Pedofil volt-e Mohamed?

P

Hosszú vita folyik az európai irodalomban és tudományos életben arról, hogy hogyan értelmezhető egy más kulturális közeg. A címben feltett kérdés ennek egy nagyon vulgáris megjelenési formája. Mivel e témának minden aspektusát egy szövegben kifejteni szinte lehetetlen, három részes cikksorozatban szeretném körbejárni, hogy miért ajánlott nagyon óvatosan bánni az olyan kijelentésekkel, amelyek megerősítik az ún. Keletről alkotott előítéleteinket. Az első rész általános bevezető a problémába. A második rész az orientalisztika egyik meghatározó vitáját mutatja be. A harmadik rész bemutatja, hogy az iszlámon belül hogyan lehet választ találni egy ilyen kérdésre, továbbá azt, hogy bármilyen, a Kelettel kapcsolatos probléma esetén – legyen az a legjelentéktelenebb – sem lehet megúszni, hogy az ember elmélyedjen az orientalisztikában.

Pedofil volt-e Mohamed, amikor elvette feleségét, Áisát? Az elmúlt évek európai politikai agendái sokszor felszínre dobták ezt a kérdést. Számos vélemény született, legutóbb Ungváry Krisztiáné, amelyre Káldos János válaszolt. Ungváry tényként kezeli, hogy „házasságkori életkora lehet ugyan tudományos diskurzus tárgya, azonban éppen az iszlám képviselői sem vitatják, hogy Áisa a házasság elhálása idején kilenc éves volt. Ebből adódóan valótlan tényállítás nem történt”. Történészként aligha követhetett volna el ennél nagyobb tévedést: egyrészt nem veszi figyelembe, hogy „az iszlám” nem egységes egész, hogy az iszlám plurális értelmezéséből adódóan sokféle más értelmezés is létezik (lásd Szombathy Zoltán cikkét a Korunk 2018/6-os számában), és nem nézett utána, hogy léteznek-e viták e kérdéssel kapcsolatban, illetve az iszlám vitairodalma hogyan kezeli a hivatkozott forrásokat. Tényként kezel egy meglehetősen bonyolult problémahalmazt, amelyet hadísz-irodalomként és hadísz-kritikaként aposztrofál az orientalisztika. (Hadísz: Mohamed próféta mondásai és cselekedetei.) A sorozat harmadik részében elvégezzük Ungváry helyett a forráselemzést és -kritikát – de előtte még essék néhány szó magáról a problémáról.

A vád magának Áisának a közlésén alapul, aki az egyik legfontosabb hadíszgyűjteményben, a Szahih Buháriban (5, 58, 234) azt állítja, hogy hatéves volt, amikor eljegyezték Mohameddel, és kilenc, amikor feleségül ment hozzá, azaz átkerült Mohamed háztartásába. Egy szó sem esik arról, amit Ungváry ír, hogy ugyanekkor megtörténik-e a házasság elhálása. Nagyon pontosan fogalmaz Káldos akkor, amikor azt írja, hogy „A kérdés szexualizálása kapcsán kell kitérnünk arra, hogy a modern, iszlámmal szembeni apologetika által rendszeresen használt – Ungváry által is átvett csúsztatásra, amely az iszlám dakhala intézményét a katolikus egyházjog consummatio fogalmával azonosítja, annak szexuális tartalmával együtt. A két intézmény annyiban mindenképpen hasonlít egymásra, hogy mindkét rendszer különbséget tesz a házasság kimondása és formális megkötése, valamint a házasság, mint életközösség fizikai megvalósulása között, így jobb híján az arab szövegek egyes angol fordításai is a consummation fogalmát használják.

Csakhogy, amíg a consummatio megvalósulásának feltétele a szexuális együttlét, a dakhala megvalósulása a háztartáshoz és családhoz való csatlakozás, nem pedig a szexuális kapcsolat. Hogy a szó jelentését egyértelművé tegyem, az arab nyelv az iszlám felvételét is evvel a kifejezéssel dakhala fil islam, a »belépés az iszlámba« kifejezéssel jelöli.”

A probléma azonban ennél sokkal komplexebb. Ebben az írásban arra próbálok rávilágítani, hogy hogyan befolyásolja az iszlámról alkotott képünket az, ahogyan Mohamedre tekintünk.

1. A kulturális abszolutizmusból származó érv

A kulturális abszolutizmusból származó érv úgy tekint egy adott kor és kultúra normarendszerére, mint egyetemesre, amely alapján minden korszak besorolható és értékelhető. Hiába 20. századi fogalom a pedofília, és hiába volt évszázados gyakorlat a gyermekek eljegyzése és kiházasítása Európában is (például Mátyás király első felesége, Podjebrád Katalin), úgy tekintünk Mohamedre, mint aki a 21. század kulturális normáinak és szexuáletikájának kell megfeleljen, mintha egyenlőségjelet lehetne tenni Mohamed és az iszlám, illetve a Mohamed-kori és a jelenkori iszlám közé, és mintha az iszlám abszolút monolit lenne, vagy – egy hasonlattal élve – mintha a jézusi üzenet semmiféle változást nem hozott volna a kétezer év alatt. Ez az érvelés hajlamos az európai kultúrára úgy tekinteni, mint A normá-ra, amelyhez képest minden kultúra elhelyezhető és értékelhető, ugyanakkor az európai/nyugati normarendszer sötétebb pontjairól hajlamos elfeledkezni. A gyerekházasságra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint „az iszlám” problémájára, miközben a tények azt mutatják, hogy nem az. Sokszor ugyanezt a kettős mércét alkalmazza a sajtó a „fehér, férfi, szellemileg zavart, pszichológiai problémákkal küzdő” és a „muszlim terrorista, aki ki tudja, hol radikalizálódott és fordult az iszlám radikális ága felé” toposzokkal.

Ebből a nézőpontból tekintve Mohamed egy szexuális kéjenc, aki nem átall sok feleséget tartani, akik között egy gyerek is van, Áisa. Annyira vonzó ez a kép, mert annyira igazolja azt, hogy mi (bárkik legyünk is) mennyivel különbek vagyunk, mint ezek a mocskos barbárok, akik, lám-lám, nem átallják egy vén kéjenchez férjhez adni a lányukat, mi bezzeg. Ez az érv a mi perverz fantáziánkon kívül semmit nem vesz figyelembe, sem azt, hogy Áisa mit mond a házasságáról, és hogy ki is ő valójában, hogy kicsoda Mohamed a mi előítéleteinken túl, és milyen volt az élete, hogy hogyan tekint az iszlám erre a két emberre, a kapcsolatukra, hogy következik-e ebből a gyermekházasságok legalizálása (nem következik), hogy az iszlám elfogadhatónak tartja-e a pedofíliát (nem tartja annak), és hogy miért azonosítjuk a valóban létező rossz szokásokat (amelyeket a vallásjog nem legitimál) az iszlámmal, miközben a kereszténységet nem az alapján tesszük mérlegre, hogy volt-e a történelem során példa keresztény gyerekházasságokra, vagy akár pedofíliára.

Érdekes módon a kínai civilizációhoz nem társul a perverzitásnak ez a gondolata, noha tudomásunk van arról, hogy a kínai civilizációban is sokáig „a több feleség és ágyas”-családmodell élt, ahol sem az eljegyzés, sem a házasságkötés életkora nem lehetett sokkal magasabb, mint a Mohamed-kori Arábiában, és ugyanúgy öreg emberekhez is hozzáadtak fiatal lányokat.

[Az iszlámmal kapcsolatos előítéletek magyarázatáról Edward Said ír Orientalizmus c. munkájában, erről és ezek magyarázatáról lesz szó a második részben.]

Perzsa miniatúra 1539–43-ból. Az illusztráción Mohamed látható a csodaparipa, a buráq hátán. A művészek az 1500-as évektől kezdve nem ábrázolják Mohamed arcát. (Forrás: Wikimedia Commons/British Library)
Perzsa miniatúra 1539–43-ból. Az illusztráción Mohamed látható az isteni csodaparipa, a buráq hátán. A művészek az 1500-as évektől kezdve nem ábrázolják Mohamed arcát. (Forrás: Wikimedia Commons/British Library)

2. A keresztény teológiából származó érv

Ez az érv Jézus és Mohamed prófétai szolgálatának összehasonlításán alapul. Az európai gondolkodás számára a nagybetűs próféta mindig is Jézus, vagy esetleg az ószövetségi próféták. A magányosan küzdő, igazát kompromisszum nélkül képviselő, majd „a rendszer” áldozataként elbukó kultúrhérosz figurája mélyen beleivódott az európai gondolkodásba. Jézus aszkéta, aszexuális, szubjektív, és többé-kevésbé társadalomellenes, legalábbis abban az értelemben, hogy az evilágban létező társadalom az Isten országához képest nem bír fontossággal. A jézusi üzenet lényege a totális önfeladás, Isten országával szemben a személyiség, a testi épség, a társadalmi kapcsolatok, a család elveszti a fontosságát:

  • „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.” (Máté 16,24)
  • „Ha bűnre visz az egyik kezed, vágd le, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mint ha két kézzel mégy a gyehennára” (Márk 9,43)
  • „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” (Máté 8,22)
  • „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem” (Máté 19,21).

Minden, ami evilághoz tartozik, a „futottak még” kategóriába kerül, nem hiába énekli minden protestáns Luther Mártonnal: „gyermeket, nőt, testi éltet, hírt és jólétet elvihet, benyelhet a föld gonoszsága, de megmarad az Isten országa” (Református énekeskönyv 254b, Magyar Református Egyház tanácskozó Zsinata, 2000). De ószövetségi példát is hozhatnék: gondoljunk Ábrahám történetére, aki Isten kérésére kész a fiát feláldozni. Keresztény értelemben hinni csak ezzel a totális semmibe ugrással lehet. Csak ilyen totális módon lehet kultúrhérosznak, prófétának lenni, csak az az igazi, aki ezt teszi, feláldozza testi épségét, családját, társadalmi kapcsolatait, mindenét a cél érdekében, semmiért egészen. Aki nem így próféta, az hamis próféta.

Ugyanakkor Jézus emberi arcát alig ismerjük:

az evangéliumokból nem sok derül ki az ember Jézusról, a teológiai üzenet, a Krisztus mindennél lényegesebb. Két jelentős vallástudományi-teológiai kísérlet is történt Jézus emberi arcának fellelésére az evangéliumban (Vermes Géza, Rudolf Bultmann), de ezek közül egyik sem járt sikerrel. Jézus, az ember nem választható el Krisztustól, a teológiai üzenetet hordozó Megváltótól, minden evangéliumban a teológiai üzenet a lényeges, amit nem lehet történeti módszerekkel dekonstruálni.

Ehhez képest Mohamed életéről a legapróbb részletekig elmenően tudomásunk van. Két korai életrajzának egybedolgozott angol fordítása több mint ezer oldal (A. Guillaume: The Life of Prophet Muhammad, Oxford, 1955). Mohamed – noha az iszlám értelmezése szerint próféta és küldött – rangban ugyanott áll, ahol a többi próféta, Mózes, Jézus, Keresztelő János és a többiek. Számtalan hadísz szól arról, hogy meginti azokat, akik arra kíváncsiak, hogy ki nagyobb a Próféták közül, ő-e vagy Mózes. Embernek viszont a legkiválóbb (mint a többi próféta), és ezért egyrészt rá sokkal szigorúbb szabályok érvényesek, mint az átlagemberekre, másrészt ezért válhat fontossá az iszlám vallásgyakorlatában az, hogy egy adott helyzetben mit kell tenni. Mohamed életének eseményei, cselekedetei és nem-cselekvései adják meg azt az emberi keretet és precedenst, amelyben a mindenkori muszlimok léteznek a hétköznapokban, úgy, hogy a jó cselekedeteknek itt a földön az az értelme, hogy az ember elnyerje a csodálatos, bővizű folyótól öntözött Kert, a Paradicsom jutalmát. A Korán úgy tudja, hogy Isten minden néphez küld egy prófétát: „Minden egyes nemzethez [umma, vallási közösség] elküldtünk egy küldöttet” (A méhek 16,36), akiknek az üzenetét meg kellene hallgatnia az emberiségnek; az arabok Prófétája lesz Mohamed, akinek az üzenete végül egyetemes, az egész emberiséghez szóló üzenetté válik.

Mohamed teljesen másképp értelmezi az Istentől származó küldetését (és tegyük hozzá, hogy más vallásalapító kultúrhéroszok is, lásd még a Buddhát) és azt, hogy az ember milyen szerepet tölt be ebben az isteni tervben.

Az iszlám a Korán értelmezése szerint a középút vallása („És mi eképpen benneteket a középúton járó, igazságos közösséggé tettünk.” A tehén 2,143). Ez nem csak abban az értelemben értendő, mondják a magyarázatok (vagyis a tafszírok, azaz a Korán-exegézis forrásai – Study Quran, Nasr-Dagli-Dakake-Lumbard eds., HarperOne, New York, 2015), ahogy a bátorság áll középen a vakmerőség és a gyávaság között vagy a nagylelkűség a tékozlás és a fösvénység között, hanem abban az értelemben is, hogy míg a zsidóság a Törvényre helyezi a hangsúlyt, a kereszténység pedig Isten szeretetére és a kegyelemre, addig az iszlám e kettő között áll (Study Quran 64. o.)

Mohamed értelmezésében

a földi élet nem csak azért fontos, mert itt dől el az üdvösség kérdése (az üdvösség a jó cselekvése által lehetséges), hanem azért is, mert itt és most lehet jót cselekedni, sőt kell is, a társadalomban, a közösségben, amiben élünk. Mohamed értelmezésében a világ nem az ellenség, amit hátra kell hagyni, le kell küzdeni, fel kell áldozni, hanem lehetőség – meg kell javítani, létre kell hozni az igazságos társadalmat, és a jog célja a társadalmi jó.

Mohamed – mivel az iszlám teológiája szerint – pusztán ember, és nem hozza az embert olyan borzalmas konfliktushelyzetbe, mint Jézus, hogy választani kell. Az iszlámban az Isten tisztelete és a földi élet békében megfér egymással, ha az ember betartja azokat az istentiszteleti és társadalomszabályozó parancsokat, amelyeket Isten azért ad, hogy megkönnyítse az ember életét a földön. Illetve Mohamed, mivel nem istenember, lehet követhető példa, mert az embernek soha nincs az az érzése, hogy képtelen megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket a jézusi életút támaszt. Ebbe a logikába illeszkedik az is, hogy Mohamed nem utasítja el a testet, mint az aszkéta Jézus, hanem ajándéknak tekinti, amellyel élni kell (bizonyos társadalmilag meghatározott keretek között), mert Isten azért adja, hogy örüljünk neki és vigyázzunk rá. Nem utasítja el a házasságot, amely szintén az emberi öröm forrása és a társadalom alkotóegysége, hanem a kor szokásrendszeréhez képest nagyon előremutató módon rendezi a házassági, öröklési, társadalmi viszonyokat, egy teljesen új kontextust, az ummát létrehozva az addigi törzsi meghatározottságok helyett. Nem utasítja el a szexuális életet (ezt Jézus sem teszi, mert egyszerűen nem téma, de tudjuk, mi történt később a keresztény teológia hatására – összekapcsolódás a bűnnel), hanem rendezett keretek között az öröm forrásának tekinti. És végül nem utasítja el a társadalmat sem, hanem kísérletet tesz a megreformálására. Nem kivonul a világból a szubjektumba, hanem a szubjektumot és az egót alárendeli a közösségnek, a közjónak és az istentiszteletnek, ami az iszlámban nem áldozat (mint a római katolicizmusban), hanem megemlékezés Istenről.

Ebben az értelemben Mohamed Istene, istenképe élhetőbb, emberközelibb, „humanistább”. Nincs meg benne az a szubjektív vergődés, az az életdráma, amely a kereszténységre olyannyira jellemző, hogy olyan belső konfliktusokat generál, amelyeknek nincs feloldása. Mohamed Istene azt akarja, hogy éljünk az életünk adta lehetőségekkel, és ne vonuljunk ki belőlük, legyünk egymáshoz igazságosak és jók, vállaljunk felelősséget a világért, a közösségért és önmagunkért, amelyben élünk, és mivel az iszlámban az ember a cselekedetei által üdvözül, tegyünk jót, és Isten, aki sokkal irgalmasabb és kegyelmesebb, mint ahogy azt az emberi lélek be tudná fogadni, „megfizet néked nyilván”. Kevesebb szubjektív dráma, annál több pragmatizmus. Kereszténynek lenni olyan, mint szerelembe esni Istennel, újra gyermekké lenni. Muszlimnak lenni pedig, hogy Isten felnőttnek tekint, partnernek, és dönthetsz a magad életéről felelősen az isteni normák tükrében.

Ebben az értelemben az ún. keresztény kultúrkör nem tartja Mohamedet „valódi” prófétának és kultúrhérosznak, hiszen nem mutatja fel azokat a jegyeket, amelyeket mi egy prófétától, kultúrhérosztól elvárunk, hanem a maga teljesen emberi mivoltában próféta. A hadíszokban látjuk őt vécére menni, enni, szerelmeskedni, harcolni, bíráskodni, küzdeni az isteni üzenettel, nevetni, játszani, mérgesnek lenni, összeveszni a feleségeivel. Nem áldozza fel Istennek az emberi személyiségét, hanem eszközként rendelkezésre bocsátja (mint az ószövetségi próféták). Nem vesz részt az isteni üzenet megfogalmazásában, csak átengedi magán.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ha – teológiailag szólva – Jézus Krisztust, mint teológiai koncepciót nem Mohameddel kell összevetni. Jézus az Ige megtestesülése, úgy, ahogy a János evangéliumának a prológusában olvassuk, ő a preegzisztens Logosz, a Bölcsesség (Prédikátor könyve), aki testté lett. Ennek az iszlámban nem Mohamed az ekvivalense, hanem a preegzisztens Logosz, az Umm al-Kitáb, a szintén „testté lett” Ige, de nem emberivé, hanem hangzó szöveggé, amelynek van teste (recitálás, fizikai könyv).

Folytatása következik.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória