Elemi ösztön

E

„Finnyás vagy!”, „Ki kell bírni!”, „Kitart ez még!” – olyan mondatok ezek, amelyeket az ehhez hasonlókkal együtt számtalanszor hallunk, ha például arra panaszkodunk, hogy fázunk. Aki mondja, az egy olyan rajzás tagja, amely bizonyára nem gondolja magáról, hogy kommunista lenne.

Ideológiai értelemben természetesen nem is az; a mentalitása azonban azt „üzeni”, hogy mindenkinek egy általános, nivelláló középszegénységben kell élnie, igénytelenül, csak akkor juthat eszébe kicserélni valamit, ha már ezerszer megtajkolva sem működik, és 18 fokban is jól kell éreznie magát akárhol – és ebben az értelemben kommunistább a kommunistánál. És azért nem mondtam „nemzedék”-et, mert ez a látásmód sajnálatosan átfogó, nem az idősebb nemzedék szellemi tulajdona. 

Miközben úgy tűnik, mintha önzetlenségre szólítanának fel, valójában a legvidékibb önzőségről van itt szó: rendezvények szervezőitől, a kultúra lánglelkű szolgáitól is bőven hallunk ilyen lekicsinylő felkiáltásokat. Ennek a látásmódnak köszönhetően didergünk még mindig túl gyakran mindenféle fűtetlen termekben, ahol a szónok éppen nagy költőnk nemzetkiszolgáló költészetéről tartja véget nem érő előadását. 

A negyven év alatt, míg a kommunizmusnak nevezett rendszer rátelepedett e tájra,

az olcsóság is vele együtt uralkodott el. Ma van egy réteg, melynek számára a fényűzés jelenti ugyanazt a nivelláló világlátást. Két kocsi, ház vidéken – ez a minimum, amit elvár az élettől, ezen dolgozik így vagy úgy. Aki ehhez a réteghez tartozik, az egy festmény értékét is az árától teszi függővé, és nem gondol Van Goghra, aki egyetlen képet adott el életében.

A másik – éppen ellenkezőleg – mintha azt kívánná, hogy tényleg csak egyetlen képet adjon el. Szégyennek, megalázónak érzi kultúra és pénz összefüggéseit, és akkor sem hajlandó megérteni, hogy megváltozott a világ, ha látja, hogy megváltozott. Nem érzi problémának a fűtetlen templomot, ahol a művelődési élet újabb fénypontját szervezi meg, sem a fel sem ajánlott útiköltséget: a vendég köszönje meg, hogy eljöhetett.

Mindkét véglet megalázza az embert, hiszen akár így, akár úgy, de a pénztől teszi függővé. Annak idején, még a felszabadulás előtt, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy annak a fűrészporízű szövegnek, amelyet valósággal belénk passzíroztak, igaza van: a kapitalizmus elidegenít. De nemcsak „magától”, hanem mondhatni „tőlünk”, miattunk is – az egyik rendszer összeomlott, már nem élhetünk egészen benne, a másikat nem tudjuk megteremteni, nincsenek mintáink; a szellemi polgárság, amely segíthetne, elpusztult, s itt maradtak azok, akik a szellemi hivatalnoksághoz tartoznak, a szónak a legrosszabb értelmében. Akik nem eredetiek, de követelőzők.

Ez a követelőzés viszont nem a szellemi értékek felé visz. Nem Szent Ferencek születnek így, akik az igénytelenségben is nagyot alkotnak, hanem olyanok, akiknek semmiféle igényük nincs. Máskülönben miért gondolnak semmit azok, akiknek minden szava nosztalgiázás a nagy példányszámok és a telt színháztermek után? Miért néz ki Közép-Európa úgy, ahogy kinéz, ha olyan könyvsorozatokat emlegetnek, mint a Téka, amelyben Pascal, Montaigne, Saint-Simon jelent meg? Mit tanultak ezektől a kivételes koponyáktól? Miért beszélnek a Sütő-darabok hős lázadóiról azok, akik látszatlázadásokban élnek? El tudjuk képzelni Szervét Mihályt, amint miniszterelnököket süvegelget?

És ha netán el tudjuk képzelni, akkor nem kellene más modelleket keresni?

Vajon mit képzelnek azok, akik kritikátlanul átveszik a szüleik gondolkodását, s akiknek a címszavai mögött-alatt szintén nincs ott a szellem tőkesúlya? Hogyan tért vissza ez a társadalom ahhoz a látásmódhoz, amely hideg termekben, mikrofon nélkül, kétes tisztaságban, zsíros vidékiséggel képzeli el a kultúrát? Holott az ilyesmi éppenséggel a kultúra megalázása.

Miért tartja magát a romániai magyar társadalom nagy része olyan csillagászati fölény képviselőjének a román társadalom nagy részével szemben? Túlságosan is gyakran ugyanazok a reflexek, ugyanazok a gesztusok szabdalják az útját, ékes példájaként annak, hogy nem az etnikum dönt, hanem a mentalitás, amely viszont elkeserítően közös.

A méltóság nemcsak az egyenes gerinccel mondott, unalomig ismételt szavakat jelenti. A méltóságot nem biztosítja valamelyik közéleti világítótorony. Nekünk kell kikövetelni magunkból annak a kultúrának is, amelyről olyan szépen szavalunk, vagy amelyről olyan szép pályázatokat írunk.

Nyitókép: Könyvkiállítás 1984-ben (Minerva fotóarchívum © Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Demény Péter
Demény Péter

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória