Vissza a jövőbe – a holnap a tét

V

Július 3-én volt pont 34 éve, hogy bemutatták a Vissza a jövőbe első részét. Idén nyáron két új film is megidézte Robert Zemeckis filmjeit: a júniusban a Netflixen bemutatott időutazós Tegnap találkozunk, és a július 4-től szintén a Netflixen futó szörnyes sorozat, a Stranger Things harmadik évada. Mi magyarázza a Vissza a jövőbe-filmek mai napig tartó sikerét? Aktuálisak-e még ma is? Nézhetjük-e még őket úgy, mint gyerekkorunkban?

A Vissza a jövőbe instant klasszikus lett, mai napig az egyetemes „geek” kultúra szerves része. Jellemző, hogy 2015. október 21-én, amikor a film gimis főhőse, Marty McFly (Michael J. Fox) a trilógia második része szerint Dokival, az időgép feltalálójával (Christopher Lloyd) a jövőbe érkezik, világszerte „Üdvözlünk, Marty McFly!” bulikkal egybekötött filmvetítéseket tartottak. A Netflix talán legnagyobb sikerű sorozata, a nyolcvanas évek filmjei iránti nosztalgiahullámra épülő Stranger Things július elején bemutatott, 1985-ben játszódó harmadik évadában fontos szerepet játszik a Vissza a jövőbe első részének premierje. Még a film ikonikus zenéje is percekig szolgál aláfestő zeneként az izgalmakhoz (az egyik szereplő walkie-talkie-n próbál meg segítséget kérni a többiektől, miközben az épp a filmet játszó vetítőgép mellett ül). A Vissza a jövőbe tehát olyan státuszú film, a mai napig akkora siker, hogy a jelen egyik legfontosabb televíziós (jó, streaming…) franchise-ában is helyet kaphat.

Pedig a Vissza a jövőbe sok szempontból nem öregedett szépen: a Reagan–Bush-korszak Amerikájának világképét közvetíti, és az 1950-es évek Amerikájának nosztalgiájára épít. Az amerikai álmot is szó szerint készpénznek veszi: Marty egy nagy Toyota terepjáróra vágyik, a jövőjével kapcsolatban is csak az érdekli, hogy gazdag lett-e. Az 50-es évek Amerikájából is hiányzik bármiféle utalás a hidegháborús paranoiára, az ártatlan emberek életét tönkretevő kommunistaellenes boszkorkányüldözésre, a gyilkos terrorra és intézményes jogsértésre épülő faji szegregációra.

Miközben a trilógia mindhárom idősíkja egy dél-kaliforniai városkában, a kitalált Hill Vallyben játszódik, a szereplők mind fehérek (ír és angolszász amerikaiak). Más etnikumú szereplők karikaturisztikus előítéletek megjelenítői: a terrorista líbiaiak, a nyilazó indiánok. Jellemző, hogy a szereplők erőszakkal oldanak meg konfliktusos helyzeteket. Marty apjának élete is úgy vesz fordulatot, hogy az időutazó (így vele 1955-ben egyidős) fia hatására, a rajta eredetileg egész életében erőszakosan élősködő Biffet (Thomas F. Wilson) kiüti egy jobbhoroggal. George McFlyt (Crispin Glover) rögtön osztályelnöknek akarják választani, Biff és az ő élete visszafordíthatatlanul megváltozik (gyakorlatilag szerepet cserélnek), és övé lesz Lorraine (Lea Thompson), Marty anyja. A nők ábrázolása sem menne ma már át egy hollywoodi stúdió döntéshozóin: az első két részben a nők passzív szereplők, a vágy tárgyai, akikért a férfiak szó szerint megküzdenek. A legkésőbbi, 1990-es harmadik részben jelentős változás, hogy Clara (Mary Steenburgen) – a vadnyugati tanárnő, Doki szerelme – művelt, önálló nő, aki a két férfival egyenrangú főszereplője a filmnek.

Michael J. Fox és Christopher Lloyd a Vissza a jövőbe első részében (Universal Studios)
Michael J. Fox és Christopher Lloyd a Vissza a jövőbe első részében (Universal Studios)

Nem akarok igazságtalan sem lenni.

A trilógia fontos problémákat is tematizál, és a végén még az amerikai álomra is kritikusan reflektál. A város 1985-ös polgármestere, az afroamerikai Goldie Wilson (Donald Fullilove) például 1955-ben a főtéri dinerben kisegítőként sepreget. Miután Biff és bandája megalázza és csicskáztatja George-ot, Goldie próbál bele lelket önteni, biztatja, hogy ne hagyja magát. „Mit gondolsz, én egész életemben itt fogok sepregetni?” – kérdezi tőle. „Esti iskolába járok és lesz belőlem valaki!”, „Igen, ő lesz a polgármester!” – kiált fel önkéntelenül az 1985-ből éppen odacsöppent Marty. Goldie-nak megtetszik az ötlet, el is ismétli, hogy milyen jól hangzik, hogy Goldie Wilson, polgármester. „Kisöpröm ezt a várost!” – jelenti ki, mire a fehér főnöke fejcsóválva megjegyzi, hogy most a padlót söpörje fel, és hitetlenkedve közli, hogy sosem lesz színes polgármestere a városnak. Miközben a jelenet emlékezteti a film 1985-ös nézőit arra, hogy nem is olyan régen milyen akadályok álltak a feketék előtt, ezzel úgy is tesz, mintha 1985-re ez már mind a múlté lett volna. Ráadásul Goldie-nak egy fehér fiú ülteti a fejébe, hogy polgármester is lehet belőle. Ezzel a film önkéntelenül is azt sugallja, hogy a nem fehér amerikaiaknak a fehérek jóváhagyására, jóindulatára van szükségük ahhoz, hogy az őket egyébként alkotmányosan megillető egyenlő jogokat és lehetőségeket, a Függetlenségi Nyilatkozatban is szereplő boldogságra való szabad törekvést („pursuit of happiness”) élvezhessék és gyakorolhassák.

A második rész az amerikai jelen problémáival is foglalkozik. Biff az alternatív 1985-ben gazdag és korrupt, legalizáltatta az amerikai szerencsejáték-piacot, és vállalata, a Biffco súlyosan környezetszennyező erőműveket és veszélyes hulladéklerakókat működtet (egyet rögtön a város közepén). Uralja a rendőrséget és a törvényhozókat, büntetlenül gyilkolhat. Hill Vallyben gyakorlatilag megszűntek a közszolgáltatások: a városháza helyére Biff egy hatalmas kaszinó-hotelt húzott fel, az iskola és a könyvtár rég bezárt, a rendőrség katonai felszereléssel, páncélos járművekkel cirkál, mindennaposak a gyilkosságok, a város lakói szórakozásból lövik egymást géppisztolyokkal. De a Vissza a jövőbe ezt is humorosan elhessegeti: Biff inkább komikus, mint félelmetes, egy percig sincs kétségünk afelől, hogy ez az egész aberráció, az idősík kizökkent az időgéppel való visszaélés miatt, s amit Marty és Doki helyre fognak hozni.

Ugyanígy a film a traumát sem veszi komolyan.

Pedig a Vissza a jövőbe alaptörténete egy diszfunkcionális családról szól, ahol a szülőket a közösen megélt trauma és gyengeség köti csak össze, egyfajta kényszerközösségbe. Mint kiderül, Marty anyja azért alkoholista, mert kamaszkorában (a híres „Enchantment under the See” bálon) Biff megerőszakolta. Ez nem derül ki pontosan, de abból ítélve, ahogy a középkorú Lorraine kikel a fiúkkal való parkolás ellen, az történhetett, amit aztán a filmben is látunk: Lorraine-t George, és nem Marty vitte autóval a bálba, ahol a parkolóban Biffék George-ot, mint ahogy Martyt is, kirángatták a kocsiból, és George eredetileg nem tudta vagy nem merte megakadályozni, hogy Biff megerőszakolja Lorraine-t. Biff Lorraine családját, férje, George főnökeként azóta is folyamatos kontroll alatt tartja és kihasználja. A második részben, az alternatív 1985-ben Marty anyja ismét áldozat: a milliárdos Biff megölte Marty újságíró, Biff korrupt ügyleteit feltáró apját, majd elvette feleségül az anyját. Lorraine itt is alkoholista, Biff Marty szeme láttára bántalmazza. Biff Lorraine-t saját és gyermekei anyagi függőségével zsarolva tartja maga mellett, és teljesen nyíltan csalja meg számolatlan mennyiségű nővel. Mégis, ezek a szörnyű dolgok az időgép segítségével mind kijavíthatók. Az elsődleges valóság az, amit az első film végén látunk, ahol George és Lorraine jómódú, boldog, fitt, sportos és szép középkorú házaspár, Biff pedig megtört autófényező, és Martyt ott várja a garázsban egy vadonatúj, fekete Toyota terepjáró, készen a barátnőjével való hétvégi kiruccanásra. Az amerikai kertvárosi álom megvalósult.

Miért sikeres a mai napig ez a trilógia?

Miért szeretem nagyon mindennek ellenére én is? A Vissza a jövőbe-filmek sikerét önmagában nem magyarázza, hogy tempójukat tekintve és – egy-két speciális effektet leszámítva – technikailag talán egy napot sem öregedtek. Zemeckis filmjei a mai néző számára is sodró lendületűek, feszesek, izgalmasak, nincsenek üresjáratok. A filmek titka inkább az, hogy „nagy a szívük”, jó a humoruk, és Marty kellően átlagos, története kellően univerzális ahhoz, hogy azonosuljunk vele.

Marty utazása időn és téren át a legősibb mesék egyike, minden kultúrában megvan az előképe. A legkisebb fiú leszáll az alvilágba vagy elmegy hetedhét határon is túlra (ahogy tetszik), hogy elsősorban önmagát megismerve változtasson sorsán, megváltást nyerjen. A szüleiről szóló első történet is már önmaga eredetének megismeréséről szól, de az önmegismerő utazás – Marty valójában önmagával és nem Biffel (és vadnyugati bandita dédapjával) küzd – a második-harmadik részben válik egyértelművé. Marty bátor, nyíltszívű, nagylelkű ember, vagyis igazi pozitív amerikai hős. De bátorsága és nagylelkűsége forrófejűséggel és meggondolatlansággal párosul, és túlságosan is érdekli, hogy mások mit tartanak róla („Nyuszi vagy McFly?”). Marty elrontja az életét, és barátnőjével rekonstruálja szülei eredeti kapcsolatát. Jennifer (Claudia Grace Wells, Elisabeth Shue) tulajdonképpen szánalomból megy hozzá feleségül és tart ki mellette. De mindez természetesen az időgép segítségével és Marty karakterfejlődésével megoldódik. A filmek legfőbb üzenete, hogy saját sorsunk urai vagyunk, nincs eleve elrendelve semmi. Ahogy Doki szállóigévé vált jótanácsa szól: Ha komolyan elhatározol valamit, bármit elérhetsz! (If you put your mind to it, you can accomplish anything!)

Hogy milyen is lenne a Vissza a jövőbe, ha ma készülne 

– erre ad választ ad Stefan Bristol a Netflixen júniusban bemutatott filmje, a Tegnap találkozunk (See You Yesterday, producere a legendás Spike Lee). Az elsőfilmes rendező röviden fejet hajt a Vissza a jövőbe előtt azzal, hogy a film legelső perceiben maga Michael J. Fox tűnik fel mint a két gimnazista zsenit támogató természettudomány-tanár egy jelenet erejéig (az időutazás ötletére csak a fejét csóválja). De a párhuzam itt véget is ér. 

A Vissza a jövőbe-filmek az amerikai hidegháborús győzelem idején készültek. 1990-ben, a harmadik film bemutatójának évében úgy tűnt, itt a végtelen amerikai hegemónia, az optimista, neoliberális kapitalista jövő korszaka, a történelem vége. Michael J. Fox és Christopher Lloyd mint Marty és Doki 2015. október 21-én megjelentek a híres DeLoreannel, Jimmy Fallon esti talk show-jában. Úgy találták, valami alternatív idősíkba kerültek, hiszen nemhogy légdeszka nincs, hanem ahogy Fallontól megtudták, Biff nemcsak kaszinótulajdonos építési vállalkozó, hanem a Republikánus Párt elnökjelöltje (a korrupt kaszinótulajdonos Biff karakterét részben valóban Donald Trumpról mintázták). 

Nos, 2019-ben Biff az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

Az ország déli határán tömegesen tartanak fogva szüleiktől elszakított, traumatizált kisgyermekeket, kongresszusi képviselők beszámolói szerint olyan körülmények között, ami egy sintértelep esetében sem lenne elfogadható. Trump megválasztásával kapcsolatban sok szó esett a sajtóban az amerikai fehér munkásosztály helyzetéről (sok szempontból jogosan), de arról már kevesebb, hogy a fekete háztartások jövedelme – szemben a fehérekével – még 2017-ben sem érte el a 2008–2009-es válság előtti szintet (és a fekete és latino háztartásokat jobban érintette a válság maga, mivel más etnikai csoportokhoz képest sokkal nagyobb arányban voltak kitéve a bedőlő rossz lakáshiteleknek).

Miközben az erőszakos és vagyon elleni bűncselekmények száma stabilan és folyamatosan csökken az 1980-as évek óta, az 1990-es évekre általánossá váló kemény büntetőpolitika oda vezetett, hogy mára már 2,2 millió ember van börtönben az Egyesült Államokban. Az Equal Justice Initiative adatai alapján a világ börtönnépességének 25 százaléka amerikai (miközben a világ népességének 5 százaléka amerikai). Összességében 7 millió embert tartanak fogva vagy van feltételesen szabadlábon az Egyesült Államokban. A börtönrendszerre 2010-ben már 81 milliárd dollárt költöttek. Mivel az amerikai börtönök nagy részét magánvállalkozások működtetik, ennek a hatalmas összegnek a jó része vállalkozók zsebében köt ki, akik „lobbizásba” forgatják vissza (kampányok, jövőbeni zsíros állások a politikusoknak), hogy a büntető törvénykönyveket még véletlenül se észszerűsítsék. A tömeges bebörtönzés politikája a fekete és a latino férfiakat sújtja a leginkább: a ma felnövő kisfiúk esetében háromból egy fekete és hatból egy latino számíthat arra, hogy élete során legalább egyszer börtönbe vagy fegyházba kerül. Ahogy arra a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman legutóbbi cikkében rámutatott, a börtönpiac a Republikánus Párttal szoros kapcsolatot ápoló szereplői sok pénzt keresnek az illegális bevándorlók és menekültek fogvatartásán is. Az etnikai kisebbségeket a rendőri erőszak is sokkal nagyobb arányban érinti, mint a fehéreket. A brit The Guardian napilap egy 2015-ös elemzése kimutatta, hogy az Egyesült Államokban a rendőrök által lelőtt fegyvertelen emberek kétszer akkor eséllyel feketék, és több mint másfélszer akkora eséllyel latinók, mint fehérek.

A Tegnap találkoztunk promóciós plakátja (Netflix)
A Tegnap találkoztunk online promóciós plakátja (Netflix)

A Tegnap találkozunk két afroamerikai főszereplője, CJ (Eden Duncan-Smith) és Sebastian (Dante Crichlow) tehát nagyon más világban élnek, mint Marty McFly. CJ és Sebastian nem egy középosztálybeli kertvárosban, hanem Brooklynban laknak. A tanárukon és a történetben tragikus szerepet játszó két nyomozón kívül minden szereplő afroamerikai vagy latino. Sebastian ráadásul guyanai bevándorló, a nagyszülei nevelik. A két fiatal feltaláló eredetileg azért találta fel az időutazást, hogy ezzel szerezzenek maguknak biztos ösztöndíjakat jó egyetemekre (finom fricska a minőségi amerikai felsőoktatás elérhetetlenségéről…). De a dolgok hamarosan komolyra fordulnak, amikor CJ bátyját, Calvint tévedésből agyonlövik fegyveres rablókat üldöző rendőrök, noha békésen, fegyvertelenül sétált az utcán egy barátjával. CJ és Sebastian megpróbálják megakadályozni a tragédiát, de minden próbálkozásuk eredménytelen marad,

vagy további tragédiákhoz vezet. 

A Tegnap találkozunk világának szereplői ugyan a fizikai törvényeket képesek áthágni, azonban az intézményesült rasszizmus, a félelem, az előítéletek társadalmi rendszerével szemben tehetetlennek bizonyulnak. CJ nem adja fel, a film végén eltökélten szalad az újabb és újabb időugrások felé, hogy bátyját megmentse. A Tegnap találkozunk kellemetlen igazsága az, hogy e marginalizált közösségek sosem tapasztalták meg azt az Egyesült Államokról, mint a Vissza a jövőbe fehér szereplői. Számukra az időutazás nem old meg semmit, nem uraik saját sorsuknak, nem szabadok. Elég egy „fegyvernek látszó” mobiltelefon a halálhoz, és ha az utcán törnének-zúznának gördeszkán és autóval randalírozva, vagy az iskolai bálon ütnék ki egymást ököllel, mint a Vissza a jövőbe szereplői…! Valószínűleg évekre börtönbe kerülnének, akik a rendőri intézkedést túlélték. A Tegnap találkozunk Amerikája sokkal jobban hasonlít a Vissza a jövőbe alternatív 1985-éhez, mint szeretnénk bevallani. CJ és Sebastian meg sem próbálják a történelmet megváltoztatni, kénytelenek elfogadni a világot olyannak, amilyen; ők „csupán” egy embert akarnak megmenteni. A film üzenete azonban az, hogy Calvin halálát nem lehet megakadályozni, a tegnapon nem lehet változtatni. A jelenben kell cselekednünk ahhoz, hogy megtörjük az erőszak, a szegénység, a kirekesztettség rendszerét. A tét a holnap. Nem is lehetne nagyobb.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Labanino Rafael
Labanino Rafael

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória