„Szomorú hold című regényében a szászok emlékhelyeit, a történelmi vonatkozásokat vizsgálja, erdélyi múltjukat bizonyos melankóliával szemléli. Kiterjeszthető ez a látásmód a székelységre, a székelység jelenére is?
– A Székelyföldet a Kárpátok és a szász placenta védte. Csak a szorosoknál volt némi érintkezése románokkal. Ez szűnt meg. A következményeit tessék megnézni, ahogy Brassó ipartelepei, raktárai s velük a munkaerő nyomul Kököstől Szentgyörgy felé.”
A párbeszéd Pál-Lukács Zsófia Vári Attilával készített interjújában hangzik el („Mesésen abszurd, mint Erdély történelme”. Interjú Vári Attila íróval, költővel – Helikon, 2019. március 10.) Írói tömörséggel megfogalmazott szellemi tünet egy olyan gondolkodásról, amely várként látja a magyarságot, amint felmorzsolódik a románság rohamában. Ezt a látásmódot én kontraproduktívnak érzem, mert teljesen megszünteti, elszívja az élni akarás energiáit, illetve egy olyan játszmában teszi érdekeltté a hívőit, amely pusztán a történelem revideálásától remélheti a fennmaradást. Ha majd egyszer Magyarország lesz itt megint, akkor gondolhatunk valami jóra; addig nem.
Pedig akármi történik itthon és a világban, az egyetlen lehetőség az, hogy úgy éljünk, mintha élnénk, ne húzódjunk vissza párhuzamos, légzsáknak vélt valóságunkba, és ne dédelgessünk délibábos álmokat. Annál is kevésbé kellene dédelgetnünk őket, mert végül éppen olyan hódítókká válunk, mint amilyeneknek a románságot vádoljuk, holott a románok között is sok az olyan, aki ki szeretne lépni a meghódított-hódító egyenletből. Harminc évvel a forradalom után illene elhinnünk, hogy nem a harctéren vagyunk, hanem a lakásunkban, a munkahelyünkön vagy az utcán, s illene a tér szimbolikájában mást is felfedeznünk, mint bástyát és várfokot.
Ki kellene lépnünk végre a politikusok játszmájából is, különben kénytelen lennék azt hinni, hogy szívesen veszünk részt bennük. El kellene hinnünk, hogy individuumok vagyunk, olyan személyiségek, akik maguktól is cselekedhetnek. Nem nagy dolgokat persze: például nem hozhatunk írott törvényeket. Bármikor leülhetünk azonban beszélgetni a másik emberrel. Ha ezt is túl soknak véljük, akkor bármikor elmehetünk egy olyan rendezvényre, melyet ő szervezett, legyen bár könyvbemutató, színházi előadás, kiállításmegnyitó, filmfesztivál vagy akármi. Felfedezhetjük, hogy ő is ember, benne sem csak előítéletek lappangnak, mint ahogy bennünk sem, vagy hogy még azok sem burjánoznak benne, és akkor szólal meg, mikor bennünket fájdalom ért, és olyankor mindig megszólal. Kiléphetnénk abból, hogy Smaranda Enachénak, Daniela Dobrénak, Lucian Boiának, Lucian Mîndruțának, Cristian Teodorescunak és a többieknek szurkolunk,
azt pedig, aki a magyarok közt teszi ugyanezt, hazaárulónak tartjuk.
Abbahagyhatnánk az áldatlan mutogatást és az azonnali rikoltozást is, amely rögtön akkor tör ki, ha valami jó történik, azt hangoztatva, hogy „a normális románok” kevesen vannak, sosem lesznek elegen, minden hiába. Nélkülünk mindig kevesen lesznek, hiszen éppen mi nem hiszünk munkájuk eredményességében. Nem is a munkájuk eredményességében: a lényük hitelességében. Mintha minden csupa Úz völgye volna, és akiket említettem, azok puszta véletlenek.
Az a dinamika, amely változásokat ér el a mentalitásban, mindig kevésnek látszik. A passzivitás, a közömbösség, a fegyverbe öltözött gyanakvás mindig erősebbnek tűnik. Olyan ez, mintha most mindenki vadul műanyagot kezdene vásárolni, úton-útfélen folyóba dobná, aztán gyalázná a politikusokat, a cégvezetőket, és ki tudja, még kiket. Valósággal imádjuk az önbeteljesítő jóslatokat.
Miközben valóban porszemek vagyunk, éppen elég fontosnak képzeljük magunkat ahhoz, hogy az új szoknyánkat-nadrágunkat megosszuk a közösségi oldalakon. Akkor higgyünk abban is, hogy a mi, az ő, a te, az én viselkedésem felbontja ezeket a – nem félek leírni a szót – öngyilkos mentalitásokat. Mert addig, amíg bennük hiszünk, addig tényleg semmi mást nem tehetünk, mint hogy szomorúan meredünk a Kárpátok szorosaira.
Nyitókép: Ilyés Zalán
