Annyira természetesnek vesszük, hogy létezik kötelező állami oktatás, mintha ez a világ rendjéhez tartozna. S amikor felsejlik, hogy mégsem működik olajozottan, akkor meghökkenünk, felháborodunk, és bíráljuk a rendszert. Ilyen szezonális elszörnyedés volt mostanában az érettségi periódusban; most viszont az generált vitát, hogy a tanügyminisztérium hozott egy olyan rendeletet, miszerint, aki a nyolcadik osztály után nem éri el a 5-ös felvételi átlagot, az csak szakiskolába mehessen továbbtanulni.
Ez a vita nem túl eleven, nem túl hangos. Egyszerűen két csoportba lehet sorolni a megszólalásokat: akik támogatják és akik bírálják a rendeletet.
A tanügyi rendeletet jónak és indokoltnak tartók (pl. itt és itt) érvelése valami ilyesmi: ha valaki nem éri el az 5-öst – tehát gyenge tanuló – az nincs mit keressen a líceumi szintű oktatásban. Hiszen nemcsak rontja az érettségi eredményeket – a tapasztalat szerint valószínűleg ott is elvágják majd –, hanem egy olyan iskolát végez el kínlódva, amit nem bír meg. És a végigszenvedett líceumi évek és egy rosszul végződött érettségi vizsga után mit kezd majd magával? Tehát – jön az érvelés következtetése – mindenkinek jobb, ha szakiskolába kerül, ezzel kitanul egy szakmát, nem tesszük ki a 4 évi középiskolai szenvedésnek, és nem is romlanak az érettségi eredmények sem. Az ilyen érvelések magyarázólag elmondják az evidenciát, hogy „nem kell mindenki atomfizikus legyen”, és a jó szakemberek is éppen olyan megbecsültek, mint az értelmiségiek. És jó szakemberből bizony hiány van. Megfontolandó: a rendelet jó, mert hasznos.
A bírálok (pl. itt és itt) argumentációja más természetű, nem ilyen pragmatikus, inkább társadalmilag elkötelezett, időnként egyenesen morális. A gondolatmenet szerint a gyerekek nagy része különböző okokból nem mehet át a képességvizsgán: nem voltak elég felkészültek a tanárai, vidéki iskolában tanult, szociális problémákkal terhelt környezetben élt, valamely etnikai csoporthoz tartozik és így tovább. Így neki esélye sincs a továbbtanulásra, hiszen a környezet miatt nem tud tanulni, sőt, most már a törvény által kényszerítve csak a lenézettebb szakiskolába kerülhet, ahol jól-rosszul kitanul egy szakmát, mert muszáj, utána munkába is áll. Azaz: a különböző hátránnyal rendelkező diákoknak nincs megadva a lehetőség arra, hogy orvosok, mérnökök, politikusok, művészek, ügyvédek legyenek, és ezt szentesíti ez a törvény. Következtetés: igazságtalan.
Ahogy én látom, a két csoport között nem igazán zajlik érdemi vita, leginkább elbeszélnek egymás mellett. Nemcsak azért mert nincs vitakultúránk. Hanem, mert aki meg van győződve, hogy egy törvénynek gyakorlatiasnak, hasznosnak kell lennie, az nem hallgatja meg, nem mérlegel olyan érvelést, ami holmi elvont „igazságosságra”, „méltányosságra”, vagy a morálra apellál. A másik oldalról ugyanígy, ha belátjuk, hogy a rendelet igazságtalan, immorális, a hátrányos embereket fossza meg a továbbtanulás lehetőségétől, akkor nem lehet érvényes szempont a valamiféle gyakorlati haszon.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy korunk közbeszéde politikai-ideológiai címkék után orientálódik.
Az első csoportban a neoliberálisok, a konzervatívok, a jobboldaliak kerülnek, s persze a populisták, a másodikba a liberálisok, a szocialisták, kommunisták, illetve az egész baloldal. Szerintem – bár kétségtelen, hogy mindennek van politikai oldala is – mindez éppen eltakarja, hogy miről is van szó. Nem tudom, mi a pontosabb fogalom, de inkább világképek, beállítódások, attitűdök ütköznek. Értékpreferenciák, értékválasztások. A politika legfeljebb csak az érveket, sémákat adja hozzá.
Így az a kérdés, hogy egy hasznos, gyakorlati, ám némileg igazságtalan, immorális társadalomban szeretnénk-e élni? Vagy egy olyanban, amiben tekintettel vagyunk az igazságosságra, emberek méltóságára, akkor is, ha tudjuk, hogy ez nem megy egykönnyen, és rengeteg munkával, nehézséggel, problémával jár?
A román politikai vezetőség döntött: hatályos a rendelet.
A rendelet kapcsán, ami szakiskolába kényszeríti a gyengébb tanulókat, azon túl, hogy hasznos vagy sem, igazságos-demokratikus vagy sem, többen a szakmai megalapozás, előkészítés hiányát róják fel: szakértői vita kellene róla, az érintettek bevonásával, mondják a szakemberek. Csakhogy erről a kérdésről nem a szakértők döntenek, és az érintettek pedig maga a teljes társadalom.
Ne hitegessük magunkat azzal, hogy ezt az országot a szakértelem formálja, irányítja, gondozza és ápolja, és ahogy azzal se, hogy a társadalomnak beleszólása van ezekbe a döntésekbe. De hát akkor azt sugallom, hogy ne tegyünk semmit? Távol áll tőlem.
Szeretném az olvasó figyelembe ajánlani, hogy ebben az esetben mélyebb kérdésekről is el lehetne gondolkodni. Először is fontos rögzíteni, hogy nem természetes, hogy van az általános és kötelező oktatás, sőt valójában csak az utóbbi néhány évszázadban alakult ki, és vált elterjedté. Másodszor azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az oktatás-nevelés problémája egy filozófiai kérdés, vagyis az erről való gondolkodás egy több mint 2500 éves gondolkodási hagyományba illeszthető.
Azt is érdemes megfontolni, hogy ebben a kérdésben több hagyomány tendenciája ér össze. Nincs most terem pontos és árnyalt eszmetörténeti okoskodásba kezdeni – nem is az én feladatom – , de a szemléltetés kedvéért két példát megemlítenék.
A felvilágosodás felől nézve kikerülhetetlen a képzés, a műveltség (Bildung) fogalma, ami meghatározó módon áthatja, vagy szervesen összetartja az olyan tényezőket, mint a személyes autonómia, az emberi méltóság fogalma, az egyetemes emberi jogok, a feudális-rendi társadalom leépítése, a szekularizáció, a tudományok, művészetek fellendülése és a széles társadalom szolgálatába állítása stb. Ezzel összefüggésben, de más szempontból, beszélhetünk a modern nemzetállam kialakulásáról, ahol kulcsfontosságú volt a politikai állampolgár létrehozása, egy közös nyelv, egy közös történelem, egy közös kulturális tudat létrehozása, azaz a társadalom homogenizálása: ezt az általános és kötelező oktatással sikerült elérni. Ez a két példa az oktatás értelmét teljesen ellentétes dologban találja meg: a felvilágosodás az embert akarja létrehozni, azt az embert aki szabad, aki kritikus, aki kreatív, aki alkot, aki morális. Az államapparátus viszont olyan állampolgárt akar létrehozni, aki tájékozott, könnyen kezelhető adminisztratív szempontból aláveti magát az állam rendelkezéseinek, engedelmes, alkalmazkodó, nem bírál, hűséges, nem ártja bele magát a vezetők dolgaiba, de megszavazza őket.
Mi miért is részesültünk oktatásban? Hogy lehetőséget kapjunk egy szabad emberhez méltó élethez? Hogy egy államnak a csendes, engedelmes polgárai legyünk, pártok lojális szavazói? Vagy csak egy kapitalista gazdaságban szorgos munkaerővé idomítottak minket?
MI dönti el, hogy ki éljen jól, ki legyen vezér és ki engedelmes szavazó, vagy statisztikai adat a munkaerőpiacon?
Az, hogy városban vagy falun születtél? Az, hogy mennyire volt tehetős a családod? Az, hogy volt-e egyáltalán családod? Hogy éppen milyen iskolába jutottál be, amiről újabban egy számítógépes rendszer dönt? Hogy mennyire voltak felkészültek a tanáraid, mennyire jutott neked emberséges vagy dehumanizált környezet? Hogy valamilyen krónikus betegségben szenvedsz-e? Hogy milyen törvényt hozott egy tanügyminisztérium?
A kérdésekre a romániai társadalom a jelek szerint elég egyértelműen válaszol. Itt nem lehet emberhez méltó életet élni, csomagolok. Itt nincs kire szavazni, itt a politika egy vicc, itt a kormány és a válság szinonima, pakolok. Ha már muszáj dolgozni, mert meg kell élni, jobb rabszolgának lenni máshol, mint itt mesternek.
A 100 éves Románia talán elmondhatja a 100 éves Ady-sorokat is: „Én a Halál rokona vagyok,/ Szeretem a tűnő szerelmet,/ Szeretem megcsókolni azt,/ Aki elmegy.”
Nyitókép: Photo by Geronimo Giqueaux on Unsplash
