A referendum utáni hetek azt igazolták, ami sejthető volt: a világ kicsit rosszabb hely lett. A gyorsértékelések így szóltak: az igazán nagy vesztes az ortodox egyház és a PSD, de az RMDSZ és a magyar történelmi egyházak is némileg el kellett töprengjenek azon, legalábbis így utólag, hogy megérte-e bedobni az evezőket és sodródni az árral. Az egyházak és a politikai pártok java rosszul mérte fel a társadalom reakcióját, a papírforma nem igazolódott. De vajon itt le is zárul a vesztesek sora? Szerintem nem. De erről később.
Mit jelent értelmiséginek lenni a gyakorlatban? Úgy értem, a romantikus, keserédes és szépelgő elemektől sem mentes szereptudaton túl. Azon túl, hogy az értelmiségi némi otthonossággal választ és lapoz könyveket. Azon túl, hogy az értelmiségi strukturáltabban és absztraktabban meséli el a történeteket, mint azok, aki nem tanulták meg ezeket a technikákat. Azon túl, hogy az értelmiségi talán kevésbé kiszolgáltatott a fogyasztói divatoknak. Mindezeken túl tehát mit jelent értelmiséginek lenni?
Egy klasszikus, második világháborús beszéd két rövid mondatával tudnék erre válaszolni. 1940-ben, a „Dinamó” hadművelet során több mint 338 ezer brit és francia katonát mentettek át a Csatornán Dunkirk kikötővárosából. A művelet hatalmas sikernek számított, mert az előzetes becslések szerint mindössze pár tízezer katona áthajózására lett volna esély. A hadműveletről az akkori kormányfő, Winston Churchill számolt be minden idők egyik leghíresebb parlamenti beszédében, amelynek közepén hangzik el ez a két mondat:
We must be very careful not to assign to this deliverance the attributes of a victory. Wars are not won by evacuations.
Meghatározásom szerint 2018-ban az az értelmiségi, aki megszokta, hogy egyre-másra csak veszít, de ha mégis nyer, az ünneplés előtt elgondolkodik azon, hogy valóban győzelemről, vagy inkább megmenekülésről van-e szó. Olvasom Ivácson András Áron szövegét, és vele ellentétben nem látok semmi okot a kárörvendésre. Győzelem az, ha mások veszítenek? Ha igen, akkor győztünk. Győzelem az, hogy ajándék önbecsapásokkal erősíthetjük meg buborékunkat? Ha igen, akkor győztünk. Mégis úgy sejtem, ami történt, nem győzelem, legfeljebb megmenekülés. De talán még az sem. Mert a vesztesek között mi is ott vagyunk, a „mi”-n azokat értve, akik bojkottáltuk a referendumot. Továbbmegyek: már a legelején világos volt, hogy mi mindenképpen veszíteni fogunk, csak az nem volt nyilvánvaló, sőt, egyenesen meglepő volt, hogy mások is vesztesnek érezhetik magukat.
Nem célom elrontani azoknak az örömét, akik egy még szétesettebb, még gyanakvóbb, még átjárhatatlanabb, még intézményvesztettebb társadalom hajnalán ünnepelni tudnak. De csatlakozni aligha tudnék. Mert pompázatos győzelemünk nem más, mint a vesztés speciális alesete.
