Bármennyit is ismételgeti a Fidesz és sajtója, hogy a magyar kormánypárt maga függesztette fel tagságát az Európai Néppártban, és különben sincs itt semmi látnivaló, ez nem igaz. Orbán Viktor közel áll hozzá, hogy végérvényesen elveszítse magyarországi hatalma egyik legfontosabb oszlopát: az Európai Néppártot. Elemzés és politológiai háttér.
Orbán március 20-én Brüsszelben alaposan megalázta saját magát. Bár az utóbbi két hétben a magyar miniszterelnök fokozatosan ráébredt, hogy baj van, még aznap délelőtt is az volt az álláspont, ha felfüggesztik őket, kilépnek (zárójel: valaki megjegyezte, hogy erre sem a Fidesz elnökének, sem az elnökségének nincs felhatalmazása, de a Fideszben ilyen kicsi dolgokra 1993 óta nem adnak). Orbán felszólalásában még „fake news”-nak minősített minden kormányzása tekintélyelvűségéről és korruptságáról szóló hírt, elemzést, véleményt. Ehhez képest este, mikorra világossá vált számára, hogy elsöprő többség áll a Fidesz felfüggesztése mögött, elfogadta a Néppárt elnöksége nyújtotta sebtapaszt, és a határozatba bekerült, hogy a pártja tagsági jogainak teljeskörű felfüggesztéséről szóló határozati javaslat a Fidesz egyetértésével született. És Orbán Viktor, a fenegyerek, az „utcai harcos”, a spirituális vezető ezt nemhogy tűrte, hanem még jóképet is vágott hozzá. Belenéztem a sajtótájékoztatójának felvételébe röviden: épp azt magyarázta, hogy az EPP-ben (és nemcsak) kifogásolt plakátkampány nem is volt Juncker-ellenes és nem is volt kampány, hiszen az tilos lenne még, mert csak áprilistól lehetne, félreértés az egész, a plakátozás csak kormányzati tájékoztatás, nem a Fidesz akciója. És ekkor kiröhögték. Valaki bekiabálta, hogy hazudik. És ezt is tűrte, csak mondta tovább a magáét. Hát ennyire fontos neki a Néppárt, a legnagyobb és legerősebb európai pártszövetség, amelynek több tagpártja EU-s kulcsországokat vezet.
Miért fordult ellene ennyire hangulat az Európai Néppártban? Orbánék újabb és újabb kampányai – amelyek hangneme még az olyan neonáci miliőből kinőtt pártokhoz képest is durva, mint például a Svéd Demokraták – a menekültek éheztetése, az arcátlan cinizmus, a korrupció kínosan sokat kerül nyugati országokban címlapra. Nem csak a „komoly”, nyomtatott napilapokra kell gondolni, hanem bulvárlapokra, klikkvadász híroldalakra, kereskedelmi rádiókra, tévékre. Ilyenkor mindig megjegyzik, hogy mindez egyébként jelentős részben a nyugati polgárok adójából folyik Magyarországon, és azt is hozzáteszik, hogy melyik helyi párttal ül egy európai pártszövetségben a Fidesz. Sok jobbközép párt Orbánhoz hasonló szélsőjobboldaliakkal küzd otthon a szavazókért, akiket a magyar kormányfő nyíltan támogat. A magyar kormány rendre megfúrja az illegális migrációt kezelni hivatott EU-s nemzetközi megállapodásokat a „kibocsátó” országokkal, ami elfogadhatatlan a problémával közvetlenül szembesülő határországok és nyugati célországok jobbközép pártjai számára.
Amint azt már a Sargentini-jelentés kapcsán írtam, a Fidesz elszigeteltsége már tavaly tavasszal és ősszel megdöbbentő volt. Néppárti kollégáik sem segítették őket a jelentés-tervezet parlamenti vitája során, és végül a néppárti képviselők többsége vagy igen szavazatával vagy tartózkodásával támogatta a jelentést, amely megállapítja, hogy Orbánék tervszerűen és rendszerszinten építik le a magyar demokráciát, és komoly, akár a kormány európai tanácsi szavazati jogának megvonásával is járó eljárás elindítására szólítja fel az Európai Tanácsot (a néppárti képviselők nélkül nem lett volna meg a szükséges kétharmados többség).
De a néppárti vezetés mindennek ellenére
még mindig nem engedte el teljesen Orbán kezét. Egyrészt nem akartak látványos szakadást a pártban az európai parlamenti választási kampány kezdetén. Másrészt nem akarták ezzel a szélsőjobboldalt erősíteni, ahová Orbán minden bizonnyal átállt volna. A kizárással a Néppárt Orbán Viktort jelentős tényezővé tette volna a kampányban. A felfüggesztéssel és a „három bölcs” nyakára küldésével viszont éppen ellenkezőleg: uniós szinten kikapcsolták a kampányból. A konfliktust pedig elnapolták a választás utánra, amikor világosak lesznek az erőviszonyok. Addig is Orbán semmibe sem szólhat bele a Néppártban, a Fidesz semmilyen néppárti egyeztetésen nem lehet jelen, így nagyon jelentős európai döntésekből marad ki. Bónusz, hogy a néppárti vezetők így nem pusztán tárgytalanná tették az európai szocialisták és liberálisok negatív kampányának egyik fő elemét (Orbánt), hanem még mutogathatnak is a kampányban a konkurenciára, hogy bezzeg náluk Dragnea és Tăricenau büntetlenül garázdálkodhat tovább Romániában (az előbbi szempontra hosszan ki is tér közös, az Orbán néppárti kizárása mellett érvelő cikkében a finn és svéd konzervatív pártelnök). A magyar miniszterelnök kis győzelme a vereségben az, hogy van lehetősége a Néppártba való visszatérésre, ami elsősorban az európai parlamenti választások eredményétől függ. Ha nagyot nyernek a szélsőjobboldali, euroszkeptikus erők, lehet, hogy önként távozik (erre tett már utalást) vagy megkérheti az árát a maradásnak. Ha viszont a Néppárt jól szerepel, nehéz elképzelni, hogy Orbánt látványos, a magyar belpolitikára is következményekkel járó engedmények nélkül visszavegyék.
Eddig tehát az elemzés. De mi magyarázza a Fidesz és az Európai Néppárt sajátos viszonyát?
Miért nem tudja a Fidesz és az Európai Néppárt egyszerűen elengedni egymást?
Ennek megértéséhez érdemes eltávolodunk a Fidesztől és a Néppárttól. A politikatudományban jelentős, amerikai és dél-amerikai irodalma van annak, hogy demokratikus szövetségi államokban tagállami szinten tekintélyelvű, akár fél-diktatórikus rezsimek működnek. Ennek az egyik legszélsőségesebb példája az Egyesült Államok az 1970-es évekig, ahol a déli államokban a polgárokat bőrszín szerint szegregáló, a feketéktől minden polgári jogot megtagadó, a fekete lakosságot terrorban tartó, gyilkosságoktól, lincselésektől sem visszariadó rendszerek működtek. Ezeket az államokat az a Demokrata Párt uralta, amely északon egyre progresszívabb lett, az ipari szervezett munkásságot, a nagyvárosi kispolgárságot, az ír, a dél- és kelet-európai, majd a dél-amerikai bevándorlókat képviselte.
A tagállami tekintélyelvű rendszer forrása nem feltétlenül egy terrorista apartheid rezsim. Egy argentin példa jól mutatja, hogy a szövetségi pénzügyi források is képezhetik egy szűk oligarchia hatalmának alapját. Egy tanulmány megállapította: minél nagyobb a szövetségi források aránya egy tagállam költségvetésében, annál rosszabb a tagállami szintű demokrácia minősége, mert a helyi erősember és környezete annál nagyobb eséllyel képes hatalmát ezeknek a forrásoknak a kisajátítására építeni, így pedig a helyi oligarchia annál függetlenebb a saját polgáraitól.
Nagyon fontos, hogy a szövetségi és a tagállami szint között kölcsönös függőségi viszony áll fenn: a helyi szinten (kvázi) egypárti uralmat kiépítő vezető és pártja függ a szövetségi szinttől a pénzügyi források miatt, míg a demokratikus szövetségi szint számára a tekintélyelvű vezető rendkívül stabil és biztos erőt jelent. A tekintélyelvű tagállami vezető így éppenséggel abban érdekelt, hogy hatalmát minél jobban bebetonozza, és nemcsak a tagállami, hanem a lehető leglégmentesebben uralja a tagállami és szövetségi szint között közvetítő politikai és gazdasági intézményeket, struktúrákat. Ez kulcsfontosságú egyrészt a külső beavatkozások elkerülése, másrészt a szövetségi döntések befolyásolása szempontjából. A tekintélyelvű tagállami vezető szövetségi állami szintű párttársai pedig élvezik a biztos szavazatok és támogatás előnyeit.
Egy ilyen egyensúly nagyon nehezen bomlik fel.
Az Egyesült Államokban a Demokrata Pártban csak az 1960-as évekre feszült robbanásig és vált tarthatatlanná a helyzet (polgárjogi mozgalom, Vietnam, a két országrész és a két szavazótábor értékrendjének összeegyeztethetetlensége). John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson polgárjogi törvényeinek hatására a Demokrata Párt fokozatosan elveszítette a déli államokat. Jellemző a szakítás nehézségeire, hogy a demokrata párti George Wallace – Alabama kormányzója, akit katonák állítottak félre az Alabamai Egyetem kapujától, hogy a fekete diákok beléphessenek; a hadsereget pedig a demokrata párti John F. Kennedy elnök vezényelte a helyszínre –, 1964-ben, 1972-ben és 1976-ban is elindult a Demokrata Párt előválasztásán az elnökjelölti posztért. 1968-ban, független jelöltként öt déli államot is megnyert (független elnökjelölt azóta sem nyert elektori szavazatot). Wallace egyébként még 1983 és 1987 között (harmadszorra) is Alabama kormányzója volt.
R. Daniel Kelemen, az amerikai Rutgers Egyetem politológia-professzora alkalmazta a fent ismertetett modellt az Európai Unióra. Magyarország és a Fidesz példáján mutatta be, mennyire fontos is a Fidesz hatalma számára a legfontosabb és legerősebb európai pártszövetség tagsága. Az Európai Néppárt és a néppárti tagpártok irányította kormányok rendszeresen megvédték a Fideszt attól, hogy a demokrácia, a jogállam, a demokratikus nyilvánosság, a sajtószabadság leépítéséért és az egyre nyíltabb és kiterjedtebb korrupcióért bármilyen valós következményt kelljen vállalnia. Ez szöges ellentétben áll a nem néppárti tag, a lengyel Jog és Igazságosság Párt elszigeteltségével. Jellemző, hogy Lengyelország ellen az Európai Bizottság indította meg a 7-es cikkely szerinti eljárást a jogállamiság leépítése miatt, míg a Fidesz ellen az eljárás jóval később, hosszas európai parlamenti eljárás eredményeképp indult meg (és leginkább sehol sem áll azóta sem).
Látszólag paradox módon tehát éppen az Európai Unió demokratizálódása, a közvetlenül választott Európai Parlament szerepének erősödése járult hozzá ahhoz, hogy tagállami szinten megerősödjenek a tekintélyelvű vezetők,
uniós szövetségeseik védelmét élvezve.
Orbán rendszerében azonban nem csak a Néppárt, hanem az uniós források is meghatározó szerepet játszanak. A néppárti védelem, a Néppárt nyújtotta befolyás természetesen e pénzek biztosításában is fontos: a Néppárt nélkül például nehéz lesz megúszni, hogy az uniós források felhasználását jogállamisági kritériumokhoz vagy akár az uniós ügyészséghez való csatlakozáshoz kössék. Orbánék mindent megtesznek azért, hogy ezt szabotálják. Márpedig a szövetségi költségvetési források demokráciát romboló hatása Magyarországra is igaz. Magyarország GDP-arányosan az európai uniós források legnagyobb haszonélvezője. A 2004-es csatlakozás óta az állami fejlesztési projektek 97%-a uniós források bevonásával (is) valósult meg. A Transparency International (TI), a világ legnagyobb nemzetközi, korrupciót vizsgáló nemkormányzati szervezete adatai szerint a magyarországi közbeszerzések átlagosan 25%-kal túlárazottak. Míg 2013-ban négy kormányközeli oligarcha az állami megrendelések 11%-át vitte el, 2017-ben már csak két oligarcha – Mészáros Lőrinc és Szíjj László – a 26%-át. Az uniós pénzek felhasználásának hatékonysága is igen alacsony. A TI adatai szerint Magyarország 2004 és 2015 között az uniós átlag 2,7-szeresét költötte például vállalatok támogatására, a versenyképességi mutatók mégis messze elmaradnak az EU átlagától.
Az EU demokratizálódásával és az EU-s források súlyának növekedésével tehát az a EU-ban is megvalósult a demokratikus szövetségi államokat sújtó sajátos dinamika a központ és egyes tagállami, tekintélyelvű rezsimek között. Az EU-ban minden nagy pártszövetség, a konzervatív, a szocialista és a liberális – különböző mértékben ugyan –, de érintett a jelenségben. A „tekintélyelvű egyensúly” megtörése pedig nagyon nehéz, mert egyrészt kölcsönös előnyökön alapul, másrészt az EU-ban a szövetségi szint nem nemzeti, hanem nemzetek feletti, és a végső szót még mindig a tagállami kormányokból álló Európai Tanács mondja ki. Az EU-nak ráadásul nincsen arra eszköze, hogy tagállami szinten közvetlenül beavatkozzon.
