TGM és a harangjáték

T

 

Hírek: a Nemzet Megmentése katedrális nagyharangja 25 tonnás!

Olyan kegyetlen ősz van, álldogálsz egy téren, taknyod-nyálad egybefolyik, szipogós leszel, s a vész sunyin belopakodik minden zugba, hideg nedvesség a csontba, fába, fémbe, kezdődik az elhúzódó reuma, korhadás, rozsdásodás. De az út menti fákon még van néhány sárgálló, vöröslő falevél.

***

Most töltötte hetvenedik évét Tamás Gáspár Miklós.

A kolozsvári gondolkodó már régóta küldözget leveleket a magyarul olvasóknak: ezek néha pergamenszerűek, néha vörösen lángra lobbannak. Vannak olyan írásai – ilyen az egyik legutóbbi, A lélekharang megkondul – amelyek kisebb szelet kavarnak, szándékuk ellenére is háborús levelek lesznek (polémia). És most is a szándék ellenére vált azzá, azt hiszem, egy rakás félreértés, értetlenkedés miatt.

Az első meg-nem-értés abból fakadt, hogy ma már nem nagyon levelezünk, nem nagyon értjük a harangokat sem. Nem tudjuk, hogy általában milyen harangok vannak, mire használatosak. Nem vagyunk vidékiek, sem vallásosak! De lehet, inkább valami közös kulturális jelzőrendszer kopott el. TGM a lélekharangot kongatta meg, amit súlyos betegség, haldoklás, a lélek távozása esetén szokás, de ahogy észrevettem, a legtöbben úgy hallották, hogy félreveri a harangokat (vészjelzést ad).

Most, hogy úgy látszik, lecsengett ez a fura harangjáték, talán érdemes elgondolkodni egy apró kérdésen: ki a beteg, ki haldoklik? Miért kongatja egy életművön keresztül egy magányos értelmiségi a lélekharangot?

***

Persze tudjuk, a kultúra, a műveltség; azt is tudjuk, hogy ez mennyire elitizmus, sznobizmus, lenézés, narcisztikusság, a tudás öncélú fitogtatása, egyéb válogatott ilyesmi.

Ebbe nem akarok belemenni, hanem inkább valami mélyebbre, a téma deep-dark régióira utalni, ami már nem ártatlan idillikus harangozás a vidéki tájban, hanem  állatemberekkel benépesített horror a munkatelepi túlórás éjszakákban, kartonkunyhós kilakoltatásokban, feszülő kerítésekben, luxusautókban surranó nyakkendős villanásokban, és persze milliárdnyi otthoni pofonban.

Amikor TGM a lélekharanghoz nyúl, akkor nem csak holmi kultúra és műveltség miatt aggódik: hanem az emberségünkről van szó. Nem azért kell nekünk Arany, Petőfi, satöbbi, mert olyan jó móka műveltnek lenni (bár persze az is lehet), hanem azért, mert ha eltűnik a kultúra, akkor a humanitás is megy vele együtt a sárba, akkor nem fogunk tudni értelmesen beszélni egymással, akkor nem lesz bennünk semmi közös, eltévedünk a nyirkos ködben. Hiába szól a harang, már nem tudunk tájékozódni sem. Mind különálló (és ettől szenvedő) állatokká, barbárokká, bestiákká válunk, egymás torkának esünk.

Sir Eduardo Paolozzi: Michelangelo Dávidja (1987). Forrás: Tate
Sir Eduardo Paolozzi: Michelangelo Dávidja (1987). Forrás: Tate

Szól a harang, mert beteg állat ma az ember, s nagy kérdés, hogy mi lesz velünk. Nem véletlenül hallunk annyit a kulturkampfról jobbról és balról, fentről és lentről, nem véletlenül politikusok ügyködnek az ifjúság nevelése körül, nem véletlenül lesznek tüntetések, ha egyetemről, diákságról, oktatásról van szó.

Hiszen a kérdés már rég nem politikai. TGM nem a politikáról vagy mittoménmiről ír, hanem rólunk. Az a kérdés, hogy mit kezdjünk magunkkal, e beteg állatlényekkel. Hozzunk létre egy nagyszerű elitet és egy nekik alárendelt rabszolganépet? Vagy adjuk meg a lehetőséget, hogy minden állatember emberré válhasson? Bízzuk ezt a kérdést a piacra, valami szabadság nevében? Hogyan s mivé tenyésszük magunkat az antropocén hajnalán, a sorozatos világégések küszöbén?

De ez a kérdés nem is mostani. Hiszen már rég erről van szó: erről mesélt Platón az  Államában, ez volt Nietzsche rémálma, erről (is) szóltak a világháborúk, erről vitatkoznak a nagy ideológiák és gondolkodók, erre fejlesztettünk ki egy egész technikai-társadalmi, irtózatos apparátust: egészségügy, oktatási rendszerek, katonaság, politikum – az ember-állat nevelésének és idomításának intézményei, és a tenyésztés feltételeit tisztázó menedzsment. Beleértve a szórakoztatóipart, hiszen veszélyes dolog a szabadidő!

A humanizmus-kérdés, a „mit kezdjünk magunkkal és a hozzánk hasonlóakkal?” olyan ősi, hogy mióta az ember tudja, hogy ember, azóta kíséri és megkísérti folyamatosan. De hogy állunk jelenleg ezzel a kérdéssel? Ma, amikor már tudunk klónozni, van géntechnológiánk, mesterséges intelligencia, s nyakunkon a klímakatasztrófa előszele? Időnk újfajta háborúkkal, erdő- és népirtásokkal, éhínséggel (Jemen!), menekültválságokkal telik, és ha nem tetszik a valóság, akkor rendelkezésünkre áll egy totális virtuális nyavalya?

***

Azt hiszem, azért kell a lélekharangot megkongatni, mert a humanizmus ma már nem is kérdés. Meghalt. Hiszen már nem értjük a harangokat, a szövegeket, már nem beszéljük a közös nyelvet, már kézfogásainkban, kommentjeinkben benne van az egymás megharapásának lendülete. Vámpírok vagyunk, zombik, vérfarkasok. Ha nem olvasunk, akkor nem tudunk beszélni; ha nem tudunk beszélni, akkor nem tudunk kérdezni – s kérdezés nélkül nincs gondolkodás. Az értelmesen kommunikáló animal rationale vége.

***

De azért újabban – vagyis egy Nietzsche, egy Marx után – gyakran megjelenik a gondolat, hogy talán a humanizmus nem is volt olyan ártatlan ebben a történetben. Hiszen a római cultura együtt járt a nagyszabású rabszolgasággal és véres gladiátorjátékokkal. A keresztény emberré formálás szó szerint néha bokáig érő vérben gázolt (keresztes hadjáratok). A felvilágosodásnak is megvolt és megvan a maga sötét oldala. Mindenkit kolonializáltunk, akit csak elértünk. A dicső ipari forradalom tetőpontján vézna gyereket dolgoztak a bányákban, mint serény kis patkányok a föld mélyén. Gyanús lett az ember számára az emberség, s a 20. század retteneteiben a gyanú bizony igazolódott. Reménytelen az ember. Végképp elveszni látszik a barbárságban.

De egyes gondolkodók most is felöltik a reménytelenség nyugalmát.

***

Ilyen gondolkodó Tamás Gáspár Miklós is, ha értjük és komolyan vesszük. Persze, nem veszélytelen, mert a gondolkodás tétje mi vagyunk. S persze ártalmatlan bohóc, hiszen csak gondolkodik, és mit számít az nekünk.  

Magányos harangozó, aki értünk kongatja a lélekharangot. Mit is tehetne mást egy ember az utolsók közül?

Köszönöm, Gazsi, és szívvel-lélekkel kívánom, hogy Isten adjon még időt-erőt a harangjátékokhoz, ebben az Isten és ember utáni korban, amikor a ködös tájban még néhány ágon lóg egy-két színes levél.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth-Kovács Szilárd
Horváth-Kovács Szilárd

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória