Ami engem illet, úgy nagyjából 10 percig voltam értelmiségi.
Végzős egyetemi hallgatók voltunk, kávézgatva az értelmiségi szerepvállalásról beszélgettünk. Akkor fogtam fel, hogy ebben a társadalomban nekünk szerepünk van, sőt, felelősségteljes szerepünk. Teljesen átéreztem, kortyoltam a kávéból egyet, s vagy tíz percig vállaltam is ezt a szerepet. De csak addig, mert belémnyilalt a sejtés, hogy ilyen szerep már nincs. Hiszen ha tetszik, ha nem, mi egy piacon vagyunk, a tudáspiacon, és tudást kell termeljünk a piac igényeinek megfelelően. Összekeveredett és egymásnak feszült ez a két dolog. Rágyújtottam, s néztem a füstöt: hogyan tudok szabadon és felelősen megfelelni egy társadalmi szerepnek, ha a realitás az, hogy egy piacot kiszolgáló termelőerő vagyok csupán, és semmi több? Ezt azóta sem tudtam kibogozni, és azóta nem egyértelmű semmi. Értelmiségi vagyok? Próbálok gondolkodni. Ennyi.
Illetve persze nem ennyi, hiszen a gondolkodásnak is megvan a maga felelőssége, tétje, s nem is olyan ritkán a nyomasztó súlya is. Mint ahogy azt vallom, hogy sosem volt akkora igény a szabad nyilvános gondolkodásra, mint napjainkban.
A szakirodalom vonatkozó szempontjait figyelembe véve az az ember tekinthető értelmiséginek, aki kétfajta tudással rendelkezik, s ezeket képes egymásra vonatkoztatni és a gyakorlati életben alkalmazni. Azaz valamilyen szaktudással rendelkezik (tudós, lelkész, művész, újságíró stb.), amely kiegészül egy általánosabb tudásformával, egyetemesebb műveltséggel. Aki kiáll a nyilvánosság elé és erőteljes morális-erkölcsi bázis felhasználásával, a közösségek érdekeit szem előtt tartva tematizálja a mindannyiunkat érintő problémákat. Ebből eredően – társadalmi rétegként – hatalommal bír, hiszen képes a társadalmi folyamatokat befolyásolni. Ez a hatalom igen nagy felelősséget jelent.
Az értelmiségi tehát az, aki olvas, tájékozódik a körülöttünk zajló dolgokról, elemzi, értelmezi és megbeszéli a közösséget érintő problémákat, képes megítélni a dolgok, ügyek helyességét és helytelenségét. Lényeges pont, hogy a mellett, hogy jártas az írás-olvasásban (írástudó), szerves kapcsolatot ápol a kultúrával és annak intézményeivel, képviselőivel, neki van szabadideje gondolkodni, és rendelkezik társadalmi emlékezettel.
Emlékszik például arra, hogy hogyan alakult meg az RMDSZ, milyen változásokon ment át, milyen hibái voltak, melyek voltak az erényei stb. Emlékszik – vagy ha nem, könnyedén utánanéz – közösségünk traumáira, hogy mit jelent például a „fekete március”. Azt is tudja, hogyan épült ki a romániai magyar kultúra intézményrendszere, milyen viták és egyeztetések voltak például a Sapientia és a BBTE magyar tagozatai között, tud a marosvásárhelyi orvosi egyetem válságáról – ami nem mostanában kezdődött. De arról is van tudomása, hogy milyen mély nyomorúság és szegénység (anyagi és szellemi) van Erdély számos vidékén. Nem folytatom. De mert emlékszik, ezért tud hitelesen megemlékezni: történelmi évfordulókról, jelentős emberekről és eseményekről.
Úgy látom, hogy az ami ma a „romániai magyarságnak” nevezhető (közösségeivel, intézményrendszerével, kultúrájával és civilizációjával) azt három csoport artikulálta, formálta, őrizte, különféle harcok és szövetségek közepette. Egy politikai-érdekképviseleti rész (nagyjából ez volt az RMDSZ), egy anyagilag erős és elkötelezett tőkés csoport (támogatók, mecénások, befektetők, vállalkozók), illetve az erdélyi értelmiség. Ez a három csoport az utóbbi időkig összefonódva létezett, átjárásokkal és elkülönülésekkel, egymást támogatva, erősítve, meg persze gáncsolva és bírálva, ahogy az ilyesmi lenni szokott.
De: együtt haladt egy közös cél érdekében, s ez a cél mi voltunk, a romániai magyar közösség. Én is, és a tisztelt olvasó is.
Most az a benyomásom, hogy ennek a kis korszaknak a végére értünk, s a dolgok és ügyek immár másként artikulálódnak, s az összkép aggodalomra adhat okot.
Távolítás
Az utóbbi 30-40 évben megrendült az az elképzelés, hogy a kapitalizmus (a szabadpiaci rendszereken alapuló társadalmi vízió) legjobban a demokratikus jogállam kerete között tud működni.
A megrendülésből fakadó új irányzatot nevezzük most neokapitalizmusnak (sokszor neoliberálisnak is nevezik), amikor a kapitalista logika totálisan kiterjed, belépve kisajátítja a legszemélyesebb élettereinket is (például már a karácsony a vásárlásról szól), egészen a testi-fizikai szintig (gyógyszerreklámok, egészségügyi trendek, egészségügyi rendszerek – mind biznisz). Ekkor az ember már csak egy biológiai lény, amelyet kondicionáltan nevelnek, idomítanak, tenyésztenek a piacgazdasági igényeknek megfelelően (avagy jó munkásnak és jó fogyasztónak vagyunk tenyésztve gondolkodva boldoguló emberek helyett). Ezt nevezi sok kutató biopolitikának.
Viszont, ha már kiderült, hogy ez nem csak a demokratikus jogállami (vagy jóléti állami) keretek között működik, akkor már nem fűződik erős érdeke a globális tőkének fenntartani azt. Így előbb csak megengedhetővé, majd szinte divattá vált különböző fura államformák létesülése. Ilyen a putyini Oroszország, az erdoğani Törökország, az orbáni Magyarország stb. Sok nevük van, Magyarország miniszterelnöke „illiberális demokráciának”, illetve „kereszténydemokráciának” nevezi (ebben az összefüggésben az utóbbi biztosan nem helyes meghatározás). Ezt a típusú rendszert Tamás Gáspár Miklós posztfasizmusnak nevezi (még 2000-ben); a médiában populizmus terjedt el, főleg Trump megválasztása után.
Mivel a neoliberális/neokapitalista irány valóban egy emberileg megalázó, élhetetlen, kizsákmányoló, kegyetlen, globális gazdasági rendszer, ezen államok politikai hatalmai úgy tesznek, mintha szembeszállnának vele. De ehelyett finkelsteini propagandát működtetnek, amellyel biztosítják a megvezetett emberek szavazatát, vagyis a hatalmukat. Így ahelyett, hogy valóban szembefordulnának a neoliberális/neokapitalista globális tőkével, jól kitaláltan fogalmakkal („Soros”, „Brüsszel”, „liberális” stb.) növelik a kiszolgáltatottság és félelem, a veszély érzetét, passzív gyűlöletté formálják át mindennel szemben (menekültek, migránsok, idegenek, nemzeti, etnikai és szexuális kisebbségek, hajléktalanok, ellenzékiek, értelmiségiek, tudósok stb.). Ez azért nevezhető joggal posztfasisztának, mert eltörli a felvilágosodáskori eszmét, amely szerint minden ember egyenlő méltósággal és jogokkal rendelkezik, és ezt az állam garantálja. Ugyanis retorikailag nem embereket, nem állampolgárokat véd, hanem a „magyarságot”, a „nemzeti identitást”, a „kereszténységet” az idegenekkel, a másokkal (emberekkel!) szemben, akiktől megtagadja az emberséget (dehumanizálás). Az így, tisztességtelenül elnyert bizalommal aztán felszámolja a jogállamiság és demokratikusság biztosítékait, és elkezd rendeletileg kormányozni, illetve odáig is elmegy, hogy szükségállapotot vezet be.
Közelítés
Hazánk globális szempontból egy kicsiny, jelentéktelen, erőtlen állam, teljesen kiszolgáltatva ezeknek a globális trendeknek és folyamatoknak. Azaz a rendszerváltás utáni történéseket inkább meghatározták rajta kívül álló erők és folyamatok, mint maga a romániai politikai hatalom (NATO- és EU-csatlakozás, katonai stratégiai ponttá válás stb.). Ez azt jelenti, hogy a romániai politikai vezetés legfeljebb passzívan részt vesz a jelentős döntésekben, és hatalma többnyire csak arra terjed ki, amit a globális struktúrák megengednek. Még azt is mondhatjuk, hogy viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, mert a tapasztalhatóan még kialakulatlan és felelőtlen politikum így mégis kénytelen betartani a viszonylagos normalitás látszatát: erről szól a korrupcióellenes harc, ezért van viszonylag szabad sajtó, ezért bánik viszonylag korrekten a nemzeti kisebbségeivel, ezért lehet viszonylag plurális a közélet, ezért működik diszkriminációellenes tanács stb. Mindez jó hatással lehet a társadalomra nézve, és serkentheti a civil, polgári életet (tüntetések, alapítványok, lapok, önszerveződés stb.).
Másrészt természetesen az ország erőteljesen kiszolgáltatott a felvázolt globális hullámoknak. Ezért lehet az a PSD-ALDE kormányon, amely gyakorlatilag a neoliberális/neokapitalista struktúrába illeszkedik (semmi szocialista elem nincs már a kormányzásukban), tehát támogatja a biopolitikai folyamatokat, és számos posztfasiszta elem felismerhető benne: propaganda, rendeleti kormányzás (ki ne ismerné az OUG-kat?), a civil szférával, a nemkormányzati szervezetekkel való háborúskodás, a szexuális kisebbségek és a prekariátus ellenségnek való beállítása, gyűlöletkampányok, a kereszténységre, a nemzetre való apellálás, „párhuzamos állam” stb. Mindezt ráadásul visszafogja a politikai inkompetencia és szakszerűtlenség, hiszen ezzel szemben Magyarországon, vagy Törökországban mindez kidolgozottan, profin-olajozottan működik.
Nos, a mi helyzetünkre visszatérve, most már talán tisztábban lehet látni. Ha igaz, hogy az erdélyi magyarságot három csoport, a politikai-jogi, a helyi tőke és az értelmiség ápolta és gondozta, akkor könnyen kikövetkeztethető, mi is történhetett.
Egyszerűen ez a romániai magyar szövetség átalakult, szétesett. Ugyanis minél jobban megerősödött az RMDSZ, annál kevésbé volt szüksége az értelmiség (és az értelmiség intézményeinek) a támogatására. Miután partnerségre lépett a PSD-ALDE kormánnyal és a magyarországi FIDESZ-KDNP-vel, anyagilag is be tudta biztosítani magát, így már az erdélyi tőkére sem volt szüksége. Sőt, gyakorlatilag sikerült olyan helyzetbe hoznia magát, hogy mindkét csoport részben vagy teljesen, közvetetten vagy közvetlenül a kontrollja alá került. Ezzel kiépült egy lojalitáson alapuló klientúra-rendszer (oligarchia), amely szakmailag természetesen csak kontraszelekcióval tud dolgozni. (Hiszen a valóban gondolkodó ember ugyanis nem a párthoz lojális, hanem a szakértelemhez, a valósághoz, önmagához.)
A nemrégiben tartott 14. kongresszus nagyszabású ünnep volt az RMDSZ számára, pontosan ennek az ünnepe: az erdélyi értelmiségtől és az erdélyi gazdaságtól való függetlenség ünnepe. Most már e csoportoktól független profi párt lehet. Ebből a szempontból indokolt a nagyszabású megjelenés és a szerénytelen költségvetés. Ilyen helyzetben valóban lehet tervezni a párt jövőjét, s felmérni jövőformáló erejét. E szempont felől érdemes olvasni Kovács Péter véleményét, amely nagyon sok fájó igazságot tartalmaz. Hiszen egy profi pártnak nyernie kell, s a jól működő kampánygépezet nem akadhat fenn holmi morális-emberséges szempontokon.
Mindezt és az idáig vezető folyamatot az értelmiség csendesen végignézte. Néha asszisztált, néha halkan bírált, de azért többnyire csak passzív szemlélő volt.
És naiv, hiszen minderről tudomása kellett (volna) legyen.
Naiv, mert miközben látta, hogy mi történik, nem szervezte meg magát, nem biztosított magának megszólalási lehetőséget. Mert hagyta, hogy észrevétlenül kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, lemondva nyilvánosság előtti felelősségéről, nem élve a társadalmi folyamatokban való beleszólás hatalmával… És ezzel hagyta, hogy az erdélyi magyarságba is behullámozzon a posztfasizmus (avagy kortárs populizmus; ne akadjunk fenn a fogalmakon).
Először akkor volt mérhetetlenül naiv, amikor ellenkezés nélkül tudomásul vette, hogy a politikai hatalom saját kezébe veszi a nyilvánosság feletti kontrollt. Erre számtalan nyilvános példa van, az Erdélyi Riport megszüntetése, a maszol.ro publicisztikai rovatának újraszervezése, a székelyföldi sajtó átjátszása egyetlen érdekcsoport kezébe, vagy Magyari Nándor László „kiebrudálása” a bukaresti rádió magyar nyelvű adásából.
De az értelmiség nem foglalkozott túlságosan olyan esetekkel, mint például amikor egy erdélyi disznóvágáson „SOROS” volt a leölt állat, és ezt a politikai aktor megosztotta a közösségi médiában. Ezzel hallgatólagosan megerősítette, hogy a magyarországi (amelyet később a PSD is retorikailag átvett) „Soros”-propaganda elfogadottá váljon Erdélyben is.
A romaellenes támadások ellen sem lépett fel határozottan és hangosan, amivel hozzájárult egy kisebbségellenes hangulat erősödéséhez, miközben a Minority Safepack kezdeményezést pedig támogatta (helyesen). Micsoda ellentmondás!
A fontos eseményeinkről, nagyjainkról való megemlékezését is részben átengedte a politikai hatalomnak, amely els sorban stratégiailag a populista (posztfasiszta) hangulatot szolgálja, mintsem a ténylegesen erdélyi kultúrát ápolja: erre példa szinte az összes március 15-i ünnepély. De még sokatmondóbb, hogy a székelyudvarhelyi városi könyvtárat Nyírő Józsefről nevezték el. Ezzel az értelmiség beleegyezett, hogy fasiszta eszméket terjesztő középszerű írók kultusza tovább erősödjön – immár intézményes keretek között is. Közben egyre elfogadottabbá és elterjedtebbé válik a Horthy-kultusz, a szélsőséges nacionalizmus, azaz a posztfasiszta ideológia (történelemhamisító) magyar változata.
De nem problematizálta megfelelően Beke István és Szőcs Zoltán „terrorperét” sem; ez nagyon szomorú ügy, kettős súlyos mulasztás: nem állt ki egy kétségtelenül igazságtalan ítélet ellen (mert hiszen ők nem terroristák), és közben nem tematizálta a posztfasizmus veszélyeit. Pedig az igazság azoknak is egyértelműen kijár, akiket nem kedvelünk, akik a másik „oldalon” állnak.
Miközben az erdélyi magyar értelmiségi gyakorlatilag belakja a kulturális-oktatási intézményrendszert, elmulasztott egyhangúlag kiállni a CEU mellett. Pedig a „Soros-egyetemnek” bélyegzett intézmény az erdélyi tudományosságot és kultúrát is szolgálta. A MOGYE-t ne is említsük. A Magyar Tudományos Akadémia függetlenségéért is határozottabban és egységesebben kiállhatna a hivatalos formális intézményi kereten túl…
Hosszasan lehetne sorolni a közösségeinket érintő ügyes-bajos dolgokat, amelyek kapcsán a romániai magyar értelmiség nem lépett fel elég határozottan, vagy mulasztást követett el. Mondanám: J’accuse…!
De vajon, egyáltalán van még romániai magyar értelmiség? Vagy csak egy-egy alig hallható megszólalás, néhány izolált ember, akik egy letűnt korból itt maradtak?
Hiszen tapasztalhatóan a mi időnk egyáltalán nem kedvez az értelmiség hálátlan szerepének. Hiszen ma az, aki értelmiségi szerepet vállalhatna, a tudáspiac vagy a kultúripar termelőjévé és fogyasztójává degradáltatik. Másrészt ma az oktatás, és az alkotás folyamata annyira bürokratizált, intézményesült rendszerben működik, hogy a benne munkálkodó embereknek alig jut idejük a családi-közösségi életre; márpedig az értelmiségi szerep nélkülözhetetlen feltétele a szabadidő. Harmadrészt olyan politikai-közösségi hangulat van, amely kimondottan értelmiségellenes: a politikai hatalomnak terhére van a nyilvános kritika, ezért minden eszközével elnyomja; de a közösség tagjai számára sem hitelesek a moralizáló megmondóemberek.
Pedig értelmiség nélkül, a vélemények nyilvános ütköztetése nélkül nem lehetséges tartalmas közbeszéd, és értelmét vesztik az olyan fogalmak, mint: közvélemény, közjó, és közösség.
Csak az üzleti- és politikai hatalom által manipulált társadalom marad, benne velünk, kiszolgáltatott egyénekkel.
Könnyen meglehet, hogy az erdélyi magyar közösség ilyen helyzetbe került. Mert mostantól egy profi hatalmi gépezet fog működni, amely mindent igazgatni hivatott – a saját hatalma érdekében, nem a miénkben. A szakképzett diplomás réteg meg nem ért mindebből semmit, nincs ideje foglalkozni vele, nincs ereje ellenállni. A civil polgári öntudat még csak nyomokban ébredezik, könnyen el lehet taposni.
Az a gyanúm, hogy a romániai magyar közösség, vagyis mi mindannyian, magunkra maradtunk.
