Minden adott a diagnózishoz, miért nem fogjuk fel mégsem?

M

Az emberiségnek az új évtizedben soha nem látott problémákkal kell megküzdenie. Olyan problémákkal, amelyekkel még szembenézni sem tudunk, és mindent elkövetünk, hogy valahogy kitérjünk még a felfogásuk elől is. Valami folyamatosan megakadályozza az őszinte szembesülést, a helyzet komolyságának belátását – így pedig küzdelemről szó sem lehet, a kudarc garantált.

Pedig a helyzet súlyosságának tüneteit már több évtizede tapasztalhatjuk. A helyzet némiképp ahhoz hasonlítható, mint amikor minden tünet, minden vizsgálati eredmény a rendelkezésünkre áll a halálos diagnózishoz, de azt nem mondjuk ki: inkább újabb és újabb orvosokat keresünk, akik így-úgy magyarázzák a tünetek mibenlétét, végül a gyógyulás reményében kuruzslókhoz és csodadoktorokhoz fordulunk.

A 2020-as év első hetében is ilyen szimptómákkal szembesültünk: Ausztrália kiterjedt területei lángokban állnak, a közel-keleti, több mint fél évszázada húzódó konfliktus ismét kiéleződött, Indonézia fővárosa, Dzsakarta víz alatt áll, Görögország nyugati partja mellett ismét menekültek fulladtak a tengerbe, több millió gyerek, férfi és nő kezdte az évet menekült- vagy internálótáborokban és több százezer ember politikai-ideológiai okokból börtönben van.

Mindezekről részletesen írnak és mi mégsem fogjuk fel. Miért nem?

Milyen lények vagyunk, hogy a globális pusztulást és szenvedést képtelenek vagyunk reálisan felfogni, noha a szemünk előtt zajlik? Mert abban biztos vagyok, hogy ha tudatosulna, ha végre felvállalnánk, akkor legalább elkezdődhetne a beszélgetés a problémáról, és talán kísérleti jelleggel, tétova lépéseket is tehetnénk a megoldás felé. De társadalmainkban semmi ilyesmi nem történik. Ennyire elrontott lények lennénk?

Nem, az ember nem ilyen: bár kétségkívül képes a kegyetlenségre és az elvakultságra is – itt valami másról van szó. Nem elromlott lények vagyunk. Csak valami szüntelenül megakadályozza a dolgok komolyan vételét: egy általános értelemválság, amely a magányosságból fakad.

A filozófia és eszmetörténet az értelemválságot már régen felismerte, és több irányból szó esett róla: elsők között Nietzsche írta le tiszta formájában („Isten halott”) és Dosztojevszkij problematizálta élesen etikai mélységeiben („Ha nincs Isten, minden megengedett”). Eközben Marx kimutatja a modern társadalom lappangó betegségét, a kapitalizmust, amelyet egy instrumentalizált racionalitás tart fenn. De meg lehet még említeni Freudot, Kierkegaardot és még sokakat.

Lassan kiderült, hogy a modern felvilágosodásnak megvan a maga árnyoldala: a meghatározó európai tudatformák, amelyek az emberi élet értelmét biztosították – közösség, vallásos hit, tudományos tudás, művészetek, felvilágosodott ész – elvesztették alapjukat, hitelüket. Az ember alaptalanná, korabeli kifejezéssel gyökértelenné, otthontalanná vált, s az ipari kapitalizmus és a gyarmatosító imperializmus hatására egyre inkább azzá válik.

Az eredmény a Nagy Háború, az első globális, tömegpusztító fegyvereket használó, gépesített gyilkolászás. (Minket, magyarokat, annyira traumatizált Trianon, és erre a traumára azóta is annyira rájátszik a mindenkori politikai hatalom, hogy az első világháborúnak a valódi iszonyatát teljességgel mellőztük.) Majd totalitárius államapparátusokat hoztunk létre, és az instumentalizált racionalitással – ami minden emberi értelemet nélkülöz – keleten és nyugaton egyaránt létrehoztuk a kontinentális méretű, ipari léptékű emberirtást. Ahol nem vert gyökeret a totalitarizmus, ott mindent a piaci profit érdekében áldoztunk fel: emberi kapcsolatokat, közösségeket, a teljes élővilágot.

1

Hannah Arendtet, a zsidó származású német-amerikai gondolkodót egész életében foglalkoztatták ezek a témák, az a kérdés, hogy hogyan vált az ember képessé minderre: ilyen szélsőséges gonoszságra és arra, hogy bár látja mindezt, mégsem fogja fel.

Human condition c. művében a modernitás és a 20. század harmadától a jelenig tartó időszak közötti határt is utalásszerűen jelzi: míg az értelemválság korai szakaszában csak annyit jelentett, hogy ha nincs Isten, akkor minden megengedett (permissible), akkor a mi időnkben már azt, hogy nincs Isten és minden lehetséges (possible). Illetve a modern korban a tudomány egyetemesen megismerni akarta a természetet, hogy uralhassa, a korunkban már egy más értelemben univerzális, hiszen már kozmikus folyamatokat visz végre a természetben, azzal a kockázattal, hogy akár el is pusztítja – az emberrel együtt.

Hannah Arendt (1906. október 14., Hannover – 1975. december 4., New York)
Hannah Arendt (1906. október 14., Hannover – 1975. december 4., New York)

De mi az az emberi tapasztalat, amely alapja lehet annak, hogy az értelemválság közepette túllépjünk a (morálisan, etikailag, emberileg) megengedetten, és mindent lehetségessé változtassunk, amikor bármi megtörténhet, még a kozmikus méretű pusztítások is (hiszen egész népek kiirtásáról és egy bolygó sorsáról van szó)?

A gondolkodó A totalitarizmus gyökerei nagyszabású művében ad választ: ez az elszigetelt magányosság.

Hiszen az ember társas lény, mert képes értelmesen beszélni a többiekkel, így közösségeket és társadalmakat alkot és alakít. Ezen a régi belátáson áll a politika: a beszélgetésen, a gondolkodáson, a dolgok megítélésén és az ezek nyomán és szerint összehangolt közös cselekvésben.

Az elszigeteltség és a magányosság ezt kezdi ki. Bár a két fogalmat szinonimaként szoktuk használni, nem ugyanazt jelentik. Az egyedüllét, az izoláció az az emberi tapasztalat, amikor egyszerűen egyedül vagyok és elvész a közös cselekvés lehetősége. Ezért minden zsarnokságnak, önkényuralomnak szerves része az izoláció, hiszen az egymástól elszigetelt embereknek nincs politikai hatalmuk – ahhoz közösségi erő kell. Viszont a politikai elszigeteltségben „nem törik szét az emberek közötti minden kapcsolat, nem semmisül meg valamennyi emberi képesség”: még megmarad a lehetőség a magánszférába visszahúzódni, tapasztalni, alkotni, dolgozni és gondolkodni.

A magányosság ellenben az a tapasztalat, amikor úgy érezzük, hogy engem, mint személyt, minden embertársam elhagyott. Az elszigeteltség, az egyedüllét akkor válik magányossággá, amikor senkit sem érdekel, hogy mit csinálok – s így egyrészt minden értelmét veszíti, másrészt elsikkad a világ, megszűnik a gondolkodás lehetősége, a dolgok megítélésének a lehetősége. Hiszen „az elszigeteltség csak a politikai életre vonatkozik, a magányosság viszont az egész emberi életre” – jelzi Arendt.

A magányosságban azt a képességünket is elveszítjük, hogy az adott dolgokat reálisan tapasztalhassuk meg, ugyanis még az érzékszervek számára megjelenő világ tapasztalása is attól függ, hogy kapcsolatban állunk vagy sem más emberekkel. „Közös érzékünktől függ, amely az összes többi érzéket szabályozza és ellenőrzi, és amely nélkül mindenki a saját – önmagukban megbízhatatlan és csalóka – partikuláris érzékszervi adatai közé volna zárva. Csak mert van közös érzékünk, azaz mert a földünkön nem egyetlen ember él, hanem többen lakják be – csak ezért bízhatunk egyáltalán a közvetlen érzéki tapasztalásban” – fejti ki a totalitarizmus-könyvben.

Az elszigetelt és magányossá vált ember, mivel képtelenné válik a gondolkodásra és az ítélethozatalra, morális szempontból sem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Az egyetlen dolog, ami számára megmarad, az egyféle merev, mechanikus logikai racionalitás, a puszta intelligencia, az instrumentalizált ész. Az Eichmann Jeruzsálemben riport-esszé-sorozatában (1963, New Yorker), ezt nevezi Arendt a „gonosz banalitásának”. Ugyanis Adolf Eichmann a zsidók deportálásának egyik fő szervezője volt, ám amikor törvényszék elé került, akkor nem érezte magát bűnösnek, felelősnek: csak parancsokat teljesített, mondta – alapos, mérnöki pontosságú munkájának következtében milliók haltak meg, de ő mégis ártatlan: csak a munkáját végezte.

Arendt totalitarizmus-könyvének egyik következtetése az, hogy „(…) marad a tény, hogy korunk válságából és annak középponti tapasztalatából egy teljesen újfajta kormányzat született, amelynek lehetősége és örökké jelenvaló veszélye mostantól nagy valószínűséggel velünk marad (…)”.

2

Ma, egy újabb évtized elején, érdemes megfontolni egy másik mondatát is: „Még az is lehet, hogy korunk igazi veszélyei majd csak akkor nyerik el igazi – bár nem a szükségképpen legkegyetlenebb – formájukat, amikor a totalitarizmus már a múlté lesz.”

Hannah Arendt az ilyen korokra a „sötét idők” kifejezést használja. A kifejezést a gondolkodó egy 1968-as gyűjteményes kötetének a címében szerepelteti és Bertold Brecht Az utókornak c. verséből kölcsönözte:

Tényleg, sötét időkben élek!
Bolond az ártatlan szó. Egy sima homlok
Intoleranciára mutat. A nevető
Csak nevet, még nem vett tudomást
Az iszonyatos hírről.

A „sötét idők” olyan időket jelöl, amelyek – még ha nem is feltétlenül olyan szörnyűségekkel és borzalmakkal teliek, mint a második világháború – valamiért iszonyatosak: jellemző az éhség, a genocídium, a gyilkolás, a mélyszegénység, a menekülés. És ezekről a társadalmaink tudnak, vagy legalábbis minden lehetőségünk adott, hogy tudomásul vegyük: nyilvánosan közvetíti a média. Viszont ennek ellenére ezek a dolgok mégsem láthatók a nyilvánosság számára, mégsem fogjuk fel őket, nem veszünk tudomást róluk.

Egyrészt, mert az emberek ma is elszigetelten, izoláltan élnek, és nem tudunk közösséget vállalni a problémák sújtottakkal, ebben az értelemben nincs közös cselekvésre lehetőség. Másrészt, mert ma is a magányosság az alaptapasztalatunk, és így képtelenek vagyunk kilépni a szubjektív, partikuláris, értelemválságos kis életünkből, és nem tudjuk a problémák valódiságát megtapasztalni. Így nincs bennünk semmiféle morális, etikai, emberi tartás, ami különbséget tehetne a megengedett és megengedhetetlen között – mert egyszerűen nem gondolkodunk.

De mindez nem független a felelős politikai döntéshozóktól, vezetőktől, akik – hogy megtartsák a hatalmukat – ráerősítenek az izolációra és magányosságra. Ezen túlmenően e hivatalos képviselők megállás nélküli, találékony beszédekkel folyamatosan „kimagyarázzák” a kényelmetlen tényeket, eloszlatják a felkavaró hírek okozta nyugtalanságot. Nyelvi bravúrral a menekültből „illegális bevándorló” lesz, a menekültválságból „Soros-terv”, a közösségformálás pedig „drogos csürhe”, a gondolkodó és ítélő emberekből „haza- és nemzetáruló”, a globális klímavészhelyet miatt megoldást követelők pedig csak „klímahisztiznek” és így tovább.

Kár is sorolni, elegendő, ha bekapcsoljuk a kormányzati tévécsatornákat, belenézünk a politikum álláspontját közvetítő lapok, magazinok, online portálok szövegeibe. S nem csak Magyarországon: mindenhol ez a trend, legfeljebb az árnyalatok és a pofátlanság mértéke eltérő. A jelenség – populizmus, posztfasizmus, autokrata rezsimek (sok név és címke van rá) – problématünetként ugyancsak a szemünk előtt van: nyilvánosak az információk (közismert a finkelsteini recept, a korrupció, a hatalom túlkapásai, elég rákeresni az interneten), de ezt sem látjuk.

Izolált és magányosságba zárt emberek képtelenek a politikára, ahhoz társadalom kellene, és most semmiben sem vagyunk társak. Nincs tere a közös cselekvésnek, nincs közjó. Nincs közösség, hiszen ahhoz közünk kellene legyen egymáshoz. S nekünk még magunkhoz sincs közünk.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Horváth-Kovács Szilárd
Horváth-Kovács Szilárd

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória