Nagycsütörtökön

N

Kevés erdélyibb dolog van számomra, mint ez a vers. Valahogy nem koptattuk el annyira, mint a templomot és az iskolát. Jól emlékszem még egyetemista koromra, amikor Székelyföld felé mentemben vagy jöttömben, mert nem volt pénzem a Coronára és nem akartam blattolni, órákon át üldögéltem a kocsárdi állomáson, várva a csatlakozást, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, kék 60 literes hátizsákomnak támaszkodva, amit a 14. születésnapomra kaptam, és ami az önállóságom szimbóluma volt sokáig. Valami könyvet olvastam szokás szerint, nem emlékszem már, hogy mit, a nap sütött, egyedül voltam az állomáson, és vártam egy újabb mocskos, de olcsó vonatra, hogy megérkezhessek valahova, legációba talán, már nem emlékszem, nyár volt, valószínűleg pünkösd előtt vagy után, két mondat között csak bámultam magam elé, a síneket néztem, az üres állomást, ahol akkor nem volt semmi, még egy büfé sem, csak egy lepukkant kerti budi, a maró szagot időnként felém fújta a szél, üldögéltem, heverésztem a barnára festett fapadon, ami annyira kényelmetlen volt, hogy még ülni se igen lehetett rajta, bámultam a kietlen épített valóságot, ami körülvette ezt a kicsi és jelentéktelen állomást, ahol évtizedek óta szállunk át mentünkben-jöttünkben a semmi közepén mi erdélyiek, és ahol minden kis megállás egy külön személyes nagycsütörtök a bennünk motoszkáló verssel, a húsvéti templomozásokkal, az egész erdélyi szomorúsággal, hiábavalósággal, verőfénnyel, zölddel,

barátokkal üldögéltünk ott, rossz pálinkákat vedelve, ami mind elfogyott, mire jött a csatlakozás, félig józanon, fiatalon és mégis nagyon öregen, depressziósan, szomorúan, de mégis vidáman, megosztva egymással a közös elviselhetetlen magányunkat, rossz szóvicceken nevettünk, miközben a tölthető gyújtón megcsillant a napfény, ahogy meggyújtottuk a közös csomagból kivett utolsó cigarettát,

ahol a sok órás várakozás alatt megvitattuk Istent, az életet és mindent, mindent is, mert telefon még nem volt, csak buta, amin tetriszezni lehetett, ha éppen nem volt lemerülve, csak mi voltunk egymásnak vagy inkább egymás mellett, úgy vártunk a csatlakozásra, mintha nem lenne közünk egymáshoz, mintha nem találkoztunk volna, mintha csak idegenek lennénk,

és ha nem akartunk hallgatni, akkor kénytelenek voltunk beszélgetni, és húszévesen minden olyan drámainak tűnik, hogy a drámáinkat osztottuk meg egymással, és kis személyes nagycsütörtökeinket, és mégsem jutottunk el sehogy a másik ember nagycsütörtökéhez, hiába beszéltünk, mégis egyedül maradtunk a nagy közös nagycsütörtökben a verőfényben a kocsárdi állomáson, ahol a hátizsákomnak támaszkodva bámultam a zöldet és a kéket, ami körülvett, és ahol a csatlakozásra várva nehéz cseppek görögtek le a homlokomon egyszer rég,

amikor még hittem abban, hogy a magány, a csend és a gondolkodás mind áldozat egy nemesebb ügy oltárán, amikor tisztuló tüdővel robogtam a szerelem felé, a fülkében Péterrel, Jánossal és Mátéval, akik mind aludtak, mert megették az otthonról hozott utolsó lesütött húst a margarinos dobozból, az utolsó lejükkel sört vettek a kolozsvári állomás nonstopjából, és felültek a vonatra, hogy a verőfényben a kocsárdi állomáson üldögéljünk együtt, de mégis külön a feltámadásra várva,

ahol a hátizsákból a hazafelé vitt szennyes áporodott szaga szivárog, mert gyermekek vagyunk, mégis a verőfényben félig-felnőttek, úton vagyunk mindig otthonról haza, a születés és a halál között megállunk félúton a kocsárdi ragyogó nagycsütörtökben, az olajos vonatszagban, a kietlen semmiben, a húsvétvasárnapi mennyei csatlakozásra várva egyedül, árván, társas magányban, kamaszkorunk összes tragikus életérzésével, amely verejtékként csorog le fáradt homlokunkon,

mi vagyunk Péter és János és Máté, és már nem emlékszünk, hogy mikor aludtunk el a lassan ringató vonat monoton tutum-tutum-jára, csak a váltóknál, amikor a fejünk a fémhez koccan, akkor riadunk fel lidérces álmunkból egy pillanatra, hogy Kocsárd következik, le kell szállni és meg kell állni ebben a szomorú, nosztalgikus nagycsütörtökben, emlékezni kell múlt napokra, fájdalmakra, szomorúságokra, halott feltámadási kísérletekre a kocsárdi állomás kozmikus magányában, miközben Péter és János és Máté a szomszédos padon alszik a csatlakozásra várva,

és estefelé, amikor vörös lesz az ég, magányos vándor jön a fák felől, halkan tüzet kér és kövér cseppek görögnek le fáradt homlokán, vállán a világ megváltásának terhe, görnyedten megy tovább a semmibe, miközben a mozdony sípja hallatszik valahonnan a távolból, megrázom a többieket, hogy jön a vonat, megyünk ki a töredezett betonperonra,

a zsák húzza a hátam, könyvvel van tele szokás szerint, nehéz lesz vele fellépni a derékmagasságban levő lépcsőre egyedül, a hűvös tavaszi éjszakában, nagycsütörtökön.

Székelykocsárd – az állomásépület és a pályaudvar egy 1912-es képeslapon
Székelykocsárd – az állomásépület és a pályaudvar egy 1912-es képeslapon (Helyörténet.com)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória