A harminc esztendővel ezelőtti márciusra emlékezve talán annyi is elég lenne kérdésnek, hogy: miért? Utólag akár mindegy is lehetne, hogy Marosvásárhelyen vagy másutt torkollott-e véres konfliktusba a románok és magyarok közötti feszültség, illetve a semmiképpen sem spontán, hanem minden bizonnyal heteken át szervezett magyarellenes pogromkísérlet 1990. március 19-én. Mindegy lehetne, hogy hol történt, hiszen nemcsak ebben a városban, hanem Romániában mindenütt, sőt, az egész Kárpát-medencében érezni lehetett az akkori események következményeit, és érezni lehet még ma is. Ráadásul azokban a napokban ugyanolyan robbanásveszély alakult ki például Szatmárnémetiben is, ahol a magyar–román demográfiai arány hasonló volt a marosvásárhelyihez. Véletlen is lehetett volna látszólag, hogy végül Marosvásárhelyen csaptak össze az indulatok, de azt hiszem, mindez éppen hogy pontos helyzetelemzésre és tudatos provokációra vall. Ugyanis a román˗magyar határ közvetlen közelében sokkal kiszámíthatatlanabb lett volna egy ilyen összeütközés, meg aztán az is latba eshetett, hogy ott valamivel mégis kisebb volt a magyar lakosság aránya a városban, mint Marosvásárhelyen.
Tehát amellett, hogy általában miért is tört ki egy ilyen konfliktus, érdemes eltöprengeni arról is, hogy hol. Miért Marosvásárhelyen? Ezt a kérdést írta címként egy velem készített rövid beszélgetés fölé a szerző a Népszava 1990. március 21-i számában. Amint az a szövegből is kiderül, az interjú már a marosvásárhelyi RMDSZ-székház elleni március 19-i támadás után, de még a március 20-i összeütközés előtt készült. Teljes egészében idemásolom, mert azt bizonyítja, hogy alapjában véve akkor is pontosan tudtuk, mi vezetett ezekhez az eseményekhez, és a lehetséges következmények egy részét is fel lehetett mérni. Amúgy is sokszor van mostanában olyan érzésem, hogy amikor a tanulságok megfogalmazásához próbáljuk – remélem – hozzásegíteni a következő generációkat, nem a kozmetikázott emlékekre, nem a gyakran bizony önfényező úgynevezett oral history-ra kellene helyeznünk a hangsúlyt, hanem elő kellene venni a korabeli dokumentumokat. Elvégre nem a szóbeliség korából kell bizonyítékokat keresnünk, hanem az alig néhány évtizede történtek emlékét kellene ébren tartanunk.
Hogy miért is kell ébren tartani az emlékeket?
A történészek azzal védik magukat a kísértéstől, nevezetesen a szakmaiatlan fantáziálástól, hogy azt mondják: az volt, ami volt. Vagyis azért történt minden úgy, ahogy történt, mert nem is történhetett volna másképpen. Nos, már többször elmondtam, én ebben nem hiszek. Marosvásárhelyen, Erdélyben, Romániában is alakulhatott volna másképpen a jövő. Érdemes erről beszélni – de még azelőtt, íme, akkori véleményem, ahogy megjelent a Kádár-korszakból még csak félig-meddig kilábalt Magyarország egyik fontos napilapjában.
„– Miért éppen Marosvásárhelyen alakult ki ilyen feszült helyzet a két etnikum között? – tette fel az e városban élő Markó Béla költőnek a kérdést a tegnap munkatársunk a magyar–román értelmiségi konferencián.
– Az utóbbi tíz évben olyan nagy számban telepítettek be románokat Marosvásárhelyre, hogy mára már fele-fele körülbelül a magyar és román lakosok aránya. Frissen betelepített románok ezrei élnek a városban, akik az eltelt években privilégiumokat élveztek. Az erdélyi nagyvárosok közül ennek a városnak az elrománosítása volt a legfrissebb. Minden kulcsállásba fokozatosan románokat helyeztek a magyarok helyett, mesterségesen felduzzasztották a román iskolahálózatot azzal, hogy magyar gyerekeket is román tagozatra kényszerítettek. Mindezek az emberek – elsősorban középértelmiségiek – az előjogaikat és az egzisztenciájukat féltik attól az egyenjogúságtól, amelyet most a marosvásárhelyi és az erdélyi magyarok szeretnének kivívni.
Ezért talált termékeny talajra itt a nacionalista és soviniszta uszítás. Akik e tömegeket manipulálják, elsősorban a régi diktatúra emberei, a volt Securitate tagjai.
Mi az elmúlt hetekben határozottan érzékeltük azt, hogy létezik egy olyan nacionalista erő, amely a háttérből szándékosan ki akarja provokálni a románság és magyarság konfrontációját. Ma sem értem igazán, hogy milyen eredményt remélnek egy ilyen konfrontációtól, egy polgárháborús helyzet kialakulásától. Talán abban bíznak, hogy így lehetőség nyílna egy diktatórikus társadalmi rendszer restaurálására.
– Hogyan fogadták a tanácskozáson résztvevő román értelmiségiek a híreket?
– Az erdélyi értelmiségiek nagyon radikálisan szemlélik ezt a kérdést, hiszen ők belülről élik meg ezeket a problémákat. Nem mondható ugyanez el a bukaresti értelmiségről. Sajnos, tapasztalnom kellett, hogy sokkal tájékozatlanabbak az erdélyi kérdésekben. Nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a kisebbségi kérdésnek, mint mi, erdélyiek. Szerintünk, ha e kérdést sürgősen meg nem oldják, akkor ez a legfőbb akadálya lehet egy demokratikus román társadalom kialakulásának.” (Décsi Katalin: Miért Marosvásárhelyen?)
Jó is, rossz is, hogy lényegében ennél többet az okokról ma sem mondhatnék, legfeljebb árnyalhatnám a szöveget. Jó, mert azt bizonyítja, hogy már a kezdet kezdetén elég világosan láttuk a helyzetet, és a diagnózist nem kell kiigazítani. De rossz is ez, mert azokról, akik a háttérben huzigálták a szálakat, harminc év múltán sem tudunk szinte semmit. Másképpen határoznám-e meg az okokat ma egy ilyen interjúban? Valószínűleg nem, viszont az akkor csupán jósolható, de később százszázalékosan beigazolódott következményekről beszélnünk kell, hiszen ezek harminc év távlatából jól láthatóak, illetve még azelőtt talán a geopolitikai környezetről sem ártana szót ejteni.
Bevallom, erre mi akkor vajmi kevés figyelmet fordítottunk. Természetesen tudtuk, hogy az azokban a hónapokban még valamennyire működő Szovjetuniónak meg vannak számlálva a napjai, ám arra nem igazán figyeltünk, hogy egyidejűleg a Marosvásárhelyen történtekkel már zajlik Azerbajdzsánban a hegyi-karabahi örmények és azeriek közti konfliktus, és alig volt visszhangja nálunk az 1990. januári bakui örményellenes pogromnak, amelyben több százan haltak meg. Ez az azeri–örmény konfliktus majd csak 1992-ben terebélyesedett véres helyi háborúvá, a mérleg pedig: 30 000 halott és 230 000 örmény, 800 000 azeri menekült. Hegyi-Karabah helyzete jogilag azóta is rendezetlen, külön államként próbál működni, külön közigazgatása van, de nemzetközi elismertség nélkül teng-leng valahol az Isten háta mögött. Bár izzott már a hamu alatt a parázs, messze volt még 1990 márciusában a délszláv háború is. 1991. július 26-án tört ki a tíznapos szlovéniai háború, utána következett Horvátország, majd Bosznia, aztán éveken át hol itt, hol ott lángolt a pokol a volt Jugoszláviában, 300 000 halottal és olyan szörnyű, emberiségellenes bűntettekkel, mint a szrebrenicai mészárlás. 1990-ben még nem sejthettük, hogy mi lesz máshol, és ma sem gondolom persze, hogy ugyanolyan volt a helyzet nálunk, mint például a felbomló Jugoszláviában, de egy biztos: a hazug – mert az identitás-különbségeket letagadó – internacionalizmust egyik pillanatról a másikra a gyűlölködő nacionalizmus váltotta fel mindenütt.
Máig fel-felteszem magamnak a kérdést,
hogy lehetett volna-e másképpen Marosvásárhelyen. Igen, lehetett volna. Hiszen ugyanazokban a hetekben, amikor Kolozsváron például három magyar középiskolát is sikerült visszaállítani, Marosvásárhelyen olyan nagy volt az ellenállás, hogy egyetlenegy középiskolát, a Bolyai Farkas Líceumot is csak majdnem másfél évtized múlva, jelentős bukaresti parlamenti és kormányzati befolyással tudtuk megint teljesen magyar tannyelvűvé alakítani. Tehát sokkal gyorsabban, radikálisabban rendezhettük volna a magyar követeléseket, ha akkor nem lobban fel az a pusztító tűz, amely lelassította – sőt, hosszú időre megállította – a város fejlődését, és nemcsak a városét, hanem egész Erdélyét. Március után már nem csupán Marosvásárhelyen, hanem máshol sem volt esély a magyar jogkövetelések gyors érvényesítésére, és mindazt, amit addig még a románok és magyarok közti civil párbeszéddel is rendezni lehetett, már nehéz, ma sem szűnő politikai küzdelemmel oldhattuk meg. Az is igaz, hogy a marosvásárhelyi konfliktus szervezői sem érték el egyik legfontosabb céljukat: nem tudták egyszer s mindenkorra elhallgattatni a magyarokat. Amit viszont a fentebb idézett interjúban még csupán jósolhattam, hogy „ez a legfőbb akadálya lehet egy demokratikus román társadalom kialakulásának”, sajnos, mára már bebizonyosodott.
De nem csak a gyors vagy lassú előrehaladás volt akkor az alternatívánk. Ez egyébként március 19. és 20. után már nem is rajtunk múlott, hiszen más reális lehetőségünk nem nagyon maradt, mint szívósan, lépésenként menni tovább a választott úton. Ennél sokkal nehezebb döntés volt, hogy próbáljuk-e pacifikálni a román–magyar viszonyt, vagy vállaljuk valamilyen formában a konfrontációt. Utólag rémisztőnek tűnhet, hogy ezt egyáltalán alternatívaként vezetem fel, és akkor sem volt számunkra igazi dilemma, mert ép ésszel ki mondhatna igent bármiféle erőszakra, ha vannak békés megoldások. Ki akarhatná szörnyű polgárháborúba taszítani a szeretteit vagy egyáltalán, bárkit is?
De legyünk őszinték, erre akkor mégis volt esély. Akik például a marosvásárhelyi összecsapást kiprovokálták, pontosan erre törekedtek, egy pillanatig eredményesen: március 19-én Sütő Andrást életveszélyesen megsebesítették, kiütötték a fél szemét, március 20-nak pedig több halottja és sok száz sebesültje volt. Később aztán többen börtönbe is kerültek, de különös módon csakis magyarok és cigányok, miközben az igazi bűnösöket – a felbujtókat – azóta sem vonta felelősségre senki. Mint ahogy azt is el kell mondanunk újra meg újra: nekünk, akik akkor eléggé magunkra hagyottan tárgyaltunk több mint tíz napon át, egészen április elejéig, a román kormányküldöttséggel és a marosvásárhelyi románok képviselőivel – már amennyiben a szélsőséges Vatra Românească szervezetet lehetett így tekinteni, hiszen mások nem vállalkoztak a párbeszédre –, elsődleges célunk az volt, hogy valamiképpen normalizáljuk a helyzetet. Igen, nem kételkedtünk abban, hogy békét kell teremteni románok és magyarok között, de ismétlem, történhetett volna ez másképpen is. Rajtunk (is) múlott, hogy nem lett a marosvásárhelyi eseményekből etnikai háború, és ebben konszenzus volt az akkori helyi magyar vezetők között.
Felteszem hát megint a kérdést, legalább magunknak:
miért Marosvásárhelyen? Mivel kellene kiegészíteni mégis akkor válaszaimat, nem az okokat, hanem a célokat kutatva? Azért Marosvásárhely, mert itt volt esély ismét az egykori Magyar Autonóm Tartomány székhelyéből valamiféle – legalább virtuális – székely fővárost kialakítani. Innen kellett volna megtervezni és irányítani a Székelyföld modernizációját, ami szintén nem történhetett meg. Attól kezdődően ugyanis Marosvásárhely már nem a megoldás volt, hanem a probléma úgymond. A sebeket begyógyítottuk, intézményeket is telepítettünk ide, de azt a szerepét már nem kaphatta meg ez a város, amire múltja predesztinálta. És ezt nemcsak a magyarok, hanem a románok is megszenvedték véleményem szerint. 1990 márciusa után sok ezer magyar ment el innen, számos értelmiségi is, akikre szükség lett volna. Szidhatjuk őket, hogy elmentek, és joggal haragszunk, hogy sokan a távolból osztogatják a tanácsokat az itthoniaknak, mivel kibicnek semmi sem drága, de igazság szerint máig hiányoznak. A kilencvenes években elkerülték a várost a befektetők is, és elsősorban nem azért, mert rosszak az utak errefelé, hanem mert nem érezték biztonságban magukat. Ha nem tettünk volna meg mindent, hogy visszaadjuk Marosvásárhelynek, amit elvettek tőle, ma szegényebb lenne a város, a vidék, a Székelyföld, egész Erdély. De ha nincsen 1990 márciusa, ma sokkal gazdagabb lenne Marosvásárhely is, a vidék is, Erdély is, a Székelyföld pedig visszakapta volna hagyományos centrumát. Még azt is megkockáztatnám, hogy a későbbi, egyébként méltán sokat emlegetett bányászjárásoknál is nagyobb kárt okoztak a román demokráciának a Bukarestben időnként már-már letagadott marosvásárhelyi események.
Summa summarum: azt gondolom, hogy semmi sem volt eleve elrendelve, az akkor éppen döntéshelyzetben levők jó vagy rossz döntésein múlott minden, és éppen ezért újra meg újra meg kell fogalmaznunk a tanulságokat. Még akkor is, ha láthatólag nem mindenki tanult máig sem belőlük.
