Elképzelem Jézust, ahogy a mai világban botladozik. Minden sarkon egy tiltás, mindegyiken egy szélsőség. Elszaporodtak a nem!-ek, miközben ő az igenekért jött szerintem.
Semmit nem tudok Jézusról. Nem tudom, vajon szeretett-e valakit, szeretett-e nőt vagy férfit a szerelem szenvedélyével, akart-e családot alapítani, álmodozott-e róla, hogy gyermeke legyen, hogy unokák vegyék körül. Ha a küldetésére gondolok, tényleg csak álmodozhatott ilyesmiről, de hamar megtiltotta magának az ábrándozást.
Azt tudom csak, hogy szelíd ember volt, a kufáros epizód ellenére is szelíd, hiszen még azt a korbácsolást is szelídsége indulata váltotta ki belőle. Nem tudom elképzelni, ahogy mindenkire haragszik, aki nem úgy él, mint ő, nem azok az álmai, mint neki, nem azt szereti, akit ő szeretne. Inkább és tulajdonképpen szívesebben hiszem azt, amit Karinthy mond a Barabbással, hogy az emberek egyenként azt kiáltják, „a názáretit!”, a tömeg mégis azt, hogy „Barabbást!”. Naponta tapasztalom, hogy az, aki vicsorogva reagál a közösségi oldalakon, alamizsnát ad annak, akit más kirekesztett, és megértő valakivel szemben, akit sokan elítélnek. Meg hát végül is ennek a szerencsétlen házasságügyi népszavazásnak is az az eredménye, ami; holott a Facebookon lángot okádó indulatok szabadultak el.
Nagyon nehéz minderről úgy beszélni, hogy az ember ne tetszelegjen, ne lépjen bele valami vidámvasárnapos ájtatosságba, és mégis mondjon valamit, aminek a hitele önmagához szabott. Nagyon nehéz úgy beszélni, hogy ne azonosítsa magát valakivel, aki nem ő, akiben csak hinni próbál.
Nem végeztem felméréseket, mégis az az érzésem, manapság a hangos keresztények irdatlanul nagy százaléka az ószövetségi, zord, büntető Istent idézi, illetve meggyőződése, hogy az ószövetségi Isten ilyen. Én azt hiszem, Jézus megjelenésének az emberi kultúrában az az egyik oka, célja, értelme, hogy emberivé, megközelíthetővé tegyen valakit, akit az Ótestamentum távolinak és fenségesnek ábrázol az ábrázolhatatlanságban. Ezért beszél Jézus parabolákban, ezért használ metaforákat, ezért lehet megfejteni inkább, mint pontosan tudni, mit mondott, a hit által közelebb jutni hozzá.
Nem biztos, hogy igazam van, csak az biztos, hogy taszít és rémületbe ejt annyi sok, magát kereszténynek tartó ember türelmetlensége, fantáziátlansága, merevsége. Nem tudom elképzelni, miként sikerül egyensúlyban tartaniuk a hitüket azzal, ahogy mindenkit üldöznek vagy kizárnak. Nem értem, hogy is nem borítja el őket a szégyen, és hogyan hihetik egyáltalán, hogy hisznek. Hiszen a hit maga is út, nem egy poros, vidéki, hangos állomás.
Szomorú vagyok, de tartom magam, éppen azért, mert az ember összetett. Holott sejtem azt is, amit Karinthy megsejtett: olykor a tömeg indulatai döntenek az őt alkotó számtalan egyén részvéte, empátiája helyett. Talán érdemes elgondolkodni rajta, hogy bár egyenként mindannyian Őt eresztenénk szabadon, valójában újra és újra megfeszítjük.
