„Románia autópályát akar!” Ezzel a jelszóval és a moldvai régió első egy méter autópályájának megépítésével robbant be a köztudatba nemrég a 33 éves suceavai üzletember, Ștefan Mandachi. Mint megannyi román állampolgárnak, Mandachinak is elege lett a várakozásból, abból, hogy miközben az ígéretek folyamatosak, a pályák nem vagy csak kínkeserves lassúsággal épülnek (pl. az észak-erdélyi autópályából 15 év alatt egy mindössze 76 km-es szakaszt sikerült átadni a 415-ből), a pénz viszont rejtélyes módon mindig eltűnik. A legtöbb állampolgárral ellentétben azonban Mandachi tett is valamit azért, hogy ez megváltozzon: saját pénzéből, 4500 euróból megépítette a moldvai autópálya első, egyméteres szakaszát, s mindemellett elindított egy olyan kampányt, amelynek a csúcspontja március 15-én várható. Azt szeretné, ha 15-én 15 órakor mindenki, akinek kicsit is fontos az autópályák sorsa, 15 perces munkamegszakítással fejezze ki az üggyel való szolidaritását.
A tényleges célján túl szerintem két további nagyon fontos üzenete is van ennek a szimbolikus egy méternek.
Egyfelől az, hogy megmutatja:
állampolgárként nemcsak hogy jogunkban áll, de kötelességünk is (lenne) felelősségre vonni a minket képviselő embereket (értsd: politikusokat), kötelességünk lenne nyilvánosan is kifejezni nemtetszésünket a mulasztásaikkal szemben.
Nem tudom, az erdélyi magyarok számára mennyire cseng ismerősen Alex Dima neve. Attól tartok, hogy keveseknek, pedig Alex Dima igazi hős ebben az országban. Ő volt az, aki 2011-ben a ProTv riportereként olyan tényfeltáró műsort készített a romániai autópályák építésének körülményeiről, amit ha bárki közülünk most megnézne, garantáltan felmenne benne a pumpa. Alex nemcsak Romániát autózta végig, hogy fényt derítsen az igazságra – több-kevesebb sikerrel –, hanem egészen Albániáig utazott, hogy megtudja, mi az oka annak, hogy ugyanaz az útépítő cég töredéknyi idő alatt tizedannyi pénzért tízszer annyi autópályát épített ott, mint Romániában. Ő volt az is, aki a hatóságok helyett nemegy fatolvajt fogott el, néha az életét is kockáztatva, s munkájának köszönhetően körülbelül 200 ezer hektár erdőt sikerült megmenteni az illegális kivágástól. És ő volt az a riporter is, akit – mikor uniós pénzalapokról próbált valami használható információt megtudni – egy hónappal ezelőtt Liviu Dragnea oly kedvesen a vécébe invitált. Amikor pedig a miniszterelnöktől érdeklődött, hogy mégis meddig kell még várni a 2020-ra beígért autópályákra és regionális kórházakra, akkor azt a választ kapta, hogy lassan a testtel, hiszen még nem is vagyunk 2020-ban. Meg különben is: „Aveți un fix legat de acest lucru!”.
S hogy miért adnak ilyen válaszokat a minket képviselő politikusok a minket érintő kérdésekre, problémákra? Egyszerű: mert hagyjuk. Mert annyi demokratikus év alatt hozzászoktattuk őket ahhoz, hogy megtehetik velünk. Hozzászoktattuk őket ahhoz, hogy a közügyek nagyjából csak addig érdekelnek bennünket, állampolgárokat, amíg jobb esetben kijövünk a szavazóhelyiségből. Rosszabb esetben be sem megyünk.
A probléma egyébként nem új keletű.
Alexis de Tocqueville francia politikai gondolkodó már 1840-ben megírta Az amerikai demokrácia második kötetében, hogy miben rejlik a modernkori demokrácia egyik nagy veszélye. Abban, hogy a szűklátókörű anyagiasság eluralkodása következtében az embernek legfőbb célja a saját és szűkebb családja jólétének megteremtése lesz, ezért a közügyek intézéséből majdhogynem teljesen kivonja magát, s mivel azokat nyűgként, nemkívánatos foglalatosságként éli meg, örül, hogy teljes mértékben rábízhatja – lényegében a politikai szabadságát – az általa megválasztott képviselőkre, akiknek szintén nincsen egyéb céljuk, mint a saját kényelmük és jólétük megteremtése. Nem csoda, ha ez a felállás despotizmust szül. Tocqueville szerint – és az elmúlt 30 demokratikus évünk szerint is – az egyetlen dolog, ami ebben a folyamatban változást hozhat, ha a polgárok elkezdenek megint közügyekkel is foglalkozni. Nem politikusként, hanem állampolgárként.
Ștefan Mandachi ezt tette. Ahogy a kampányvideójában is elhangzik, nem politikus, nem aktivista, egyszerű állampolgárként csak annyit szeretne, hogy előbbre mozduljon ez az ország – ha csak egy méterrel is.
Kampányának egy másik fontos üzenete az, hogy lehet szépen is mozgósítani. Gyűlöletkeltés nélkül, sárdobálás nélkül, fölösleges provokáció nélkül, csakis a célra figyelve, a megoldást keresve. És ez nekem, erdélyi magyarnak nemcsak a nemrég lefutott „Másnaposok”-kampány miatt jutott eszembe, hanem székelyudvarhelyiként azért is, mert újabban azt olvasom, hogy a Dan Tanasă akciói elleni tiltakozásként a város önkormányzata arra biztat minden állampolgárt, hogy március 15-én minél többen tűzzék ki a székely lobogót a magántulajdonban lévő ingatlanokon. „Ezt ugyanis nem tiltja a törvény” – jelentette ki Gálfi Árpád polgármester, és én azon tűnődöm, hogy vajon mire gondolhattak az ötletgazdák, hogy mégis mire lesz jó ez a tiltakozó akció. Nyilván a cél a hergelés, de mit szeretnének megoldani vele?
Természetesen nekem sem tetszik Dan Tanasă tevékenykedése, az, hogy miatta kellett eltávolítani a székely és a városi zászlót a hivatal homlokzatáról és a tanácsteremből, de elszomorít, hogy megoldásként csak ennyi jut eszünkbe. Elszomorít, hogy évtizedek óta csak annyira futja tőlünk, hogy provokációra provokációval válaszolunk. Mert azért mi sem gondolhatjuk komolyan, hogy ez a módszer megold valamit – ha egyáltalán bármit is meg szeretnénk oldani. Még egyetlen párkapcsolat sem javult meg attól, hogy a felek egymást folyamatosan piszkálták, szurkálták, bántották. Attól viszont igen, ha az egyik fél előre lépett egy métert, miközben kézen fogta a társát, hogy együtt haladjanak a közös úton a kitűzött cél felé.
Mi, erdélyi magyarok azonban nagyon rossz társak vagyunk ebben a „párkapcsolatban”. Ha jól belegondolok, ’89-ben történt meg utoljára, hogy kézen fogtuk a másik felet egy közös ügy érdekében. De attól tartok, romániai állampolgárként nem bújhatunk el mindig a „nemzeti lepel” mögé, nem bújhatunk ki mindig az állampolgári felelősségünk alól, nem csinálhatunk folyton „magyar ügyet” mindenből, nem tehetünk míg a világ úgy, mintha a boldogulásunkat, a jobb életünk reményét, a boldogságunk ígéretét a székely/magyar zászló kitűzésének hogyanja és mikéntje jobban befolyásolná, mint az autópályák hiánya, az inkompetens vezetők, a korrupt rendszer.
Tudom, hogy lesz kifogás most is. Hogy miért pont március 15-e. Vérlázító. Provokatív. Magyarellenes! Pedig semmi köze a kettőnek egymáshoz. Mert van, ami ezen túl van.
Azt hiszem, borítékolható, hogy 2019. március 15-én egy méter autópálya előbbre fogja lendíteni az országot s így a mi erdélyi magyar sorsunkat is, mint ezer székely zászló.
