Ditró kapcsán lehiggadtak a kedélyek. Kár

D

Most, hogy lecsengeni ugyan nem csengett még le az ügy, de mindenképpen tompul a gyergyóditrói események éle (vigyázzatok a látszattal, előre szólok, hogy e cikk keretes szerkezetben éppen azt állítja, hogy a lecsengés tulajdonképpen nem történt meg), arra gondoltam, érdemes lenne újra összefoglalni a felmerült szempontokat. Annál is inkább, mert az ügy kínossága sokkal inkább afelé hajtotta a politikai döntéshozókat, hogy az események csöndben a szőnyeg alá legyenek söpörve, mintsem az érdemi megoldások felé terelődjön a közbeszéd.

Szövegem ugyanakkor egy elmulasztott értelmiségi kiállás űrjét is igyekszik betölteni, az értelmiség ugyanis (jelentse most itt e kifejezés megengedően mindazon erdélyi magyarok halmazát, akik valós pozíciójukból vagy szimbolikus státusukból adódóan befolyással vannak a közösség valamely szegmensére) többnyire csöndben maradtak, vagy saját kis köreikben szörnyülködtek napról napra. A politikusok értelemszerűen alig-alig akartak megszólalni az ügyben, egy-egy rövid állásfoglalást ugyan hivatalosan közzétett az RMDSZ és a két EP-képviselő is, az országos sajtóvisszhang ellensúlyozására azonban nem elegendő hevességgel állt bele az eseménysorba a politikum.

Márpedig – ahogyan az ilyen helyzetekben érthető –, amennyiben a diskurzusban az egyik oldal nem kíván teret nyerni, úgy a másik oldal hegemón helyzetbe kerül. Ez a folyamat bőven megindult: az újonnan egyesülni igyekvő Erdélyi Magyar Szövetség két elnöke például ukmukfukk kijelentette, hogy a ditóriaknak nincs semmilyen felelősségük, a közösség kollektív megbélyegzés áldozata, és egy félmondattal sem kívánták némiképp a közösség szerepét firtatni. Sőt, azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy cserbenhagyta a ditróiakat, ami nyilvánvalóan nem igaz – vagyis ebben a formában biztosan nem az –, mert attól, amiért elítéled a gyűlöletkeltést, még nem árultál el senkit.

A normalitás kezd kudarcot vallani

Ennek jele az is, hogy Bakk Miklós politológus egy hosszú elemzés végén mégis azt sugallja, hogy az erdélyi magyarnak – a saját kultúráját védve közben – választania kell, hogy melyik kirekesztő közösséghez kíván tartozni: ahhoz, amely a többséget rekeszti ki, vagy ahhoz, amely az érkezőket. Bakk szövege szövevényes elméleti útvesztőkön át arra a nagyon egyszerű, de fel nem tett kérdésre lyukad ki: egy DK-ssal vagy egy fronton, vagy székely véreiddel.

A probléma szerintem még súlyosabb, mert eközben mindazok, akik nem valamiféle manipulatív szándékkal, a jobboldal politikai tőkéjének növelése érdekében nyilvánultak meg az ügyben – bár remek diagnózisokat és elemzéseket közöltek, nem hangsúlyozták kellőképpen a magyarországi és erdélyi magyar politikai vezető réteg felelősségét. Továbbá, csak foghíjasan mutattak rá arra, mi mindent kellene megtenni azért, hogy csökkentsük a jövőben a hasonló esetek eszkalálódásának kockázatát. Az egyedüli, aki megoldást javasolt, a Plakátmagány szerzője, Gyöngyösi Csilla volt, aki provokatív szövegében arra jutott: az értelmiségnek el kellene mennie a közösséghez, és „terápiát” alkalmaznia.  

Valóban, az értelmiség régóta megszokta, hogy bársonyfotelekből és akadémiai langymelegből osztogatja a tudást azon kevés kiváltságoshoz, akikhez eljut. Például: a legkarakánabb politikai véleménnyel egyértelműen az egyetemi tanáraink rendelkeznek, főleg a bölcsészettudományok térfelén, akik évente kétszáz diákon kívül (ideértve az irodalom, filozófia, szociológia, politológia stb. szakterületét), egyszerűen nem tudnak eljutni másokhoz. Egyrészt azért, mert kevesen használják az erre alkalmas fórumokat, másrészt, mert e fórumok sajnos fel sem vehetik a versenyt a magyarországi közmédiával, amely nagymértékben okolható azért, hogy az erdélyi magyar közösség régre visszanyúló rasszizmusa nem csökkenhet, és amely már évek óta új szelet fúj az öntudatlan (és a tudatos) gyűlölködők vitorlájába.

Műhelytitokként elárulom, hogy a Transindex el szeretett volna indítani egy aláírásgyűjtést. A szöveg lényegében azt szerette volna elérni, hogy a romániai magyar pártok vezetői vegyenek vissza a szimbolikus politizálásból. Továbbá a szöveg azt kérte, hogy álljanak ki és figyelmeztessék a közösséget, amikor valakik zsákutcába terelik.

Egyedül azonban nem lehet változást elérni, s a Transindex ebben nem talált partnerre. Az általunk felkért csapat tagjai közül ugyanis volt, aki azt kifogásolta, hogy nem elég széles spektrumú a tiltakozás; mások azzal érveltek, hogy túlságosan a politikumot okoljuk, holott a sajtó és a társadalom egésze hibázott; volt, aki konkrétabb követeléseket igényelt; volt, aki a ditróiak bérigényének támogatását is elvárta volna egy ilyen szöveg keretében. Mindennek az lett az eredménye, hogy mára sincs egy olyan csoport, amely azt tervezné, miként kíván enyhíteni a helyzeten.

De akkor mit kellene tenniük az érdekelteknek?

Az „értelmiségnek”:

Gyöngyösi fentebb linkelt cikkében foglaltaknak igazat adok: meg kell kezdeni megtalálni az útjait és módjait annak, hogy a közösség traumáit kezelni lehessen. Ehhez azonban talán nem érdemes kivárni, míg felkérést kapnak rá, hanem saját maguknak kell pénzekre pályázni, amivel ez végbevihető, vagy akár az 1930-as évek baloldali, vidéken munkálkodó aktivistáinak mintájára: csinálni önköltségen.

No persze ez illúzió. Az viszont nem kellene az legyen, hogy az úgynevezett értelmiség minden lehetséges fórumot felhasználjon, ahol hallathatja a hangját. Menjen el abba a kevés stúdióba, ahol ez megtehető, közöljön azokon a felületeken, ahol még megengedik nekik. Nincs olyan sok, de épp azért fenyegethet e felületek elsorvadása, mert nem áll mögéjük azok serege, akik nem a pozícióféltés gégemetszett állapotát választották. Tehát szólni kell, ha kérnek, és szólni kell akkor is, ha nem.

A politikumnak:

A politikusoknak valóban abba kellene hagyniuk a szimbolikus politizálást. A magyar–román párbeszédet újjá kellene éleszteni, és nekik kellene a motorjává válniuk, ahelyett, hogy az számítson teljesítménynek, hogy valaki századok óta halott emberek szobrai előtt átvágja a szalagot, vagy lovasversenyeken kódorgó, székelyzászlós fergetegekben sütteti az egóját.

A politikusoknak önkormányzati szinten mindenek előtt világossá kell tenniük, hogy kizsákmányoló helyzetekben készek az állampolgárok oldalára állni a korporatista érdekekkel szemben. Világossá kell tenniük, hogy őhozzájuk fordulhatnak azok, akiket visszaélések érnek, és segítenek eligazodni a bürokrácia útvesztőiben, támogatják a jogi lépések megtételét, akár anyagilag is. A politikusnak segíteni kell egy szakszervezet létrehozásában is, minimum információkkal.

Ugyanígy a politikusnak felelőssége felvilágosító kampányok szervezése, a lakosság kritikai gondolkodását elősegítő programok, szerveződések, művészeti események támogatása, valamint, hogy a közoktatásban megjelenjen a kritikai médiafogyasztás tanítása. A politikum szerepe továbbá, hogy megvédje az erdélyi magyarságot Budapesttől, de nem csak: toleranciára, elfogadásra kell nevelnie választóit. Éles elhatárolódás a gyűlölettől a kritikus helyzetekben – ez csak az első lépés. Egy jól működő stratégia kell, külön forrásokkal, sőt, szerencsés lenne, hogy a Magyarországról kapott támogatások egy része erre menne el – ha már arany és salak egyszerre érkezik, akkor az arany egy részével akár lehetne salakmentesíteni is. Ez persze naiv és kósza ötlet: az azonban világos, hogy amennyiben a politikai képviselet nem kíván a felsoroltakna hatalmas mennyiségű munkát fektetni, előbb-utóbb kontrollálhatlanná válik a közösségi xenofóbia, amelynek olyan következményei lesznek mind gazdasági, mind integrációs szempontból, amelyek a szakadék szélére sodorják a közösséget.

És az egyházaknak?

Hétvégén fog új püspököt szentelni a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye. Kovács Gergelynek szembe kell majd néznie a problémával, hogy a szószékek jó részéről gyűlölködő, helyenként antiszemita diskurzus folyik. Ergo: ezzel valamit kezdeni kell, mert elődje szemmel láthatólag nem nagyon vette zokon, hogy az egyik legnagyobb plébánián például valaki tele torokkal, szégyentelenül, s hát persze következmények nélkül zsidózik.

No persze a templomi gyűlöletbeszéd egyáltalán nem a katolikus papok problémája. Protestáns lelkész ismerőseimnek általában nem elég tíz ujj arra, hogy felsorolják az általuk csak „nyilas papoknak” nevezett lelkészeket, akik igencsak keverik a hívek lelkigondozását azzal, hogy xenofób, trianonos fájdalmakat könnyezzenek a pulpitusról.

Az egyházaknak meg kell tisztulniuk, hiszen ez az attitűd sem a protestáns elvekkel, sem Rómával nem összeegyeztethető, s mint ilyen, az egyház a szabadságelvek felvállalásával, a kirekesztés elleni fellépéssel akár a progresszió motorja is lehetne (holott el szokta mulasztani ezt a lehetőséget).

Mit tehet a sajtó?

Semmiképpen sem azt, amit eddig, azaz, hogy szegmenseiben, részleteket felnagyítva, tendenciózusan tálalja az eseteket. Sőt, voltak helyzetek, amikor egyenesen dezinformált az egyik legnagyobb erdélyi magyar médiaorgánum, az állítva, a harmadik Srí Lanka-i vendégmunkás megérkezett, és arra készül, hogy Romániában vegyen ingatlant. Holott szerencsetlen pék – gondolom, jól meglepődve, hogy mekkora médiafigyelem övezi –, csak annyit nyilatkozott, hogy igen, megérkezett, jól érzi magát, van otthon egy barátnője, és tök jó lenne venni egy lakást.

Az erdélyi magyar sajtó nagy része az eset kapcsán egyszerre viselkedik tűzoltóként és gyújtogatóként – no persze van olyan szerkesztőség, amelyik csak a tűzoltó szerepében nyilvánul meg.

Mindenesetre nem szabad a szőnyeg alá söpörni a történteket. Nemrég 1800 ditrói lakos írt alá egy olyan petíciót, amelynek egyértelműen vannak diszkriminatív elemei, például az, hogy csak a Srí Lanka-i vendégmunkások egészségügyi dokumentumainak nyilvánosságra hozatalát kérik, mintha a székelyek esetében fel sem merülhetne bármilyen egészségügyi probléma, mintha ez is csak bőrszín alapján történhetne. Ez pedig jól jelzi: az, hogy más bőrszínű vendégmunkások érkeztek a faluba, nem egy elszigetelt kis csoport problémája, ahogyan egyes politikusok próbálták elmismásolni az egész ügyet. Meg azzal, hogy lecsengett. 

Hát ha így csengett le, akkor kutyakötelességünk nem hagyni.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória