Mága Zoltán ártatlan.
„Madáchban azt látom, hogy végig lehet gondolni, bármilyen nehéz szituációban is végig lehet gondolni a kérdéseket. Igaz, hogy megoldásuk nem lesz, de maga a végiggondolás a nyereség.” – mondja Bretter György kolozsvári filozófus 1973-ban. Csakhogy a végiggondolás – éppen Madáchnál látjuk – azzal jár, hogy az ember szörnyű dolgokra ébred rá, és nem tagadja le, amit látott. Nem giccsesen lát, mert nem akar giccsesen látni.
Van viszont egy embertípus, amelyik nem akar tisztán látni. Undorral fordul el azoktól, akik megpróbálják, s még jó, ha nem gyűlölettel. Ez az embertípus mindig és mindenütt fellelhető. Kundera egy amerikai professzor elemzésén keresztül mutatja ki, hogy az illető mennyire azon igyekszik, hogy Hemingway mesternovelláját, A fehér elefánt formájú hegyeket, egyértelművé tegye, lebontsa a sokértelműségét, azt hozza ki belőle, hogy a férfi kíméletlen, a lány pedig az élet és a szépség nagy szerelmese. Annak idején volt egy Eminescu-szeminárium, amelyen a tanárnő elmesélte, hogyan féltette egy kritikus a fiatal lányokat a költő „perverz” verseitől. Adytól az egész nemzetet óvták, hiszen dekadens volt, frivol, hazaáruló és más gyönyörűségek. A fasizmus és a kommunizmus mindenkitől félt, aki nem úgy gondolkodott, végeredményben tehát mindenkitől, aki egyáltalán gondolkodott.
„Megkérdezik egymást az emberek, húsz évig nem találkoztak, és azt kérdezik egymástól: mit valósítottál meg? A válasz: Dacia 1300.” – mondja Bretter tovább. Ma már mindenki röhög ezen, hiszen egy bizonyos rétegnél természetes, hogy férj-feleség autóval jár (még hogy Dacia!), és háza van a hegyen. A szimbólum azonban nem vesztette érvényét: ma is az a legfőbb értékmérő, ami 1973-ban, abban a sötét kommunizmusban volt. Nem gondolni végig semmit, viszont mindent felhalmozni, és ezt nevezni életnek. Klasszikusokról beszélni párás szemmel, és nem érteni, hogy mit mondtak.
A ház a hegyen nem tűri a szomorúságot.
Nem érdekli a szomorú művészek írta-festette-szoborta-zenélte szomorú művészet. Figyelem: minden szomorú, ami nem az eredményekről szól. A fasizmus, a kommunizmus, a felhalmozás eredményeiről. Ne legyen már olyan dekadens, elvtárs, nézzen körül. Az emberek jól élnek, ön meg panaszkodik.
„Egy időben ez volt a legszebb illúzió – nem számít, lehet tízmilliárd ember, majd az algákból csinálunk olyan fehérjepasztillákat, hogy mindenki izmos lesz és kerek.” – Bretter csak beszél és beszél. Aki izmos, kisportolt, pozitív, kerek (ez a boldog holdvilág, nem a háj kerekdedsége), az nem lehet szomorú, és nem terjeszti a szomorúságot. Ha azt terjeszti, ellentmond vágyott boldogságunknak. Ezért kell nagy költőkről úgy beszélni, mintha konfettiréteg vonná be a szemünket. Amit leírtak, nem lehet tagadni, viszont nagyszerűen semmissé lehet tenni. Elég néhány pihegés, kinyílott pitypangok és egyéb ilyenek. Ezért kell művészekből problémátlan, hazug mítoszokat teremteni, hogy szintén Madách-csal szólva csak hódolat illesse meg őket, nem bírálat.
Vannak persze teljes kitagadott áramlatok. „Minden izmus megszűnt, csak a realizmus maradt meg” – mondta a minap a tévében egy valaha jobb képességekről árulkodó színész. Szegény művészek! Végig akartak gondolni valamit, és csak azt érték el vele, hogy a szomorúságot terjesztették különféle szegény hazákban. Shakespeare például nagy realista volt, Hamlet apját kísértetként küldte vissza a színpadra. Nem törődött azzal a sok szép megvalósítással, amely kerekké varázsol bennünket.
És négy évtizeden át a volt szovjet tömb lakói kiestek a művészet élő történetéből. Amihez hozzájutottak, tulajdonképpen továbbra is idegen maradt. Talán nem is maga a mű vagy az irányzat, hanem ami a legfontosabb: a gondolkodásmód, mely elvezetett hozzá. Honnan érkezett Fellini vagy Britten? Valami olyan szellemi morajlásból, amelyről fogalma sem lehetett annak, aki itt élt. Akinek mégis lehetett, azt ellehetetlenítették, meghalt, öngyilkos lett, szétitta magát, vagy megszelídült. Nem volt olyan szellemi műhely, amely sokáig és igazán működhetett; olyan még kevésbé, amelynek az egész társadalomra hatása volt.
Egyvonalú, uniformizált, korlátozott élet
– ez jutott mindenkinek. Kivételek voltak, fel is lehet őket sorolni, de a közönség Harag Györgyből is azt értette, amit akart, és vágyakozik a „vidám“ művek után. A szegényeket megveti, mert úgy tanulta, dolgozni „mindenki” tud; a lelki betegeket megveti, mert pszichológushoz senki nem járt; a gender-ideológiát ellenségének tartja, mert úgy képzeli, minden nő egyforma, meghatározott számú műveletre alkalmas valamennyi. A valamikori színészek egy részéről olyan legendák születtek, hogy mily gyönyörűen berúgtak a különböző városok különböző kocsmáiban; a mai színészek egy része folyton csillogó-villogó verdákat és női idomokat posztol – a szellem poshadt állomásokon utazik. „Hitler úgy tartotta, hogy a sérültek nem emberek, és igaza volt” – mondta egy ember mögöttem a trolin; ha templomba mentem, ő feltétlenül ott ült, és buzgón imádkozott. Ez is a kommunizmus öröksége: aki ember, az normális, és jól meg van szabva, hogy ez mit jelent. Részvétre nincs szükség, hiszen az állam minden lehetőségét kizárja. Abortálni nem szabad, a melegek hülyék, a szabadságukat megélő nők kurvák, az alkoholisták gyengék. Ugyan mi változott?
Mága Zoltán hegedül,
ráadásul a templomban, amely amúgy sem a végiggondolás, hanem az engedelmesség ikonikus helye. Az ő hegedűje nem a végiggondolást szorgalmazza, hanem a pihegést. Mint a sok pszichológus, aki annyira pontosan tudja, ki a nő, ki a férfi, és milyenek ők. Mint a sok író, aki annyira pontosan tudja, mi az élet, mi a magyar, mi a román, mi az ember úgy en bloc. Sztereotípiákat forgalmaznak, és szakembereknek vagy alkotóknak nevezik magukat. Úgy tesznek, mintha végiggondoltak volna valamit, de nem gondoltak végig soha semmit, és másokat sem ihletnek erre.
Azokat, akik ebben a szellemiségben éltek, 1989 csak összezavarta. Tönkretette békés szellemi kényelmüket. Harminc évig vártak, amíg ismét eljött az idő, hogy visszasüppedhessenek a nyugalomba. Most ismét mindenről más tehet, ismét arany girlandok fonják körül az előítéleteket, minden szomszéd hibás, a Nyugat veszélyes és dekandens, mi írtunk, hittünk, alkottunk először és a legjobban. Nehéz volt ez a három évtized, de valahogy mégis eltelt, és a kommunizmusban megöregedett igazgatók, párttitkárok, tartótisztek és besúgók nyugodtan szidhatják a kommunizmust.
A nyelvtelen nyelv, melyet kidolgoztak, remekül segít rajtuk. Úgy tesznek, mintha beszélnének, de nem mondanak semmit. Pontosabban kizárólag azt ismételgetik, amit mindig is tudtak, csak most más oldalról, és ezért azt hiszik, ez egészen más. Rajtuk kényszer uralkodott, és nem látják, hogy a vérükké vált, a másféle kényszert pedig nem ismerik fel.
Mága Zoltán csak a tünete annak, hogy szépek és kerekek lettünk.
A publicisztika először Körforgalom – védőbeszéd címmel a szerző Facebook-oldalán jelent meg
