1.
Azt mondják, a társas emlősök, mint amilyen a csimpánz, a delfin vagy az ember, ösztönösen két részre osztják a világot: a „mi”-re és az „ők”-re. Védik a saját területüket, a saját csoportjukat, és ennek érdekében nem ritkán harcba is szállnak a másik csoporttal, s elmennek akár a gyilkolásig is. Ha csak arra gondolunk, hogy elég sok népnév eredeti jelentése szó szerint annyit tesz: ’ember’ (etimológiai fejtegetések szerint a magyar is hasonlót jelenthetett), rögtön megértjük, kik is alkotják a „mi” csoportot: a közös nyelvvel, szokásokkal, hiedelmekkel rendelkező személyek. Tegyük hozzá, hogy például a barbár szót a görögök azokra a népcsoportokra használták, akik érthetetlen nyelven dadogtak, vagyis más nyelvvel és kultúrával rendelkeztek, majd később a szónak olyan pejoratív jelentése lett, mint ’durva, kegyetlen, műveletlen’, akkor azt is látjuk, milyenek azok a bizonyos „ők”: a „mi”-hez képest alacsonyabb rendűek, „nem igazi” emberek, olyanok, akik csak dadognak össze-vissza.
A „mi”-nek és az „ők”-nek az ilyen típusú elkülönülése olyan törzsi, majd birodalmi háborúkat szült, amelyekben rendesen kaszabolták egymást az emberek. Még az Ószövetség is tele van állítólag az Úr által jóváhagyott, sőt ösztönzött kegyetlen csatákkal, amiket Izrael fiai az ellenséges népekkel vívtak, pedig a „szeresd felebarátodat, mint magadat!” már a Tórában is elhangzik. Ha azonban megnézzük a kontextust is, ezt olvashatjuk: „Ne légy bosszúálló, se haragtartó a népedhez tartozókkal szemben. Szeresd felebarátodat, mint magadat! ” (3Móz 19,18). Van tehát egy kiskapu, ami megengedi, hogy felebarátomnak csak a a „mi”-t tekintsem. Ezt a kiskaput számunkra Jézus zárta be az irgalmas szamaritánus példázatával.
Tudom, eléggé nonszensznek tűnhet manapság Jézusra hivatkozni, mégis fontos róla beszélni, mivel szeretünk a kereszténységre hivatkozni még olyankor is, amikor a „mi” és „ők” szembeállítást pártoljuk (gondoljunk például a muszlimokhoz, vagy a homoszexualitáshoz való „keresztény” viszonyulásmódra térségünk elég sok polgára esetében). Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a „szeresd felebarátodat, mint magadat!” parancsolat nem egyetlen embernek az eszement ötlete, hiszen számosan, jóval Jézus előtt, többek között jelentős uralkodók is felismerték annak előnyeit, ha szeretjük felebarátunkat: nemcsak azokat, akik népünk fiai, hanem a többit is.
Yuval Noah Harari írja a Sapiens c. művében, hogy az ember körülbelül 3000 évvel ezelőtt döbbent rá arra, nem biztos, hogy jó a világot mi/ők-re felosztani A kereskedők rájöttek, hogy potenciálisan mindenki lehet vevő, rassztól, vallástól, kultúrától függetlenül. A nagy birodalmak megálmodói szintén akkor értek el nagy sikereket, amikor nem zsarnoksággal, hanem kegyelemmel és elfogadással fordultak a meghódított népek felé. Nagy Kürosz perzsa király például Babilon elfoglalása után hazaengedte a zsidókat a babiloni fogságból, és még a jeruzsálemi templomuk újjáépítését is támogatta. Egy olyan, a nemzeti és vallási másság elfogadásán alapuló birodalmat hozott létre, ahol a babiloniak felszabadítóként, a zsidók messiásként tekintettek rá. Ez a birodalom i. e. 540 körül jött létre, és több száz évig fennmaradt. Kicsit később, i. e. 220 körül a világ másik táján, Kínában Csin Si Huang-ti hozzálátott birodalma kiépítéséhez. Északon hatalmas falat emeltetett a barbárok ellen, erőszakkal és zsarnoksággal uralkodott, betiltotta a nagy tiszteletnek örvendő filozófus, Konfuciusz műveit. A Csin-dinasztia 15 év alatt összedőlt.
Nem a jézusi tanítások sarkallták arra a régieket, hogy jól bánjanak egymással, hanem valami különös, belső késztetés, ami arra ösztökél bennünket, hogy jók legyünk egymással, ne ártsunk egymásnak, hanem fogadjuk el olyannak a másikat, amilyen. S furcsamód az ember vágyik is arra, hogy elfogadják, s ha ez megtörténik, hálás tud lenni érte. Ez a hajlam és vágy ősidők óta bennünk van, úgy is nevezzük: emberség. Azt is mondhatjuk, hogy Jézus (de akár Buddha vagy Mohamed) „csak” annyit tett, hogy általuk kimondatott az ember igazi természete.
2.
Sokan úgy gondolják, hogy a 18–19. században feléledt nagy nemzeti öntudat a legjobb dolog, ami valaha is történhetett velünk: végre rájöttünk, kik vagyunk, honnan jöttünk, melyek az értékeink. Mindez szép és jó, persze, csak egyetlen baj van vele: Európa többi nemzetét követve úgy határoztuk (sőt kreáltuk) meg magunkat mint nemzetet, hogy közben mások ellenében tettük azt. A nagy nacionalista törekvésekkel visszatértünk az ősi „mi” és „ők” felosztásra, magyarán: feltaláltuk a spanyolviaszt. Sajnos nem láttuk előre, hogy ez lesz a vesztünk. Pedig nem mondhatjuk, hogy a figyelmeztetés nem hangzott el. A történelem nagy uralkodóihoz hasonlóan Szent István király 1027-ben így intette fiát, Imre herceget: „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”. Ezzel szemben mi a 19. században nagy magyar nemzetállamról kezdtünk álmodni, s ennek érdekében nem féltünk az elmagyarosítás eszközeihez sem nyúlni.
Perczel Miklós, aki 1887–1892 között Pécs város országgyűlési képviselője volt (korábban pedig ezredes az 1848–49-es szabadságharcban, majd az amerikai polgárháborúban is), azt írja 1890-ben a Mohács és vidéke c. napilapban: „Nagy feladat vár ránk. Századok mulasztását kell pótolnunk […] Sajátságos jelenség, hogy éppen mi magyarok államiságunk tizedik századában is még mindig hijján vagyunk a nemzeti egységnek, mely nélkül erős állam nem képzelhető. […] Nem követtük a többi nemzet példáját, kik bizony nem voltak válogatósak az eszközökben, s a kiknek legtöbbjét vér és tűz forrasztotta eggyé. A barbárnak csúfolt magyar volt az egyedüli, a ki emberségesen (kiemelés tőlem – B. I.) bánt mindig a területén lakó egyéb népfajokkal; nem használta a beolvasztásra a multban egyedül sikeres eszközt: a kényszert és erőszakot. Pedig ezt nemcsak politikai okosság, de az önfenntartás kötelessége indokoltabbá tette minálunk, mint bárhol egyébütt. […] Ne rejtsük célunkat kas alá; amugy is tudja ország világ, tudják az idegen fajok, hogy végcélunk a magyarosodás terjesztése, nemzetiségünk tömörítése. Mondjuk ki tehát ezt nyiltan már az alapszabályokban is. […] Okvetlenül szükséges, hogy a társadalom és a politika minden tényezője egyesülten latba vesse minden erejét. Meg kell nyernünk a kormány, a törvényhozás, sőt még az egyházak közreműködését is” (1890. november 23., 47. szám).
A kisebbségi kérdéseket komolytalanul vevő, a nemzetiségekkel eléggé mostohán bánó, nagy magyar nemzetállamban gondolkodó dualista Magyarországgal az Osztrák-Magyar Monarchia 50 év után darabjaira hullott. Mondhatjuk most, hogy ennek a „nemzetiségpolitikának” semmi köze ahhoz, hogy mi lett a Monarchia sorsa, mert az egészért az 1. világháború és a nagyhatalmak az igazi felelősek. Nyilván nem tudhatjuk, mi lett volna, ha. Ha mondjuk nem tör ki a nagy háború. De ez a végkifejlet sajnos mindenképpen benne volt a pakliban. Moldován Gergely erdélyi román etnográfus már 1894-ben arról ír, hogy ha ez így megy tovább, „egy szerencsétlen háború esetén (óvja meg ettől isten hazánkat!) […] Európa bölcsei azt fogják mondani: Adjuk oda Erdélyt a Tiszáig a román államnak, hogy biztosítsuk az európai békét! […]A diplomaták majdan előveszik a Liga által eddig elterjesztett röpiratokat, és azokból ki fogják mutatni a román állam jogát a magyar részekhez s a magyar nemzet államalkotási és kormányzási képtelenségét”.
3.
Nyakunkon a centenárium, amely számunkra pont nem az ünneplésről, hanem arról szól, hogy az erdélyi magyarság mióta is kénytelen egy idegen állam határai között élni (netán szenvedni), s akkor én miért arról írok, hogy el kell fogadni a másikat, jelen esetben a románokat. Hiszen ha nem venném észre, ők vannak többségben, ők nem tesznek semmit azért, hogy elfogadjanak bennünket! Még nemzeti ünnepüket is egy olyan eseményhez kötik, amit csak ők tudnak nyugodt lélekkel megünnepelni! Igen, természetesen ez mind igaz, a románok is moccanhatnának kicsit felénk. De ha most újból a „szeresd felebarátodat, mint magadat!”-ra gondolunk, két egészen meglepő dologra juthatunk. Egyik maga a példázat, amit Jézus az irgalmas szamaritánusról mond el, miután egy törvénytudó tanácstalanul megkérdi tőle: „De ki a felebarátom?” (Lk 10,29).
A példázatban most számunkra nem maga az irgalmasságra való intés az érdekes, hanem az, hogy ki cselekszik jót az út szélén véresen hagyott, kifosztott emberrel. Egy szamaritánus. Nem egy pap vagy egy levita, vagyis akkoriban a társadalom elitjéhez tartozó valaki, hanem a többség által lenézett, eretnek népcsoport egy tagja. Jézus itt tehát arra (is) int, hogy a kisebbséghez tartozó ember is fordulhat tisztelettel és alázattal másokhoz, ő is megmutathatja, hogy jó ember.
Kisebbségi magyarként elvárjuk, hogy a többség elfogadjon minket, de vajon mi mikor fogjuk elfogadni a többséget?
Elvárjuk, hogy a románok március 15-én boldog ünneplést kívánjanak nekünk, de mi tudunk-e most december elsején azt kívánni nekik? (N. b.: ami a december elsejét illeti, akad olyan román vélemény is, amely nem tartja ezt a dátumot alkalmasnak arra, hogy Románia nemzeti ünnepe legyen. Nyilván jobban jártunk volna, ha 1990-ben inkább december 22-ét választják az ország ünnepévé. De hát nem az történt. S ha mégis úgy történt volna, az lenne nagyon furcsa, ha nem ünnepelnék az egyesülés 100 éves évfordulóját. Szóval nem az itt a kérdés, hogy tudunk-e úgy tekinteni december elsejére, mint ránk is vonatkozó nemzeti ünnepre, hanem inkább az, hogy el tudjuk-e fogadni, hogy ezt ők fontosnak tartják megünnepelni?)
Nehéz kérdés ez, főleg ha nem egészen értjük, mit is jelent elfogadni valakit. Szoktuk is hangoztatni, hogy de hát mi szeretünk és elfogadunk mindenkit, románt, migránst, muszlimot, meleget, csak éppen maradjanak tőlünk tisztes távolban. Azt mondja az Írás (és akkor még egyszer, de ígérem, utoljára): „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Tehát ha azt mondjuk, hogy mi szeretjük, de csak távolról vagyunk rá képesek/hajlandóak, akkor vagy hazudunk, és valójában nem szeretjük, csak nem merjük kimondani, hogy ne tűnjünk rossz kereszténynek, vagy az, hogy tényleg igazat mondunk, azaz önmagunkat is csak távolról vagyunk képesek/hajlandóak szeretni. Jézus nem kér lehetetlent: nem azt mondja, hogy teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből, teljes elménkből szeressük felebarátunkat. Ezeket is számon kéri, de nem az ember, hanem Isten vonatkozásában. Felebarátunkat csak annyira kell szeretnünk, amennyire önmagunkat. Ha kicsit megcsavarjuk ezt, úgy is fogalmazhatunk: felebarátunkat csak annyira tudhatjuk szeretni, amennyire önmagunkat szeretjük. Egyik visszatükröződik a másikban.
Fontos terápiás pillanat ez a magyarok számára. Mert gondoljunk csak bele: ahányszor szóba kerül, hogy mi is hibásak lehetünk abban, hogy ekként alakult a történelmünk, rögtön kétféle módon viszonyulunk a dolgokhoz. Vagy azt állítjuk, hazudik például Lucian Blaga, mikor arról ír, mennyire nehezen ment neki a magyar nyelv tanulása, mert a brassói középiskolában a magyar nyelvtanítás abból állt, hogy be kellett magolniuk egy teljes, a magyar irodalom történetéről szóló könyvet, vagy azt állítjuk, hogy a románok úgymond megérdemelték a lekezelő hozzáállást, hisz azért „mi” mégiscsak fölöttük állók vagyunk származás, kultúra, műveltség tekintetében.
Pszichológiai szempontból mindkettő ugyanazt árulja el az énképünkről:
úgy tűnik, jórészt annak köszönhető ez a ránk eléggé jellemző nagy nemzeti gőg, hogy nem vagyunk képesek elfogadni: mi is hibázhatunk, mi is ugyanolyan gyarlók és esendők lehettünk és vagyunk, mint az összes többi nemzet. Magunkról csak jót vagy semmit (!), s ami rossz, azt mind áthárítjuk az „ők”-re. Lucian Boia történész csak addig elfogadható számunkra, amíg a román történelmi mítoszokat, hiedelmeket elemzi, de amint azt kezdi kifejteni, hogy az első világháború előtti Erdély bizony etnikailag már régen román többségű volt (55% román, 34,8% magyar, 8,7% német), s ilyen alapon nem kellene olyan meglepő legyen, ha a nagyhatalmak egyéb fogódzó híján – ha már annyira nemzetállamban gondolkodott akkoriban egész Európa (és itt estünk saját csapdánkba) – elsősorban az etnikai szempontokat vették figyelembe a határhúzogatáskor, szóval ha már erről is ír, máris töröljük őt a kedvencek listájáról. Kérdés tehát, hogy ha önmagunkat is csak hibák nélkül, „távolról” tudjuk szeretni, akkor hogyan is lehetnénk képesek másokat teljes mértékben elfogadni, s ha mégis el szeretnénk jutni odáig, tudjuk-e onnan kezdeni, hogy beismerjük magunknak a múltban elkövetett vétkeinket, s megbocsátjuk azokat magunknak?
Szeretném remélni, hogy igen, de valójában fogalmam sincs, vajon képesek vagyunk-e rá. Évszázados berögződéseket kellene kigyomlálnunk magunkból, ami nem könnyű. Talán félünk is, hogy a falak lerombolásával túlontúl közel kerülünk az „ők”-höz, s ez a jól kiforrott identitásunkba kerülhet. Pedig a másik elfogadása nem önfeladást jelent, sőt. Ahogy fentebb idéztem, Perczel Miklós – még ha nem is az volt az írásának a tulajdonképpeni célja, de mégis – nagyon szépen összefoglalta, hogy bizony nem voltunk mindig ilyenek. Valamikor még tudtuk azt, hogy a diverzitás elfogadása nem eltüntet bennünket, hanem még jobban kidomborítja, hogy kik is vagyunk mi, azonban egy fontos dologban valóban változtat: hogy a „mi”-t nem mások ellenében, hanem másokkal együtt mutatja meg. Ha leomlanának a falaink, talán már nemcsak Budapestig látnánk el, amikor ott választások vannak, hanem Bukarestig is, amikor például kormányellenes tüntetés zajlik. Nemcsak a hagyomány jellemezné családjainkat, hanem a boldogság is. Nemcsak címkéket olvasnánk le egymásról, hanem képesek lennénk mélyebben is egymásba látni. S végre világossá válna a Tanítás lényege: szeresd az embert mint embert.
Mint embert. Gyarlón és esendőn.
