A lakosság többségére nézve egyáltalán nincs tétje, hogy ki lesz az elnök a következő öt évben.
Emlékszem, gyerek voltam még, amikor az első elnökválasztásból elkezdtem fölfogni valamit. 2000-ben Vadim Tudor és Ion Iliescu került az államfőválasztás második fordulójába, és valós félelem élt a családomban, hogy mi fog történni, ha Tudorból elnök lesz – tekintve, hogy olyan kijelentéseket is tett, miszerint a magyarokat stadionokban lövetné le. Nem volt még annyira messze a délszláv háború emléke, hogy az emberekben ne keltett volna riadalmat egy ilyen kijelentés. Nem voltak annyira messzire a marosvásárhelyi események sem, mi pedig egy Maros megyei posztproletár család voltunk, mit sem tudtunk az elnöki hatáskörök határairól.
Utólag visszagondolva mindig szörnyűnek tűnt, hogy majd a fél ország egy nagyszájú sültbolondra szavazott, a korrupcióellenes populizmus első bajnokára, aki miatt néha, ha egy-egy harsányabb nemzeti-liberális szólamot hallok, mindig ő jut eszembe.
Azt hiszem, azóta sem mozgatta meg az erdélyi magyarságot jobban bármilyen voksolás, és nem is képes a félelemnél erősebben semmi.
Ma azonban nincs félelem:
Emil Constantinescu elnök óta egyetlen kollégája sem akadt, aki valóban nyitottan állt volna a kisebbségekhez, és ilyen-olyan nemzetközi nyomásra/elvárás hatására ne fogcsikorgatva biztosította volna a kisebbségi jogokat, amikor már nagyon muszáj volt.
A mai, november 24-ei választásnak ilyen szempontból nincs tétje. Egyik jelölttől sem lehet várni, hogy érdemben bármit is tenni akarjon a kisebbségekért. Mindkét jelöltnek voltak komoly ügyei az erdélyi magyar közösséggel – gondoljunk Dăncilă Úzvölgyével kapcsolatos közönyére, vagy Johannisnak például a közigazgatási törvénykönyvvel kapcsolatos akcióira. Bármi is történjen tehát, a kisebbségek nem akadnak szövetségesre a Cotroceni-palotában, a következő öt év ilyen szempontból megpecsételtetett.
Csakhogy nem csak a magyarság nem nyer képviseletet ott, hanem az ország lakosságának legnagyobb része sem. A társadalmi egyenlőtlenségek országában egyik jelölt sem tartotta fontosnak, hogy a kampánytémává tegye, hogyan is kellene fellépni a társadalmi rétegek között tátongó szakadékok felszámolása érdekében, meg hát tulajdonképpen azzal sem foglalkoztak, ami ennek a szakadéknak eredménye, azaz a sok millió kivándorolt honfitársat hogyan csábítanák haza. E kérdésre általában azt válaszolják, prosperitás kell, de amikor meg a gazdaság bővüléséért tenni is szeretnének valamit, akkor olyan intézkedéseket hoznak, amelyek a multinacionális cégek érdekeit szolgálják.
Ha megnézzük a két nagy párt,
a PNL és a PSD programját vagy intézkedéseit, egyértelművé válik, hogy az előbbi politikusainak egyáltalán nem fontos semmilyen szociális felzárkóztatás; a PSD-seknek látszólag igen, de terveik nincsenek, azon túlmenően, hogy némikor és valamelyest emelnék a nyugdíjakat és a béreket. Ezen az úgynevezett jobboldal mindig háborog, mondván, magas lesz az államkassza hiánya. Mindenki egyetért abban, hogy infrastruktúra kell, mert különben nem jönnek ide a nagyvállalatok, de ha idejönnek, és hozzák a munkát, az még egyáltalán nem jelenti, hogy méltányos béreket nyújtanának – tehát a kivándorlás ugyanúgy folytatódik.
Szóval egyik oldalnak sincs víziója, s az egymás elleni csatározások meglehetősen kifárasztották a pártokat. Az elmúlt parlamenti ciklusban mindkét oldalnak a legnagyobb mulasztása az volt, hogy miközben próbálták az igazságszolgáltatásról szóló törvényeket a maguk képére faragni, újabb százezrek/milliók keltek útnak. A PSD még tett valamit e folyamat ellenében: jelentősen nőttek a közalkalmazottak, az orvosok, a pedagógusok bérei. Persze nagy kérdés, hogy ennek mi lesz a hosszú távú (gazdasági) hatása, de tény, hogy a szégyenteljes helyzettel valamit kezdeni kellett.
Eközben Johannis államfő elmúlt öt évéből a korrupciómentes „tiszta társadalom” képzetén kívül gyakorlatilag alig emlékszem bármi olyan nyilatkozatra, amelyben ne a PSD-vel foglalkozott volna. A PSD és a PNL olyan lett, mint a jin és a jang, ellentéteik tartják fenn őket. Ezt a körforgást megtörhette volna, ha az elnökválasztás második fordulójába bekerül egy másik jelölt (vagyis nem Dăncilă), akkor legalább Johannisnak lett volna más témája.
A kiüresedő Romániának
égető szüksége van egy nagyszabású tervre, vízióra. Ehelyett a pártok egymást és egymás választóit démonizálják (ha valaki a PSD-re szavaz, akkor kinevetik, ostobának, tanulatlannak állítják be; ha a PNL-re, akkor a „mélyállam” szolgájának, hazaárulónak). Tanulságos esetekkel lehet szembefutni a jobboldali sajtóban is. Hiába mond Dăncilă jó-rossz, de mindenképpen vitatható dolgokat, az ellenfél sajtója sokszor kizárólag három bakizást hajlandó egy félórás beszédből lehozni. A PSD olyan, amilyen (korrupt, kisstílű, provinciális), de sokmillió embernek mégiscsak ők jelentik a reményt, azoknak, akiknek a havi száz lej plusz megléte létfontosságú. Olyannyira hálásak, hogy azért sem haragusznak rájuk, mert a pártnak esze ágában sincs a mélyszegénységből kiemelni őket.
Az ország sok tekintetben veszélyben van: az elnéptelenedés mellett ott a felkészületlenség a klímaváltozásra. Utóbbiról sokat elmond, hogy egyik állva maradt elnökjelölt sem tartotta érdemesnek megemlíteni a kampányban – miközben úgy fogynak az erdők, mintha nem lenne holnap, mi vagyunk a legkevésbé szelektívhulladék-gyűjtő ország, és amúgy is, általában minden környezetvédelmi statisztikában utolsók az Unióban, a folyók mindenütt tele szeméttel stb.
A fentiekből az következik, hogy a progresszív gondolkodású fiataloknak sem lesz államfője. Bárki is győzzön vasárnap (adjuk meg itt a matematikai esélyt Dăncilănak is), csak az ország egy szegmensének lesz a szimbolikus vezetője. Azoknak, akik még mindig hisznek abban, hogy a korrupcióellenes harc mindentől független, és meg lehet nyerni, és ha megnyerjük, akkor minden jóra fordul. Akik a „meritokráciában” hisznek, s akik úgy vélik, bőven elég az esélyegyenlőség, mert akinek nem sikerül befutnia, az maga tehet róla.
Ezeket az állampolgárokat/választókat,
a többséget (és kénytelen vagyok magam is közéjük sorolni), tulajdonképpen sosem képviselte senki az elmúlt száz év romániai politikájában. Talán még a korai Ceaușescu-rendszer segített nekik a legtöbbet, és egyáltalán nem csoda, hogy a romániai társadalom ötvenkét százaléka visszavágyik 1989 előttre.
Jelenleg a dolog úgy áll, hogy nálunk rengeteg jobboldali párt tülekedik egymás szavazóiért. Természetesen e kategóriába sorolhatjuk a PSD-t is a maga klerikális befolyás alatt működtetett politikájával és állandóan izzó nacionalizmusával. Márpedig a választók nagy részét egy progresszív baloldali párt tudná csak képviselni. Ami nincs. Azaz éppen létezik, de az elmúlt két választáson nem sikerült az induláshoz szükséges ajánlásokat összegyűjtenie.
Úgyhogy dőljünk mindannyian hátra: öt év tét nélküli elnöki ciklus vár ránk. Ha a PSD elsöprő vereséget szenvedne (nem most van jelentősége, hanem a következő parlamenti választásokon lenne), akkor végre az összes jobboldali pártnak bizonyítania kellene. De államfői szempontból a következő öt év olyan lesz, mint egy hatalmas szünet Johannis két szava között. Kérdés, hogy amikor vége lesz, lesz-e még bárki ébren az országban.
