A kilencvenes évek végén és a kétezres évek végén voltam egyetemista, akkoriban kezdtem el egyre több genderes szöveget olvasni, és azok voltak a kegyelmi évek, amikor még gender mesteri is indulhatott a BBTE-n. Ekkoriban sűrűn szegezték nekem/nekünk a kérdést: női egyenjogúság? Nők a politikában? Nők a tudományban? Reprodukciós jogok? Vagy a prostitúció? Tényleg ezek a sürgős kérdések, amelyek megoldására szellemi és anyagi erőforrást kell fordítani? Hát nem látjuk, hogy mily hosszú a közös tennivalónk listája: „kommunista örökség”, korrupció, az állam működése, szegénység és „romaügy”, és így tovább? Kisebbségi (magyar!) jogokról nem is beszélve: a templom és az iskola?
Most, a népszavazás elkerülhetetlenné válásával sok a hasonló érvelés: pont erre van most szükség, amikor oly sokféle lánggal ég megannyi sokkal fontosabb ház? Pedig e témánál mi sem időszerűbb! Úgy, ahogy a rendszerváltás másnapjától vált égetően aktuálissá a „nőügy”, itt és most fontos beszélni és kimondani, mit gondol a romániai társadalom a szexuális kisebbségeket megillető jogokról. Miközben a megbélyegzés és kirekesztés minden formájától ódzkodó emberként örvendetesnek tartom a #nemveszekrészt és a #bojkott-szerű állásfoglalásokat, ebben az írásban vitatkozni szeretnék azokkal,
akik a népszavazás kérdésfelvetésének időszerűtlenségével érvelnek.
Mert tévedés ne essék: míg teljesen tisztában vagyok az ortodox egyház és a családkoalíció szándékaival (amelyeket sok magyar történelmi egyház is támogat), a kormánypárt figyelemelterelő törekvéseivel, aközben azt gondolom: úgy kell ma nekünk a tolerancia és a kisebbségek egyenlő jogait szavatoló jogszabályi környezet és társadalmi klíma, mint egy falat kenyér.
Egy másik, bár ezzel szorosan összefüggő szálon olvasom, hogy „a romakérdés nem klasszikus kisebbségvédelmi probléma”, ezért a romák a Minority Safe Packtől se reméljenek sok jót. (Máskor jobban megnézem, mit írok alá.) Hogy kolozsvári taxicégek adatbázist építhetnek utasaik bőrszínéről, és ennek alapján megtagadhatják a fuvart a romáktól, nem kisebbségi jog. Hogy a kolozsvári városháza továbbra is diszkriminatív módon oszthatja a szociális lakások bérleti jogát, jobbára a romák kárára, szintén nem kisebbségi jog. Hogy karácsony előtt Kolozsváron a szemétdombra lehet költöztetni 300 roma lakost… mondanom sem kell.
Mert a roma nem olyan kisebbség. És a melegek sem olyan kisebbség. Mint mi. Itt ér össze a két történet a romák és melegek jogairól. És ez teszi fölöttébb sürgetővé a népszavazás tárgyát képező kérdések átbeszélését és megválaszolását.
Sokan érveltek már előttem a kisebbségi szolidaritásra hivatkozva a melegekkel szembeni tolerancia mellett. Miközben a szolidaritás-hiányos társadalom kínjait nyögve készséggel csatlakozom ezekhez az érvekhez, itt és most szeretném kiegészíteni az érvrendszert azzal, hogy a melegek (és a romák) jogegyenlősége nem csak erkölcsi értelemben, hanem hidegfejűen számító stratégiaként is elengedhetetlenül fontos romániai magyarokként számunkra.
Ez ugyanis nem étlap! Nem lehet válogatni: a kisebbség az kisebbség, bármennyire tiltakoznánk is ellene. Emberek alkotják, akik közöttünk élnek, és akik csoporttagsága rendszerint nem önként választott, és akik emberi jogai csorbulnak. Ha megnézzük a Democracy Index 2017 rangsorát, azt látjuk, hogy a különféle kisebbségekkel szembeni társadalmi attitűdök „együtt mozognak”. Ahol jogbiztonságot élvez az egyik kisebbség, ott nagy valószínűséggel érvényesülnek a többi kisebbség emberi és kisebbségi jogai is. Nem mellesleg a szabadságjogok érvényesülésének teret adó társadalmak többnyire a tehetősebb nyugati országok is egyben, még ha a precíz statisztikai összefüggéseket a mérés módszertana is befolyásolja. Vagyis ahol egyik kisebbségnek jó, ott rendszerint a többinek, és a többségi társadalomnak is jó-jobb élni.
Egy dolog viszont annak szemében is biztos, aki nem ássa bele magát a világ (jog)államait rangsoroló mérések módszertanába: minden társadalmat általánosságban jellemez az elfogadás, a tolerancia, a jogegyenlőség, vagy ezek hiánya, hiányosságai. Félmegoldás nincs. Ahol sérülnek a nők jogai, ott minden bizonnyal sérülnek egyéb kisebbségek jogai is. Félig nem lehet toleránsnak lenni. Az elfogadás nem válogathat. Nem lehet elfogadni egy iskolában a hiperaktívat, de elutasítani a diszlexiásokat. Nem lehet minden, a többségnek járó joggal felruházni a mozgáskorlátozottat, de megtagadni azokat a nagyothallóktól.
Mi nem mehetünk bele abba a jÁtszmába, amely kisebbségeket rangsorol,
egyeseket legitimként elismerve, másokat lejjebb taszítva a listán. Tudjuk, minden társadalom meghatározza, hogy melyek azok a különbségek, amelyek számítanak (a mérvadó definíciók megalkotása: ez volna ugye a hatalom egyik meghatározása), de kisebbségként ebben (különösen) ellenérdekeltek vagyunk. Ez nem zéró összegű játszma: a melegek vagy a romák nem előlünk szippantják el az erőforrásokat, a melegek nem a mi házasságainkat veszik el, és a romák minőségi oktatása sem bennünket rövidítene meg.
A népszavazás ebben a formában káros. Nem azért, mert költséges, hanem mert felmérhetetlen, hogy a dogmatikus, fundamentalista családdefiníció hogyan köt gúzsba bármely majdani családpolitikai intézkedést (zár el juttatásoktól, támogatásoktól, védelemtől, jogoktól olyanokat, akik immár nem fognak családnak számítani). Hanem azért, mert az alapvető emberi jogok nem képezhetik népszavazás tárgyát. A kérdésfelvetést, a mindenféle kisebbséghez való viszonyulásunk átbeszélését viszont fontosnak és igazán prioritásnak gondolom.
Ha mi erdélyi magyarokként tevőlegesen hozzájárulunk a be-nem-fogadó, kirekesztő, jogkorlátozó társadalom fenntartásához, bármikor ránk (is) kerülhet a sor. A türelmetlen, megbélyegző légkör minden kisebbségre nézve veszélyeket rejt.
Számunkra nincs sürgetőbb a toleráns társadalomnál.
