Hősünk, akinek védelmében ezt a szöveget írom, Romániában élő magyar. Az utóbbi öt-tizenöt évben közösségünk azon tagjai között tűnt ki, akik – ahogy mondani szokás – „letettek valamit az asztalra”. A kifejezés nem szerencsés, mert az asztalra sok mindent le lehet tenni – lábon felejtett katonabakancsot is. De erről majd később.
Szóval hősünk valamiféle közösségi imperatívuszból, nyilván kevés, jellemzően a kevésnél is kevesebb erőforrásból, talán fluktuáló motivációval, jól-rosszul, de az évek során felépített valamit. Történetünk szempontjából nem számít, hogy mit, az számít, hogy miként és az számít, hogy kinek. Nehezen és nekünk, ez számít.
Ugyan nem vagyunk bajnokai annak, hogy kifejezzük elismerésünket azok felé, akik közösségünkért cselekednek, hősünk alkalomadtán mégiscsak érezhette, hogy van értelme a kínlódásnak, különben valószínűleg nem viselte volna jól a huppanókat. A romániai magyar közegben nem könnyű bármit is szervezni, főleg új ideáknak megnyerni feleinket. Ezért is nagy érdem, ha valaki változást tudott elérni, intézményesíteni, és nem utolsósorban úgy működtetni projekteket, hogy
öröme teljen benne neki is, közösségének is.
Portrém vázlatos, akár egy musicalkarakteré. Kicsit ilyennek is látom hősünket: idealistának, néha naivnak, apró hibákkal, de nagy érdemekkel. Olyannak, aki azért mégiscsak örülhet közössége valamiféle nagyrabecsülésének. Sok-sok évnyi munka nem vész el. Ezt megtanulhattuk. Így is van. Pontosabban: így is volt, eddig.
Mert jobb szembenézni azzal, hogy az új idők új hősöket termelnek ki. Az új hősök azok, akik ellehetetlenítenek, lenyomnak vagy lenyúlnak mások által felépített romániai magyar projekteket.
Az ellehetetlenítés a támogatások mérséklését, nem szakmai feltételekhez kötését, elodázását, a támogatáskérő megalázását jelenti. Ez nem új, mindig is létezett valamilyen szinten, de inkább csak a játék pajkos részeként, semmint bizonyos eliteket semlegesíteni próbáló rutinként. A súlyosabb eset, amikor az erőforrásokat átirányítják egy teljesen új, a korábbit másoló, eleddig semmit sem bizonyított konkurens projekt felé. Ez sem új, de mostanában egyre gyakoribb és egyre inkább magától értetődő.
A lenyúlás az, amikor valaki, akinek erőforrásai vannak, partnerségnek álcázva túrja ki az alapítót abból az intézményből, amit ő hosszú évek során felépített. Ez eddig igen ritka volt, a katonabakancsos asztalfoglalást valamiféle romániai magyar betyárbecsület nem igazán tette lehetővé. Nem így mostanában, amikor egyre gyakrabban történik meg, hogy erőforrásokkal – és nem mellékesen politikai háttérrel – rendelkezők kinéznek maguknak ezt-azt, mesés pénzekről beszélnek, majd kész tények elé állítják régi vágású hősünket, aki sok-sok évig építette a projektet, és morálisan hozzá köthető a támogatási tematika is. A legutóbbi eset egy marosvásárhelyi, sporthoz köthető helyzet. De nem az első, és a történések trendszerűségét elnézve, nem is az utolsó.
Miért szolgálták ki magukat a régi hősök? Mit mondanak erről korunk új, katonabakancsos hősei? Többnyire három dolgot:
- Pusztán pénzügyi-technikai okokból a támogatást nem adhatjuk oda, nem oszthatjuk el. Sajnos, mi magunk kell elköltsük. Igen, igen, fájdalom, de ez van.
- Természetesen nem a sikeresen működő projekt ellehetetlenítéséről van szó, hanem kiegészítéséről, főleg azokon a pontokon, ahol a másik projekt teljesen amatőr volt (részben pont azért, mert nem volt pénzük jobbat csinálni).
- Valóban, a korábbi projekt működik, de a projekt vezetője nem bírja felfogni, hogy új idők járnak, és csak veszthet rajta, ha nem igazodik az új nemzetpolitikai direktívák vonalához. Ez a mondat több verzióban fordul elő: közölhető akár baráti jótanács formájában, de arcátlan zsarolásként, fenyegetésként is. Azt hiszem, az arcátlan zsarolás, fenyegetés a tisztességesebb, mert az legalább őszinte beszéd.
Mit veszítünk régi hőseinkkel? Egy nagy darabot jobbik önmagunkból, amennyiben közösséget építő romániai magyarként gondolunk magunkra. Nem akarok melodramatikus hangnemet megütni, de nem tudom, létezik-e közösségi szempontból ennél súlyosabb.
Mit nyerünk az új, katonabakancsos hősökkel és az új direktívával? Mit is? Ja, a tanulságot mindenkinek magának kell levonnia.
Nyitókép: Isten hozta, őrnagy úr! (Fábri Zoltán filmje, 1969)
