Úgy jártam ezzel a centenáriummal, hogy valamiért még jóval 2018 előtt, körülbelül múlt év elején beugrott – azaz inkább beakadt –, hogy nemsokára jön, következik, és vajon mi mindent lehetne kezdeni vele… Ahogyan egy makacs gondolatkörhöz illik – hogy ne írjak rögeszmét –, időről-időre visszatért, foglalkoztatott, többször és többekkel előhozta az erről való beszélgetést. Amelyek mindig ugyanoda torkolltak: valahogyan a párbeszédről kellene szólnia ennek az évnek. Persze valódi tartalommal telítve, valódi párbeszédekkel, hisz másképp értelmetlen, marad a klasszikus „tartalom nélküli forma” (forme fără fond).
Aztán tavaly ősszel, kvázi váratlanul, kicsit belekóstolhattam abba, hogy milyen is tud lenni egy centenárium.
2017 szeptember eleje, Finnország. Több település, sok iskolalátogatás, és mindenhol a mindent átható ünnep, az ország 100 éves. „Yhdessä–Együtt” ünnepelték egész évben, nem kérdés, hogy tartalmasan és sikeresen, ez a nagyon szűk keresztmetszetből is egyértelműen kiderült.
Ahogyan az is, hogy mindez a finnországi svédek számára is ugyanolyan fontos, részesei és alakítói mind a 100 évnek, mind az ünnepnek, mind a – közös – jövőnek.
Nem vagyok Finnország-szakértő, finnül sem tudok (tanultam/tanítottam a finnországi svéd autonómia-modellt, és van valamilyen képem a finn oktatási rendszerről), de természetesen az számomra is világos, hogy milyen sok korlátja lenne egy ilyen finnországi–romániai évfordulós összehasonlításnak. Most mégis próbáljunk meg ne ezekre a korlátokra koncentrálni, sőt arra sem, hogy egy ilyen centenáriumi évben mit várnánk a (közös) államtól, illetve a többségi társadalom részéről, hanem kíséreljük meg végiggondolni, hogy a mi szempontunkból hogyan lehet(ett volna) kihasználni ezt a potenciált.
Pár gondolat erejéig azonban még térjünk vissza erre a másik centenáriumra.
Úgy adódott, hogy pont akkor jutottunk el a többségében svédek által lakott Närpes városának iskoláiba, amikor az intézmények a közös ünnepre készültek. Ott voltunk, hát minket is meghívtak. Gondolatban felidéztem gyerekkorom kötelező iskolai ünnepségeit. Sok jó nem jutott eszembe megboldogult pionírkoromból, leginkább csak a kötelező jelleg, a végeérhetetlenség és az unalom. Talán ezért is érintett meg az a lelkesedés, amellyel a närpesi iskolások részt vettek az eseményen, az ünnep hitelessége, meg a pontosság, nem csak a kezdő időpontot illetően, hanem a záróakkord percre pontos bekövetkezte is. Helyi kapcsolattartónk, az önkormányzat és iskolák közötti koordinációért felelős szakember, ezt is pontosan felvázolta, hogy tudjuk, mire számítsunk. Mint ahogyan azt is elmondta, három gyermeke nagyon várja az ünnepséget, egyikük a fúvószenekarban fog játszani, a másik mazsorettként vonul fel, a harmadik pedig az osztálytársaival, és mindhárman milyen izgatottak, alig várják az eseményt és az éneklést.
Például Finnország himnuszának éneklését.
Hogy valóban mennyire lelkesen énekelték,
később megtapasztalhattuk, mely után azt sem volt nehéz elhinni a kötetlen beszélgetés során, hogy a finnországi svédek egy finn–svéd hokimeccsen a finneknek szurkolnak. Sőt, beszélgetőtársunk nem is nagyon értette, hogy ebben mi a kérdés, ki másnak szurkolhatnának? Esetleg, ha már kiestek a finnek, akkor előfordulhat, hogy a svéd válogatottnak drukkolnak, de ez ugye ritkán fordulhat elő, mert a finnek jobbak – tette hozzá mosolyogva. (Közép-kelet-európai dimenzióban kész nemzetárulás.)
Ugyanezzel a természetességgel mesélte azt is el, hogy a legnagyobb gyereke gimnáziumba jár, a legkisebb még alsós, a középsőnek pedig most kell eldöntenie, milyen középiskolai oktatási formát választ. Valószínűleg a szakiskola mellett fog voksolni, mert tanulási nehézségei vannak, ezért egyelőre a könnyebb utat választja, és majd onnan fog továbbtanulni, mert egyik nagy pozitívuma a finnországi oktatási rendszernek pontosan ez: nincsenek zsákutcák, bárhonnan bárhová tovább lehet lépni, vissza lehet kerülni, egy tizenévesen meghozott döntés következményeként egyetlen gyerek sem kerülhet hátrányos (tanulási) helyzetbe.
Ha már úgyis elkanyarodtunk a vezérfonaltól:
Närpes (finnül Närpiö) közel 10 000 lelkes, többségében svédek által lakott kisváros, amely nagyon büszke arra, hogy a nyolcvanas évek végétől folyamatosan fogad (és befogad) menekülteket, méghozzá összesen több mint ezer embert. Kezdetben főként vietnamiakat, aztán bosnyákokat, majd a volt Jugoszláviából érkezőket, kelet-európaiakat, közép-amerikaiakat, ázsiaiakat, el egészen napjaink közel-keleti menekültjeiig. A város büszke erre a nyitottságra és toleranciára, a menekültek befogadásának närpesi modelljére, a lakosság magas boldogság-indexére, a jó közbiztonságra, és a modell eredményességének tulajdonított fellendülő gazdaságra.
Bevallom, jól esett és felüdülés volt hallgatni az erről szóló lelkes településbemutatót, kiszakadva a 2017-es „mondjunk nemet a ránk erőltetett kötelező kvótáknak”, „állítsuk meg Brüsszelt”, „stop migránsok” menekültellenes szlogenek világából. Egy 9 500 fős településen, ahol több mint ezer (!) fő menekültként érkezett az elmúlt évtizedekben.
No, meg büszkék a närpesi paradicsomra is, jogosan, főként a sárgára (teszem hozzá gyerekkori érintettség okán, a sárga paradicsom volt a családi nagy kedvenc), hiszen a termesztése az egyik specialitásuk.
A település másik jellemzője természetesen a kétnyelvűség. Amellett, hogy Finnországban a finn mellett a svéd is hivatalos nyelv (és további hivatalos kisebbségi nyelvek is vannak), a kétnyelvű önkormányzatok extra költségvetési forrásokra is számíthatnak. Ha a politikai kultúra nem lenne elég biztosíték, van egy olyan plusz gazdasági ösztönző, amely miatt az önkormányzatoknak megéri kétnyelvűnek lennie. Így az sem meglepő, hogy nem volt még példa arra, hogy egy kétnyelvű önkormányzat területén valamely nemzetiség számarányának küszöbérték alatti csökkenése maga után vonta volna a kétnyelvűség megszüntetését.
Visszatérve az ünnepségre, az egyszerűsége és a diák-centrikussága volt a megkapó, mindennemű nyelvismeret nélkül is (mert a finn mellett a svédet sem ismerem).
Talán ebből a hangulatból valami visszaadható pár képben.
A felvonulás:
A színpad:
A közönség (amelynek soraiban lazán elvegyültek a tömegben a helyi notabilitások – pl. polgármester, iskolaigazgatók), mert ez ténylegesen a diákok ünnepe volt:
A 100 éves Finnországot a närpesi (többségében svéd) iskolások azzal köszöntötték, hogy a közös jövő számára fogalmazták meg saját kívánságaikat, üzeneteiket, felolvasva svédül és finnül, illetve amennyiben más anyanyelvű diák került sorra, természetesen saját anyanyelvén is (ez még 16 másik nyelvet jelentett). Az üzeneteket időkapszulába helyezték, hogy ötven év múlva az akkori iskolások elolvashassák.
Így ünnepeltek ők. Együtt, közösen.
Milyen a mi centenáriumunk? Kezdjük a nyilvánvalóval: Románia nem Finnország, és mi sem vagyunk finnországi svédek.
Folytassuk azzal, hogy nekünk nincs is centenáriumunk, csak nekik. Nekünk (több mint) ezer évünk van. Az ő centenáriumuk meg szerencsére lassan lecseng, már csak a december elsejei trikolóros, hadsereges, szimbolikus térfoglalásos parádékat kell kibírnunk valahogy.
Jogos kérdés, hogy mit tett ez a 100 éves közös állam azért, hogy megannyi állampolgára most azt érezhesse, közös az ünnep?
Mit tettünk mi azért, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel, használjuk ki az ebben rejlő potenciált, hisz velünk vagy nélkülünk, de mindenképp megtörténik? E tekintetben maradt bennem hiányérzet, mind a „rákészülés” során, mind a centenáriumi év alatt. Sokáig nem nagyon látszott semmi, inkább csak a szokásos sértettség és az újra fellángoló nacionalizmustól való félelem jelent meg az erről szóló nyilatkozatokban. Aztán az év második felére gyakoribbá vált a párbeszédre való hivatkozás, sokasodtak a pozitív példák, nyáron beindult az ennek szentelt honlap (ezer100.ro) román nyelvű tartalommal is, ősztől ugyanezen szájt közösségi oldala, történt valamilyen elmozdulás. Nem szeretnék sem megkérdőjelezni, sem elvitatni semmilyen megvalósítást: fontos filmek, konferenciák, kiállítások, kötetek, események és tartalmak jöttek létre. Többnyire rólunk, a mi elmúlt száz évünkről. Olykor valamilyen párbeszédre is lehetőséget teremtve.
Első lépésként jó, de szerintem nem elég. Ez még nem az a tartalmas párbeszéd, nem az az átütő, figyelemfelkeltő jelenlét, amit el lehetett volna képzelni.
Ott vannak az egyéni nagyon fontos példák a párbeszédre, a tabudöntésekre, a szembenézésre, és lehetőleg a közös továbblépésre (pl. Székely Csaba munkái), a már intézményesült kulturális párbeszéd példái (Interferenciák, PulzArt, vagy a Kereszteződések/Confluențe, hogy néhányat nevesítsünk), de a politikai térben is ennél többre, és főként másra lenne szükség!
Egy ilyen év a jövőről is elgondolkoztathat. Milyen utat szeretnénk a továbbiakban választani?
Az elzárkózó/bezárkózó, pilléresedő kisebbségi társadalom útját, vagy megpróbáljuk új alapokra helyezni a jövőt?
Megpróbálhatnánk kilépni végre az állandó sértett pozícióból, a többségi-kisebbségi dichotómiából, a folyamatosan zéró összegű győztes-vesztes játszmákból, és azt keresni, hogy hogyan lehetne ezeket átfordítani win-win helyzetekké, akár a kétnyelvűségről, akár oktatásról, akár bármilyen más – mindnyájunkat érintő kérdésről legyen szó.
Utolsó közbeszúrás: lehetett volna frappáns és figyelemfelkeltő is a mi jelenlétünk is a 2018-as évben. Példaként egy, az RMDSZ által meghirdetett, centenáriumi témájú plakátkiállítás-pályázatra gondolok, a budapesti ARC-kiállítássorozat https://arcmagazin.hu mintájára (csupán támpontként, a kritikai hozzáállás érzékeltetése végett belinkelek két képgalériát néhány 2017-es, valamint 2016-os műről, illetve még több, a Foursquare-on megosztott fotót). Az óriásplakátokat országszerte ki lehetett volna (látványosan) állítani a köztereken, hogy bárki láthassa (és szembesülhessen vele), hogy mit gondolnak erről Csíkszeredában, a fővárosban, Kolozsváron, Temesváron, Iași-ban, Craiován, bárhol máshol. Szembesülni a saját és a mások centenárium-képével, a közös múlttal, a közös jelennel, esetleg jövővel – attól függően, hogy mire szeretnénk helyezni a fókuszt. Ezt is el tudtam volna képzelni, még akkor is, ha a legtöbb köztéren december 1-én nem ilyen tartalom várható… Érdemes megpróbálni, akár 2019-ben is!
