„A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem;
várok vala részvétre, de hiába;
vigasztalókra, de nem találék.” (Zsolt. 69,21)
Gyermekszív – ez volt gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya. Edmondo de Amicis könyve kicsit könnyes volt, kicsit naiv, de hát milyen legyen egy gyerekkönyv? És ha címkefelhőt kellene összeállítanom róla, a „részvét” szó feltétlenül szerepelne benne, hiszen a szegényekről, a magányosakról, a vakokról, a tehetetlenekről is szól.
A napokban olvastam újra A három éhenkórászt, Nagy Lajos mesternovelláját. Derengett a múltból a „nagytestű pohos”, aki minden finom falatot meg tud kóstolni a büfében, és úgy beszél a pénzről, mintha csak neki járna, meg a három szegényember a tankönyvünkben közölt rajzból. Azóta kivették belőle, a novellával együtt.
Valahogy megszűnt a részvét. Az 1989 előtti időket nem is lehetett megélni másként. Mindenki ugyanabban a szellemi és anyagi szegénységben forgott, bár emlékszem, hogy akkoriban is „lustának” nevezték és lenézték azokat, akik még nálunk is szegényebbek voltak.
Most elhűlve tapasztalom, hogy sokan mennyire szeretnek lenézni, eltaszítani, kirekeszteni. Lázár János hangján a magyarság jórésze beszélt. Leszólni a gyermeket, akinek a szülei válása miatt rosszabbak lettek a dolgozatai; kinyilatkoztatni, hogy csak azért sem engedjük át a roma kislányt; kinézni azt a nyomorult gyermeket, akinek az anyja agresszív férje elől menekült el, és most keresi a helyét a világban. Mivé lettünk?
1990 márciusában még arra voltunk büszkék, hogy a cigányok mit kiabáltak Marosvásárhely főterén. Ma már látni sem bírjuk őket. Akkor nem cigányok voltak, kreolok, nagykalaposak, botosak? Vagy mi változtunk meg azóta? Nem az a megoldás, hogy azt mondjuk, egyformák vagyunk, mert ez önáltatás. De az sem megoldás, hogy azt várjuk el, hogy egyformák legyünk, hiszen mi sem vagyunk azok. Nem vagyunk mindannyian jómódúak, boldog(nak mutatott) házasságban élők, három plusz gyermek szülei, a magyarság bazaltoszlopai.
Egy ideje elterjedt ez az okosnak tűnő idiotizmus,
amely álkérdés formájában osztogatja az igazságot: te hány árvát/menekültet/romát fogadnál be? Holott a puszta jóindulatról van szó, arról, hogy az állam milyen jellegű cselekvését támogatnánk? Támogatnánk egy árvaházat, egy szociális otthont, egy beilleszkedési programot? Sokan az ötletet sem fogadják el, vagy azt, hogy a problémát másként is meg lehetne oldani, mint acsarkodással. Persze akkor, ha keresnénk a megoldást.
Elítélünk valakit azért, mert a szülei elváltak? Mert az apja veri az anyját? Mert a Hidegvölgyben él? Ha így teszünk, mintha azt mondanánk, sorsunk meg van írva a szüleinkében: csak meg kell nézni az apánkat, máris ismerjük a fiát. Nos, édesapám kilencgyermekes fazekascsaládból származik, én író vagyok, egyetlen gyermek apja, a lyányom viszont könyvelőként dolgozik. A nagyszüleim szegények voltak, én elégedetlenkedem.
A szülői mintától természetesen nem könnyű elszakadni, de úgy nem is sikerül, ha semmilyen támogatást nem kapunk senkitől, és még bár azt a keveset sem adják meg, amelyik nem kerül semmibe. Hiszen valóban, mibe is kerül, hogy leszálljunk gőgünk dobogójáról (egyáltalán, hogyan is kapaszkodtunk fel rá?), és együttérezzünk a nehéz sorsúakkal?
Most már csak azt nem értem,
hogyan lehetünk büszkék Böjte Csabára. Hiszen ő éppen azt teszi, amitől mi elzárkózunk. Olyan gyermekeket karol fel, akiknek az előző életébe bele sem merek gondolni.
Közben pedig elszaporodtak a keresztények. A tegnapi párttitkárok a mai presbiterek. Ha csendesen térültek át a damaszkuszi úton, még ezt is megértem, de akkor Krisztus tanításait is vegyék legalább annyira komolyan, mint a pártét, ha azok végrehajtását nem is figyelik olyan árgus szemmel a szervek. A kereszténység különben is általános revízióra szorulna, hiszen régen nem hit és még csak nem is lelkület, hanem egymásnak szegezett idézetek.
És – mint már fentebb kiderült – nem akarom azt mondani, hogy nincsenek problémák, vagy hogy könnyű lenne megoldani őket. Azt állítom, hogy a jószándékunk, az empátiánk is sokat jelentene: szálljunk már le a gőgös lovunkról.
Többes szám első személyben beszélek, mert még merek remélni. Pedig ahol nincs részvét, ott nincs közösség.
