez tépáz meg, hanem a beszélgetés elmaradása. Alig beszélgetünk, majdnem mindenki magában monologizál. A terelő szöveg persze közösségi, holott jellegénél fogva mégsem lehet az. A közösség, amely széthullott, az elhallgatásban ismét magára talál.
Ilyen élelmes provokáció lehetett volna Székely Csaba drámatrilógiája is. De ezzel kapcsolatban is az az érzésem, hogy a közönség nevet és hazasétál, mintha semmi sem tartozna rá, csak az a két-három óra. Az egyetlen reményem az, hogy egyik-másik szívben még kicsírázik valami, és hajszálerek alakulnak, amelyektől lassan a tömeg is megváltozik.
Egyelőre úgy tűnik, a hazasétálásnak magasabb a hatásfoka. Pedig a változásnak, annak, hogy a gondolkodást nem szórakozásnak vagy egyenesen árulásnak tekintjük, látványos eredményei lehetnének. Megértenénk azt, ami eltelt, azt, amiben élünk, és azt, ami még előttünk van.
Szerintem megérné.