A referendum kapcsán írott szövegem valóban egyfajta örömet fejezett ki, és fenntartom most is, hogy némileg – ha nem is teljes mértékben – volt is okunk örvendeni. Hogy kinek miért, némileg komplikáltabb kérdés, azonban azt explicit módon megfogalmaztam, hogy a referendumot ellenzők öröme időleges és reális keretek közé helyezett kell legyen.
Nyilvánvalóan nem azért kell örvendeni a referendum sikertelenségének, mert ezzel kevésbé lenne primitívebb és elutasítóbb a világ, vagy egyáltalán a mi kis, minden szempontból szerény, és a világ dolgaiban alig számottevő térségünk. Noha ezt megpróbálták elhitetni velünk politikai szereplők és humorista-újságírók is, aki ezt komolyan gondolja, menthetetlenül naiv. Egy fokkal még röhejesebb, amikor embertársaink arról értekeznek, hogy a magyar megyékben azért volt alacsonyabb a részvétel,
mert a melegekkel szemben ott elfogadóbbak az emberek. Atyaég…
A referendum sikertelenségétől függetlenül pontosan ugyanannyi elutasító, kirekesztő gondolkodásmódú valaki járkál ma is közöttünk, mint előtte, vagy éppen akkor, ha sikeres lett volna a referendum. Az egyetlen különbség az, hogy ez utóbbi esetben ugyanők valamivel bátrabban és nyíltabban lennének homofóbok. Így a jelenlegi helyzet már egy piciny győzelem a másik oldal javára.
A referendum sikertelenségének többek között azért is érdemes örvendeni, mert megmutatta, hogy akármennyire is szeret ágálni ellene az épp uralkodó politikai hatalom és minden támogatója, megfelelően alkalmazva a szavazás megtagadása igenis az egyik legerősebb politikai eszköz tud lenni a parlamentáris rendszerekben.
A közéletben való részvétel a közélettől való távolmaradásban is megnyilvánulhat, mint a referendum nem-szavazással való megbuktatása egyértelműen jelezte. A közélet menete megváltozott azáltal, hogy a lakosság egy része úgy fejezte ki véleményét, hogy nem volt hajlandó részt venni egy aljas, manipulatív, hazugságra épülő referendumon, míg egy másik, jelentősebb része meg egyszerűen nem érdeklődött az egész iránt. Tudatosan vagy sem, de a távolmaradás produkálta a megfelelő eredményt.
Természetesen már rögtön a referendum után megjelentek a nem-szavazást démonizáló kijelentések, az olyan butuska naivitásokkal karöltve, hogy a „demokrácia részvételt jelent”. A legtöbb ilyen ideológia mindig a szavazás témája körül csoportosul. „Az elődeid azért szenvedtek, hogy te szavazhass” – egyetértünk: a lehetőségért szenvedtek, nem a kötelességért. A kettő távolról sem ugyanaz. E szenvedést talán tiszteletben lehet tartani azzal is, hogy nem szórjuk szavazatainkat mindenféle disznók elé, ha kell, ha nem.
Ugyebár ismerős az az ideológia, hogy ha nem szavazol, nincs jogod panaszkodni. George Carlin, a világ egyik legjobb komikusa mondta volt, hogy pontosan annak van joga panaszkodni, aki nem szavazott, mivelhogy a lakosság egészét tekintve ő az egyedüli, aki nem járult hozzá a korrupt, népnyúzó senkik újabb körének pozícióba juttatásához. A helyzet fordított: épp annak nincs joga panaszkodni, aki beszavazta az újabb nómenklatúrát – neked kellett, edd meg a feketelevest, amit főztél. A gond csak annyi, hogy sajnos miattad mindannyian kanalaznunk kell.
Az én kárörömöm még csak távolról sem az értelmiségié – noha valamilyen szinten része vagyok e kategóriának, gondolom. Sokkal inkább azokról van itt szó, akik megszabadultak egy újabb nyomasztó, klerikális jellegű, konzervatív, kitaszító, homofób törvénytervezet terhe alól. Ezért sosem fogok elnézést kérni, mert erről van szó.
Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy polgármestere már a referendum előtt is prominens genderszakértőként és nemiségi kérdésekben kitűnő antropológusként tüntette fel magát – miközben olyan röhejes dolgokat mondott, hogy ritka –, azonban a Krónikának a referendum sikertelensége után adott interjúban mélabús komorsággal olyan dolgokat állított ismét, amelyeket jobb helyeken már évtizedek óta elfelejtettek. Az interjú annyit nem ér, hogy részleteiben idézzem, azonban egy rá adott reflexiót annál inkább, mert e kérdés kapcsán egyszerre tematizálja a közszereplő és az újságíró felelősségét.
Szóval, ha akad bármi minimális győzelem a referendum bukásában, akkor az az, hogy egy, a törvényi hatalmával felruházott eszközzel kevesebb van a Sófalvik kezében, akik még mindig ott tartanak (apropó, lemaradás a világhoz és a tudományos fejlődéshez képest), hogy szerintük a homoszexualitás betegség. Itt a lényegi tévedés: ez a csoport kikéri magának, hogy kérem szépen, a heteroszexualitás komplex érzelmi dolog, miközben azt állítják, a homoszexualitás csakis a szexről szól. A homoszexualitás, szeretnék szólni itt a huszonegyedik század elején, nem csak a szexnek, hanem a szerelemnek, sőt a szeretetnek is egy formája.
Az, hogy ezek az emberek nem jutottak egy plusz eszköz birtokába, az bizony a társadalom számára nem veszteség, hanem rövid távú, kisebb, de bizony győzelem. Fel kell használni, és szerintem tanulni kell belőle, ugyanis csak idő kérdése, hogy „konzervatívjaink” és „klasszikus liberálisaink” mikor lépnek elő ismét valamivel, amivel korlátozni akarják mások szabad énmegélését, miközben olyan hangzatos szólamok mögé bújnak, mint: „mindkét oldal ugyanolyan rossz”; „mi csak kérdéseket akarunk feltenni”; „hagyományos család” (amely a történelem folyamán nem egyszer alakult már át). Röhej.
Persze, de hol a másik oldal szabadsága? Ez azonban nem éppen ennyire egyszerű. Igencsak veszélyes az a gondolat, hogy abszolút mindenkit kell hagyni beszélni, mert másképp valami furamód „elfojtjuk a tudást”, vagy mi a szösz. Ami valójában elfojtja a tudást – és különösen annak folyamatos fejlődését – éppen az, amikor alapdolgokat ezredszerre is el kell mondani, miközben tudományos szempontból már valahol teljesen máshol járunk. Milyen lenne, ha valaki berontana a műtőbe és leállítatná az orvosi beavatkozást, azt követelve, hogy előbb bizonyítsák be neki, hogy a vírusok valóban léteznek, mert neki a klérus azt mondta, hogy igazából nem is. Terjesszük ki e gondolatkísérletet a teljes emberiségre, és tűnődjünk el, mi lenne a vége. Sajnos a tudás nem demokratikus:
az ember vagy tud valamit, vagy nem, és a tudás nem azonos a véleménnyel.
Leállítani minden haladást és fejlődést csak azért, hogy valami rejtőzködő neonáci (értsd manapság: „klasszikus liberális”), vagy épp „szkeptikus” nyugodtan megkérdezhesse, hogy ugyan a feketék, a buzik, a cigók, a muszlimok – a sor folytatható – vajon emberek-e, nos, igazából ez a tudás elfojtása. Nem gazdagítja sem a tudásunkat, sem a társadalmunkat. Mindenkit csupán kifáraszt, és eltompít a társadalmi veszélyekkel szemben. Herbert Marcuse a „represszív toleranciáról” írott munkájában már alaposan írt erről 1965-ben: a véleményszabadság-abszolutizmus egy nyers és reflektálatlan pozíció, amely csak a modernitás során is már jópárszor önmaga ellentétébe fordult át.
Csak azért állni meg a haladásban, mert a lakosság túlnyomó része még mindig nem érti, hogy a szexualitás egy spektrum, hogy a biológiai nem és a gender között különbség van, hogy az előbbi nem determinálja az utóbbit – nos, akkor mi van? Legyek konfuciánus és hangoztassam azt, hogy az embereket rá lehet vezetni a jó út követésére, de azt nem lehet megértetni velük, hogy az a jó út? Hitessük el velük, hogy a régi, jó konzervatív, kirekesztő utat követik, miközben éppen progresszívakká neveljük őket?
Már kezdek annyira cinikus lenni társadalmi kérdésekben, hogy azt mondjam: ha működne…
