Ez az írás nem szakmai elemzés, hanem egy olyan szülő segélykiáltása, akinek egy perc sikerélménye sem volt az iskolában, és aki mást szeretne a saját gyerekei számára. Sohasem alkalmazott szakmai elemzésekkel tele a padlás.
Egy elitiskolában voltam átlagos tanuló, egy olyan osztályban, amelyből mindenki egyetemet végzett. Nem tudom, hogy miben lehet mérni az ilyesmit, de mások azt mondják rólam, „vittem valamire”. Mindezt olyan körülmények között, hogy egy perc örömöm nem leltem az oktatásban, és szinte semmire sem emlékszem a tananyagból. A politikában eltöltött közel két évtized után van annyi improvizációs készségem, hogy ha szükséges, a következő érettségi találkozóra egy szívmelengető, nagy ívű, a gyengébb lelkületűeket megpityeregtető szöveget írjak az alma mater fontosságáról, de a valóság az, hogy
nem köszönhetek semmit az iskolának. Ami vagyok, és amit tudok, azt elsősorban a családomnak, szüleimnek, illetve saját magamnak köszönhetem.
A tizenkét év alatt két-három olyan tanárom volt, akik valóban neveltek. Jól emlékszem, amikor 1991 júniusában, 11. osztály végén, a tanítási év utolsó péntekén 30 tizenhét éves fiatal imádkozik. Miközben a tanár elvonult évharmadi dolgozatokat javítani, az osztály előtt áll a teológiára készülő osztálytársunk, mi pedig mondjuk utána a Miatyánkot, könyörögve a Jóistenhez, hogy fizikából kapjunk átmenő jegyet. Végül a 30-ból 11-en pótvizsgáztak. Ismétlem: olyan körülmények között, hogy végül mindenki egyetemet végzett. Van közöttünk orvos, mérnök, vállalkozó, közgazdász, lelkész, szociális szakember, biológus, egyetemi oktató, tanár.
Az oktatási rendszer átment rajtunk, mint egy tank, és kiköpött minket a nagybetűsbe. Pedig a mi időnkben, ezelőtt 25 évvel, még nem is volt olyan borzalmas az iskola, mint most.
Jelenleg minden gyerek, minden család panaszkodik a túlterheltség miatt. Kopott lemezként hangzik az a gondolat, hogy a gyerekeink naponta 6–8 órát ülnek az iskolában, aztán házi feladat és magánórák, tantárgyverseny és egyéb, tantervhez nem kötődő iskolai tevékenység, egy edzés, vagy más jellegű szervezett program. A szülők élete abból áll, hogy logisztikailag próbálják összeegyeztetni a munkájukat a gyermek hordozgatásával.
A gyerekek pedig kiégnek. A Munka törvénykönyve a felnőttek számára legtöbb napi 8 órát ír elő, ezzel szemben a gyerekeinktől az oktatási rendszer többet vár el. Este behullnak az ágyba, ahonnan reggel ki kell lapátolni őket. Minden a rövid távú memorizáláson, a versenyen, a mennyiségen, az egységes standardok alkalmazásán alapul, háttérbe szorul az egyén – a készségek, a tanulás öröme, a megismeréssel járó szellemi elégtétel. Nem áll rendelkezésemre közvélemény-kutatás, de meggyőződésem, hogy kevés olyan szülő él ebben az országban, aki nem így látja a helyzetet. És mégsem történik semmi. A minden új oktatási miniszterrel együtt járó újabb és újabb reformok kimerülnek a részletkérdések módosításában.
Az oktatási rendszer ledarálja a gyermekeinket, egységes masszát csinál belőlük, egyforma alakúra gyúrja őket, majd szép barnára kisüti. Mindeközben senki nem mer alapjaiban hozzányúlni a rendszerhez.
A döntéshozók nem akarják, vagy nem képesek a gyerekeket helyezni az oktatás középpontjába. Az írásom apropóját az adja, hogy az államfő visszaküldte a parlamentnek azt a törvénytervezetet, amely elemi osztályok szintjén átlagban napi négy, a gimnáziumban öt, a líceumban pedig napi hat óra oktatást engedélyezne. Az államfő egyik érve arról szól, hogy ez elbocsátásokhoz vezetne a rendszerben, mert kevesebb óra kevesebb pedagógust igényel. És ebben Iohannisnak minden bizonnyal igaza van.
De! És itt jön egy nagy de, amire aztán a szakértők elmondják, hogy nem lehet, és minden marad a régiben. Miért elképzelhetetlen egyszerre csökkenteni a tanórák számát, a tananyag mennyiségét és a pedagógusok normáját? Jelenleg azért ülnek délután 3-ig, 4-ig a gyerekek az iskolában, mert ki kellett találni egy fantomtantárgyat csupán azért, hogy például a testnevelő tanárnak kijöjjön a normája. Vagy azért, mert az integrálás alapos elsajátítása nélkül soha nem alakul ki a gyerek logikus gondolkodása, ezért kötelező a heti 4-5 matekóra.
És ha lehet, osziórán is deriváljunk, mátrixozzunk, vagy éppen tanuljuk az igeidőket. És ha tantárgyverseny van, akkor az a heti egy tornaóra elengedhetetlenül szükséges arra, hogy a gyerek azalatt feladatokat oldjon, és nem lesz semmi baja, ha órák után még marad egy kicsit az iskolában. Két kézzel tömik a gyerek fejébe a „tudást”, csupán azért, hogy a rendszer fennmaradjon.
A pedagógusok nagyobb része kutyaszorítóban van: látja a bajt, és a rendelkezésre álló feszes kereteken belül próbálja emberségesen kezelni a helyzetet, az oktatók kisebb része pedig abban hisz, hogy a megfeszített verseny, a folyamatos hajsza vezet a csúcsok megugrásához. A szerencsétlen szülő pedig beáll a mókuskerékbe, a gyereke javát akarja, és mindent megtesz azért, hogy tanulhasson, egyre több és több ideje lehessen a tananyaggal foglalkozni, mert a másik szülő is ezt csinálja, ez folyik a másik iskolában is, és nehogy semmire ne vigye a poronty.
Elfelejtjük, hogy gyerekekről van szó! Gyerekekről!!! Akiket nem hagyunk élni! Akiknek meg akarjuk alapozni a jövőjét, és tönkretesszük a jelenét.
Pedig milyen egyszerű lenne egy időben odafigyelni a gyerekre, megoldani, hogy ne csak holnap emlékezzen arra, amit tanult, illetve a tanárokat se kelljen elbocsátani. Én tantárgyanként venném a tizenkét éves tananyagot, a líceumi négy évet kidobnám a szemétbe, a maradék nyolc évnyi anyagot pedig elosztanám tizenkét évre. Ezáltal harmadával csökkenteném az anyagot, vagyis lehetőséget biztosítanék arra, hogy harmadával csökkenjen az óraszám is. Mivel egyszerűbb és kevesebb tartalmat kell megtanulni, betiltanám a házifeladatot, és az órákon végeztetném el az otthoni munkát helyettesítő gyakorlatokat, ismétléseket. A gyerekeknek lenne idejük megérteni és kitapasztalni, amit tanulnak, nem csupán megtanulni és bemagolni. Ezáltal többel maradnának.
Mindezzel egyidőben csökkenteném a tanárok számára előírt kötelező számú órát, az úgynevezett normát, és nem csökkenteném az ezért járó fizetést. Tíz sorban le lehetett írni a reformot. Mindenki jól járna, csak kell bátorság a végigviteléhez. És kell szembenézés azok részéről, akik tűzön-vízen át ragaszkodnak a mostani állapotokhoz.
Az általam vázolt helyzetben gyerekeink nem lennének annyira okosak, mint jelenleg. Csupán boldogok lennének.
