Miért frusztráljuk le a románokat, akik magyarul tanulnak?

M

Több ízben tanítottam magyart idegen nyelvként. Most az idén egy kizárólag román anyanyelvűekből álló csoporttal dolgozom. Többféle okot soroltak fel, hogy miért kezdtek el magyarul tanulni: van, akinek a családja egy része magyar, van, aki tanult gyerekkorában, és nem engedték folytatni, van, akinek szükséges a magyar a szakmai előmeneteléhez, van, aki magyar környezetben dolgozik, és van, aki azért tanul magyarul, mert természetesnek veszi, hogy Erdélyben mindenkinek beszélnie kellene a lehető legtöbb itt használatos nyelven.

A nyelvtanulás mellett sokat beszélgetünk kulturális kérdésekről, arról, hogy a magyarok hogyan látják magukat, a románokat, a románok hogyan látják magukat és minket, mekkorák a különbségek a magyarországi és erdélyi magyarok között, és mi ez a tudatállapot, amelyben itt Erdélyben létezünk.

Az első és legfontosabb felismerésem,

hogy a többségi társadalom milyen keveset tud rólunk, azokról a problémákról – és e problémák tárgyalásáról –, amelyek meghatározzák a mi hétköznapjainkat. A nyelvi korlátok miatt alig-alig férnek hozzá az erdélyi kultúra magyar szegmenséhez. A viták nagyon jelentős része nincs románra lefordítva, nincs (néhány intézményi kivételtől eltekintve, mint a MaghiaRomânia, a Corbii Albi és az Átlátszó Erdély), aki/ami tolmácsolja azt a látásmódot, amellyel mi a hétköznapokat éljük.

Lehet persze ezt az érdektelenség számlájára írni, de szerintem nem csak erről van szó: igen jelentős komponens ebben a problémában az, hogy mi nem teszünk erőfeszítést arra, hogy láthatóvá váljunk románul, nem fordítjuk le magunkat románra, és ha nem értenek meg rögtön, azonnal megsértődünk és farkast kiáltunk, és azt mondjuk, hogy inkább mindenki tanuljon meg magyarul. Azt gondoljuk magunkról, hogy a mi problémáink a legfontosabbak a világon, de arra már nem vesszük a fáradtságot, hogy elmagyarázzuk, hogy miért is ilyen lényegesek. Pedig ha valamit számos interkulturális tanulmányom révén, és persze a tapasztalataimból megtanultam, az a következő szabály: soha semmilyen kulturális koncepció olvasata nem magától értetődő, állandóan magyaráznunk és fordítanunk kell, és nyitottan kell viszonyulnunk a másik értelmezési kereteihez (mert különben ellehetetlenül a kommunikáció), és egyáltalán, meg kell látnunk magunkat kívülről.

A második felismerésem, hogy az ilyen kis létszámú csoportokban 100-150, de legkevesebb 70 év nacionalista nevelését kell ellensúlyozni, és nem csak az övékét, hanem a miénket is. Ez az egyik legfontosabb értelmezési kerete számomra annak az elméletnek, amellyel tudományos kutatóként az utóbbi időben foglalkozom, amit a sebzett kollektív identitás elméletének nevezett el megalkotója, Máté-Tóth András valláskutató. Akár román, akár magyar (erdmagy) identitásról beszélünk, ez nem egy félelem nélküli, magabiztos, hanem egy frusztrációkkal teljes identitás. Akkor, amikor erről beszélünk, nincs olyan alkalom, hogy ne kellene beszélgetni a történelem többféle értelmezési lehetőségeiről, a valóság különböző olvasatairól, arról, hogy

mit kezdünk ezekkel egyénileg és közösségként.

Karikatúra: Utopiabalcanica.net
Karikatúra: Utopiabalcanica.net

Sokszor az igeragozás magyarázata mellett egyfajta közösségi lelki gondozás is folyik, ahol megosztjuk egymással a nemzeti hovatartozásra vonatkozó feltevéseinket és érzéseinket. Az előítéleteinkkel való szembesülés nem könnyű folyamat, de anélkül, hogy lefordítanánk egymást a másik nyelvére, semmi értelme kultúráról és nyelvről beszélni – mivel az erdélyi identitásnak központi, elengedhetetlen eleme a magyar nyelv helyes ismerete (míg a románok sok esetben nem szűnnek meg attól románok maradni, ha nyelvet cserélnek, a nyelvi kötődés kevésbé erős). Biztos akadnak az erdmagy közösségben, akik jól el tudják magyarázni, hogy mi ennek az oka, hogy az egyetlen menedékünk a nyelv; az én véleményem az, hogy társadalmi megjelenésünknek ez az egyetlen nyilvános aspektusa, amelyet abszolút módon kontrollálni akarunk, mégpedig azért, mert a többire, a nagyobb folyamatokra, politikákra kevesebb befolyásunk van, vagy inkább semmi.

A harmadik felismerésem az, hogy mi, erdmagyarok sokszor mennyire ellenségesen fogadjuk, hogy ha valaki „román létére” meg akar tanulni magyarul. Nem tudunk pozitívan viszonyulni, csak a hibákat látjuk, és elvárjuk, hogy az, aki tanul, azonnal perfekt legyen, ami természetesen lehetetlen, és mivel hibákat ejt, azonnal kioktatjuk, hogyan mondják helyesen, sokszor olyan nyelvtani szerkezeteket használva, amelyek legfeljebb a magabiztos beszélők szintjéhez találnak.

Nincs semmiféle technikánk arra, hogy

  1. ne javítsunk ki bárkit, aki rosszul használja a nyelvet, mert épp most tanulja;
  2. ne oktassuk ki fensőbbséges stílusban, hogy milyen rosszul csinálja;
  3. és hogy pozitívan, elismerő módon viszonyuljunk ahhoz a tényhez, hogy valaki, akinek semmiféle anyagi vagy egzisztenciális érdeke nem fűződik a magyar nyelv megtanulásához, mégis időt, pénzt és energiát fektet ebbe, mégpedig felnőttként, munka mellett.

Nem tudunk dicsérni, nem tudunk elismerni, nem tudunk a belénk nevelt nyelvi és nyelvtanulási klisékből kilépni, és nem tudunk valakit, aki éppen tanul, támogató (és nem lenéző) módon segíteni. Nem vagyok pszichológus, de nagy a gyanúm, hogy ennek köze van ahhoz a jelenséghez, hogy nyelvi szempontból mi magunk is sokszor az agresszivitás áldozatai vagyunk (kinek ne szóltak volna már be vaj’ egyszer azért, mert nem jól egyeztette a nemeket vagy nem találta el a többesszámot).

Mivel ez a személyes és kollektív identitásunkon ejtett kibeszéletlen és feldolgozatlan seb, abban az esetben öntudatlanul is agresszorokká válunk, ha megfordul a helyzet, és megtehetjük: az összes valaha létezett román hibáit, vétkeit verjük le öntudatlanul is azokon, akik megpróbálják kimondani, hogy tűzoltóautó, közvita, gyöngytyúk, rosszul egyeztetik a toldalékokat, és azt találják mondani, hogy a kertban, mert nem hallják a különbséget. Mi, anyanyelvi beszélők, fel sem tudjuk fogni, hogy nem hallják, mert a magunk nyelvtanulási tapasztalatait és sikertelenségeit, amihez megköveteljük az empátiát, nem kapcsoljuk össze az előttünk álló személlyel, aki éppen az édes anyanyelvünket töri kerékbe.

Mi a tanulság mindebből?

Egyrészt az, hogy a kolozsvári román közösség egy része számára normálissá vált magyarul tudni. Ők lesznek azok az első fecskék, akik a saját köreikben mozogva ezt a szemléletet továbbadják – ez mindenképp nagy előrelépés a nacionalista szemléletmódhoz képest. A másik talán az, hogy nekünk is fel kell nőnünk a helyzethez, és a nem mindig megfelelő módon artikulált kíváncsiságra nem agresszióval, hanem nyitottsággal érdemes reagálnunk. Így esély mutatkozik arra, hogy barátok legyünk, és a barátságban feloldódhassanak az évszázados sértettségek, félelmek és törzsi ösztönök.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Gyöngyösi Csilla
Gyöngyösi Csilla

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória