Van ez a bájos nézet, hogy „a Tudomány” – ugyan mintha egysíkú, monolitikus valami lenne – teljes és abszolút mértékben elhatárolódik a politikától. Ez a téma a leggyakrabban akkor kerül elő mostanság, amikor az alt-right mozgalomnak és támogatóinak szükségük van valamely idejétmúlt, primitív nézetük legitimálására, és ironikus módon a folyamatosan fejlődő, őket lehagyó tudománnyal gondolják ezt megvalósíthatónak.
Maga a nézetrendszer azonban jóval korábbra nyúlik vissza, ugyanis a neoliberális világnézet egyik alapeleméről van szó. Ennek következtében pedig ezt a fajta érvelést nem csak az alt-right és a jobboldal különböző új tendenciáinak szövegeiben láthatjuk, hanem a klasszikus establishment és elit, továbbá a tudományos, különösen a természettudományos elit részéről is. Társadalomtudósok számára maximum megmosolyogtató ez a jelenség, azonban társadalmi hatásait tekintve némileg komolyabban kell vennünk. Annál is inkább, mert „a politikamentes tudomány” hangoztatása az elit egy újabb vakfoltjáról árulkodik.
A politikamentes tudomány témája a gendertudomány kapcsán jött ismét elő a közbeszédben Legalapvetőbb formájában az érvelés úgy szól, hogy „X dolog nem lehet tudomány, mert X dolog politikai jellegű, és a tudomány sosem politizál”. Mielőtt belemennénk a téma kivesézésébe, nézzünk egy egyszerű ellenpéldát: annak kimutatása a huszadik század során, hogy a náci és a fasiszta rendszerek által propagált fajelmélet egész egyszerűen, úgy ahogy van, hamis, par excellence és per definitionem politikai jelenség is volt. Ez az egyik legklasszikusabb példája annak, amikor a tudomány nemhogy politikai szerepet vállal, hanem egyenesen leteszi a garast az egyik vagy másik politikai irányzathoz tartozó igazság és valóságértelmezés mellett.
Sokkal érdekesebb, ha visszalépünk, és mielőtt a tudományt mint termék valósághoz való viszonyát vizsgálnánk, és vetünk egy pillantást a tudós mint a tudományt termékként előállító személy viszonyára a valósággal. Christopher Claudwell a fizika tudományán belül jelentkező krízisről írt könyvében felvetett egy problémát: noha a tudóst, és különösen a természettudóst, a társadalom, de legalábbis az elit általában a vegyítetlen és beszennyezetlen Egy Örök Igazság birtokosaként tartja számon, őt magát, érdeklődési köreit, kutatásait, világnézetét és egész gondolkodását meghatározza a saját társadalmi helyzete, szerepe, ebben betöltött helye és státusa.
Claudwell nagyon világosan fogalmaz: a fizika metafizikája, vagyis a mögötte húzódó filozófiai építmény soha nem légből kapott, nem az éterből párolgott alá, hogy fajunk e zsenijei, a tudósok hirtelen rátaláljanak. Mint mondja: „Mielőtt az ember fizikusként működhetne, emberként kell élnie, ám nem absztrakt emberként, hanem konkrét emberként, aki helyet és szerepet tölt be egy adott társadalomban.” Ez annyit tesz, hogy mielőtt bárki fizikával foglalkozhatna, akár még csak érdeklődési szinten is, már eleve élnie kell egy társadalmi struktúrában – függetlenül attól, hogy ezt tudatosítja magában vagy sem, illetve attól, hogy egyébként ez a struktúra mennyire befolyásolja gondolkodását.
A klasszikus példája nálunk ennek az, amikor Barabási Albert-László gondolatait valamiféle eszmetörténeti forradalomként állítja elénk a tudománynépszerűsítő irodalom, miközben az ő igazi újítása nagyrészt módszertani; és az a központi gondolat, hogy az emberek viselkedése precízen kiszámítható, nos, ez megjelenik már Auguste Comte műveiben a 19. század közepén. Comte mindössze nyilvánvaló okokból kifolyólag nem tudta olyan szinten matematizálni a gondolatait, ahogy a tudomány haladásának következtében erre Barabási képes. Mindez természetesen kevésbé szól Barabásiról, és sokkal inkább azokról a felületes beszámolókról, amelyeket egyébként fontos munkásságáról írnak.
Felületességgel és felelőtlenséggel azonban legalább annyira vádolhatóak azok, akik folyamatosan számszerűsíteni próbálnak minden elképzelhető jelenséget, és „tudományosan” akarják kiszámítani a moralitást (Sam Harris), vagy privilegizált pozícióikból származó, erős vakfolttal arról írnak, hogy a történelem elcsendesült (he?), és az emberiség már messze nem annyira agresszív, mint volt pár száz évvel ezelőtt (Steven Pinker). Ez egyébként a társadalomtudománynak is nagy rákfenéje, amelyben olyan szintű statisztika-ideologizálás folyik, hogy néha siralmas látni. Egészen az ilyen szcientista kijelentésekig elmenően: amiben nincs statisztika, az nem tudomány. A szcientizmus egyébként szintén a tudományon belüli politikai jelenség: szcientizmus az, amikor a tudomány ahelyett, hogy oly módon leplezne le ideológiákat, ahogy a fajelmélet esetében tette, egy adott társadalmi norma szolgálatában önmaga válik ideológiává.
Ez a társadalmi norma pedig természetesen egy adott status quo fennmaradásáért létezik, saját védelmező lovagjaival, olyanokkal, mint a már említett Harris és Pinker, de ugyanide tartozik Jordan Peterson is. A bármilyen társdalami változást – legyen az enyhe vagy radikális – ellenző nézetek kivétel nélkül az adott rendiség fenntartása mellett szállnak síkra. Egyáltalán nem meglepő, hogy a felsoroltak egyöntetűen egy technokrata, rossz értelemben használt pragmatizmus és libertariánus világnézet képviselői, neoliberális „szabad” piacgazdasággal, „centrális” „klasszikus liberalizmussal”, akik számára az állam által gyakorolt strukturális erőszak nem probléma, de az ez ellen lázadók néhány üzlet ablakát beverő kiábrándultsága egyenesen a „civil társadalom” bukását jelzi.
Holott ugyebár mindössze arról van szó, hogy a domináns ideológia magát kiáltja ki normalitásnak, és akkor kevésbé figyelmes embertársaink ideológiaként már fel sem ismerik. Ők azok, akik ha a középkorban éltek volna, védelmükbe vették volna még a rabszolgaságot is, csak a megszokott társadalmi rendszer nehogy megváltozzék. Erre szolgál a „civil társadalom” ideológiai fogalma is, ami semmi több, mint a társadalom kirekesztettjeinek elhallgattatása. „Ti csak ne lázadozzatok az igazságtalanság ellen, mert ez az igazságtalanság nekünk kedvez” – mondják nyíltan vagy burkoltan.
Azonban még ha negatív előjellel is, ez csak egy újabb példa arra, hogy a tudomány politikailag mennyire átitatott: bármennyire is akarják a fenti szerzők hitetni, hogy őket bizony csak „tények” és a „logika” motiválja, minden szavuk és cselekedetük arról árulkodik, hogy mondandójuk mögött kőkemény politikai meggondolások húzódnak. Hiába a nagy elmélkedések az emberi természetről, amely az ideológiák ideológiája, és hiába a mindent biológiára és kémiára visszavezető redukcionizmus, miközben nem tudják megoldani azt a problémát, hogy például az agyban a kémiai folyamatokból miként is lesz gondolat.
Daniel Dennett tudományfilozófus mondása szerint nem létezik filozófiamentes tudomány, hanem mindössze olyan tudomány, amelynek filozófiai hozadékát nem vették számításba. Meglátásom szerint szükséges némileg kiegészíteni Dennett meglátását: nem csak filozófiamentes, de politikamentes tudomány sem létezik, csak olyan, amelynek filozófiai és politikai hozadékát nem vették számításba. A dialektika szükségszerűen mutatja meg, hogy e a társadalmi szférák egymástól nem elszigetelten, hanem szoros kapcsolatban állnak egymással, még ha némely esetben rejtetten is.
Az igazán nagy kérdés, amelyre mindig minden esetben és minden kontextusban oda kell figyelnünk, az az, hogy ezt a filozófiai és politikai többletet milyen okból nem veszi figyelembe „a Tudomány” egyik vagy másik művelője, támogatója vagy épp bírálója.
