Vannak egyértelmű dolgok. Például egyértelmű: ha cigizem, akkor növelem a valószínűségét annak, hogy légzőszerveim elrákosodnak. Egyértelmű az is, hogy ha egyáltalán nem sportolok, nem leszek fitt, és a testem nehezebben regenerálódik egy betegség után. És vannak nem egyértelmű dolgok. Összefüggések a betegséged és a lelkiállapotod között, összefüggés a gyógyulásod és a mentális jelenléted között.
Divatba jött a „minden fizikai megbetegedés összefügg a lelkiekkel” kultúrája. Lefordítva hétköznapi magyarra ez azt jelenti, hogy nagyon sokszor, egyre gyakrabban szembesülünk azzal az állítással, hogy
a megbetegedésedért önmagad vagy a felelős, így a gyógyulásodért is.
Az emberek tapintatosak: általában nem merik direkt a szemedbe mondani, hogy igenis ezt gondolják. Dolgozd fel az apáddal-anyáddal való kapcsolatod, és akkor meggyógyulsz, tanuld meg kontrollálatlanul kimondani (kikiabálni) az érzéseid, mert azért vagy beteg, mert elfojtod őket, táplálkozz egészségesen, mert azért vagy beteg, mert eddig nem tetted. Ezzel a gondolatmenet ilyen kijelentések formájában találkozhatsz: „Tudod, hogy a gyulladás a testben azt jelenti, hogy valamit nem akarsz kiengedni magadból?”; „A torokfájás tüneteit persze enyhíti a torokszpré, de nyugodtan ki is mondhatod, amit nem akarsz”.
Egy kávézóban ülök, egy rég nem látott kedves ismerőssel kortyoljuk a meleg italt, figyeljük egymás szavait. Egyre nyugodtabb vagyok már a gyógyulásommal kapcsolatban, de azért még a zabszem ott van a fenekemben, ha bármilyen gyulladás jelét látom. Nehéz időszak van a hátam mögött, nagyrészt ilyen: heti kórházi jelenlét, gyógyszerek, orvosi hümmögések az esetem láttán. Nem volt jó, de végre – talán – kilábalóban, felállóban vagyok három műtét után (az azelőttieket nem számolom már). A beszélgetés a szokásos hogyvagyok-kal indul, aztán a semmiből érkezik a kérdés, hogy miért ragaszkodom a betegségemhez. Teljes erőfeszítéssel cáfolni akartam már a kérdést magát is. Akaratomból arra futotta, hogy elütöttem egy nemtudom-mal, de bennem maradt, és ahogy hazamentem, egyre előjött a kérdés, és dühös lettem, egyre dühösebb a ténytől, hogy e kérdés már valójában feltételezés. „Ragaszkodom a betegségemhez.” Nem vagyok sem orvos, semmilyen egészségügyi szakember, hogy tudományos magyarázatot adjak, beteg vagyok, aki elfáradt a gyógyulásban, mert évek óta húzódik, és címkeként lebeg a nevem mellett.
Betegnek lenni számomra azt jelenti, hogy korántsem kellemes dolgokkal kell szembenéznem: egyrészt a testem fizikai határai amorf hurokként szorulnak körém, s amit addig hinni véltem a testemről, hirtelen elkezd megkérdőjeleződni. Másrészt ez kihatással van a lelkemre, hiszen míg korábban én voltam a kis- és nagyközösségem ereje, folyamatosan új impulzusokat adtam a rendszernek, és élveztem ezt tenni, fel tudtam benne oldódni, most hirtelen elfogyott az erőm, és a fókuszom önmagamra irányul: kiszolgáltatott lettem, és ez olyan új helyzet, amit meg kell tanulnom, hiszen egyáltalán nem tartozik a személyiségjegyeim közé, hogy zsigerből tudnám nyomni. Ha egy ilyen helyzetben a környezetem is elkezd engem okolni a betegségemért,
akkor gyakorlatilag a lehetőségét is elvágják annak, hogy ebből kilépjek.
Érdekes jelenség amúgy más beteget látnom. Az összes felhalmozott betegség-gyógyulás tapasztalatommal is (vagy épp ezért – ki tudja?) jótanács-áradat tör fel, bugyog bennem, és hiába próbálom visszafojtani, az maximum annyira sikerül, hogy viccé lényegítem át. Ha időben lejegyzeteltem volna minden kapott jótanácsot, hogy miként érhetném el a gyógyulást mindenféle brutál orvosi beavatkozás nélkül, bizony szép könyvet tudnék belőle publikálni. Nem biztos, hogy lenne rá vevő, hiszen aki a humort szereti, inkább stand-up előadásokra jár, aki pedig életvezetési könyvként kezelné a leírtakat, és szó szerint be akarná tartani, félő, hogy hirtelen leredukálódnának az életesélyei.
Van összefüggés aközött, hogy mikor okolok én is betegeket a saját helyzetük miatt, és mikor gondolom, hogy ez infantilis és rosszindulatú feltételezés. A kulcsszó a biztonság. Amikor én magam biztonságban vagyok, azaz egészséges, vidám, az-élet-szép állapotban, akkor bizony könnyebben veszek észre direkt és lecsupaszított összefüggéseket. Persze, hogy egészséges vagyok, mert lám, odafigyelek az étkezésre, gyalog járok munkába, vidám vagyok, és a vidámság csak jó dolgokat szülhet. Ennek a törvénynek az egész világra érvényesnek kell lennie.
Amikor viszont épp megfáztam, köhögök, vagy testemben rosszindulatú daganatot fedeznek fel, a világot egy sokkal komplexebb és kiismerhetetlen és kívülről irányított gépezetnek hiszem, ahol nincsenek direkt összefüggések, csak maximum megérzések, sejtések arról, hogy mi lehet ebben az én szerepem. Én ezt az állapotot tartom reálisnak, reálisabbnak.
Benne lenni sokkal félelmetesebb,
kiismerhetetlenebb, de maga a bizonytalanság állapota az, ahol több teret kap az isteni, és mint ilyen, az emberi is.
Tanultam, sokat. Csak nem kellene elfelejtenem, hogy amikor hozzám fordul valaki azzal, hogy beteg, ne révedjek bele a múltjába azt feltérképezni, hol rontotta el, hanem megtanulni társnak és erős külső szemnek lenni atekintetben, hogy miként érheti el a gyógyulást, vagy elfogadni azt, hogy nem fog. Megtenni mindent, amit a szeretet kimondat, és kerülni mindent, amit az élete iránti tiszteletlenség tettet. Ha nem tudom ezt megtenni, akkor tisztelettel továbbállni, mert neki nem rám van szüksége. Megtanulni, hogy nem az én dolgom hibáztatni, és ha én vagyok beteg, akkor magamat sem hibáztatni.
