Általános zavarodottság uralkodik, amit mindannyian kifinomultan leplezünk nemcsak mások, hanem magunk előtt is. De előtérbe kerül a zavar akkor, ha felteszünk egy olyan kérdést, amire általában csak a válaszokat halljuk. Ki a magyar? Mi az, hogy magyar?
A kérdés nehézsége épp abból ered, hogy könnyen, szinte egyértelműen tulajdonítunk jelentést ennek a szónak. Hát magyar. Tudjuk, nem? Meglepő, hogy milyen jelentős változásokkal kell szembesülnünk, ha történeti távlatból nézzük a témát. Például: Demeter Szilárd egy publicisztikájában tisztázta álláspontját a magyar írók kapcsán, s a szöveg végén egy gyönyörű Arany János verssel illusztrálta felvetésének történelmen átívelő értelmét. Janus Pannoniusig (Pannón János) nem akart elmenni, mert ő épp olyasmikről írt, amelyekről ő hallgatni szeretett volna – de kicsit idébb Apáczai Csere Jánost is említhetném, a korabeli „külföldi ügynököt”, aki szerény hazánk politikai játszmáit nagyszabású kulturális és civilizációs programokkal akarta megtörni, mert olyan nyugati divatok nyomasztották az agyát, mint az orvostudomány, a köztisztaság, a tudomány művelése. Kész dzsender!
*
Mindegy is, tudjuk, hogy a történelem nem azért van, hogy megismerjük, hanem azért, hogy megtámogassuk vele pillanatnyi érdekeinket. De Arany János felidézése gondolkodásra késztet. Akárhogy is nézem, a tizenkilencedik századi nemzettudat nem azonos a mostanival. Akkor ennek a magyar fogalmának volt egy olyan vonatkozása, hogy mi, jobbágyok, nemesek, akik egy nyelvet beszélünk, valójában egyek vagyunk egy magasabb szellemi szinten. Mi vagyunk a magyarok, tehát testvérekként kell tekintenünk egymásra: magyar a magyart ne taszítsa rabigába, hanem felismerve ezt a szellemi közösséget, a nemzetet, egymással emberként kell bánnunk.
Tehát a magyar nemzet a feudális renden túli társadalom ígérete volt, amelyben a nemzet uralkodik önmaga fölött, nem az úr a jobbágy fölött. Felismerjük azt, hogy mind magyarok vagyunk, és ezért mindannyiunkat megillet az emberi bánásmód. E ‘magyar’ fogalomnak tehát volt egy befogadó, egyetemes értelme: ez pedig szembement a nemesség, az uraságok különjogaival. Az így értelmezett magyarságból következő politikai törekvéseknek ezt a szellemi közösséget kellett tükrözniük. E tükörkép akkor sem volt makulátlan, a 19. századi nacionalizmus viszonya is problematikus volt a kisebbségi (vagy ahogyan akkor hívták, nemzetiségi) kérdéshez, s egyéb vakfoltok is voltak bizonyára, de abban a történelmi helyzetben a nacionalizmus felszabadító eszme volt.
Ma egészen más a helyzet a magyarral. Épp fordított a helyzet: nem egy szellemi közösség realitása kényszerít arra, hogy politikailag elköteleződjünk egy s más iránt (ahogy Petőfi és Arany a köztársasági eszme iránt), hanem
egy politikai elköteleződés az, ami meghatározza, ki magyar és ki nem.
Ez a politikai elköteleződés nagyon konkrét, de homályosan fogalmazzák meg, hiszen kell egy kis tér a manőverezéshez. Senki nem fog meglepődni azon, hogy mi ennek az elköteleződésnek a tárgya: Orbán Viktor miniszterelnök politikai programja. Aki ezzel egyetért, és támogatja: magyar. Aki nem: idegenszívű, Soros-ügynök, export-író, kislukácsgyurika stb. A nem-magyarnak számos neve van, s ígéretes szakmának tűnik mind újakat és újakat kitalálni – valóságos nyelvújítás.
A magyar nyelv újfent sajátos nyelvtani és mondattani szabályokkal rendelkezik: például igen magyar dolog az olyan főnevekhez, mint „Orbán Viktor”, „a kormány”, „Fidesz”, „Magyarország” kizárólag pozitív jellegű (ezt ösztönösen érezzük) jelzőket biggyeszteni, és általában helyeslő (szükséges új kategória) mondatokban szerepeltetni őket. Például: „Igaza van Orbán Viktornak, amikor azt mondja, hogy…”. Hasonlóképp magyar nyelven szólalunk meg, ha a „Soros-hálózat”, „migráns”, „dzsenderek”, „iszlámok” szavakhoz negatív jellegű jelzőket illesztünk, és negatív jelentéstartalmú mondatokban szerepeltetjük őket. Például: „A büdös migránsokat Soros be akarja szállítani hozzánk.” Azonban fölöttébb magyartalan, ha olyan szóösszetételeket használunk helyeslő szándékkal, mint a „társadalmi méltányosság”, vagy olyat találunk mondani, hogy: „Roma embertársainkkal igazságtalanul bánunk.” Ennek világos illusztrációja az a cenzúra, amely a magyarországi „közmédiát” terheli – az ott dolgozóknak néhány téma esetében engedélyt kell kérniük a fejesektől, nehogy óvatlanságból olyat mondjanak, amelyek a magyar politikai érdekeket nem tükrözi tökéletesen.
Ezért például téved Kulcsár Árpád, amikor azt mondja, hogy Demeter Szilárd náci kijelentést tett, amikor meghatározta, ki a magyar író és ki nem. Egyrészt Demeter Szilárd 110%-ban orbánista, tehát ha valakinek, neki joga van megmondani, ki a magyar, mert a magyar politikai dogmatikában igen jártas úriemberről van szó. Másrészt, ha egyszer valaki magyar vagy székely, nem lehet náci, mert a magyar és székely önmagában politikai identitás, ezek kiütik egymást. Persze, erre lehet azt mondani, hogy ezzel a politikai irányultságot csinosan leplezzük, mert ha valaki azt mondja, „hoppá, ez már-már fasiszta megnyilvánulás”, akkor rá tudjuk vágni, hogy „nem, tévedsz – ez magyar megnyilvánulás, és engem nagyon bánt, hogy te a magyarságot fasizmusnak gondolod”, amivel sikeresen ellehetetlenítjük a politikáról való gondolkodást. Lehet ezt állítani, de ez már érezhetően alig van magyarul.
Ebből a szempontból az az egészen észszerű megfogalmazás, hogy „magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák” egészen más értelmet nyer. Magyarul írni nem ugyanaz, mint „újmarxistául” írni, még akkor is, ha ez utóbbi írás többnyire magyar szavakat használ, leszámítva az olyan judeizmusokat, mint a „strukturális” vagy az „emancipáció”. (Lásd a fentebbi szerény hozzájárulásomat az Új Magyar Nyelvtudományhoz.) Magyarul csak akkor lehet írni, ha a lényeges pontokon megerősítjük, de minimum nem bizgetjük fölöslegesen azokat a politikai tantételeket, amelyek a magyarságot alkotják, és amelyeket a Legfőbb Vezér kinyilvánít. Hol itt a nácizmus? Semmi genetika, lehet zsidó is magyar, és így tovább…
Száz év múlva is. Ez is nagyon fontos, mert kijelöli a magyar horizontot, és magába foglalja azokat a nemzetszaporulati tantételeket, amelyeket minden magyarnak el kell ismernie. Emiatt igen logikus, hogy a „dzsenderek” ellenségek, mert az azonos neműek iránt érzett vonzalom nem jár kézzelfogható magyar eredménnyel (gyermekkel) – hogy a magyar politikai dogmatika szakértőjét idézzem: „nem kifizetődő befektetés”. Apró pontosítás: ha valaki nem ismeri el ezeket a tételeket, akkor nem is magyar, szóval röviden: ezeket minden magyar elismeri.
A nép akarata mindig érvényesül, mert aki mást akar, nem a nép része.
És még szörcsögnek egyesek, hogy nincs demokrácia. Érthetetlen!
Ami száz év múlva is kell, hogy legyen, az a magyarság: vagyis az a sajátos politikai irányultság, amelyet az illetékes szervek (a magyar kormány, a magyar kormány propagandaapparátusa, a magyar kormány intézetei) kinyilatkoztatnak. Én például e szervek szempontjából csak statisztikailag vagyok magyar, egyébként nem vállalnának velem közösséget, de hát nem is valószínű, hogy ismernek. Az, hogy a statisztikákban a magyar szavakat használó marslakók is megjelennek, csak arra jó, hogy nagyobbnak tűnjön az összmagyarság létszáma, addig, amíg a magyar utópia megvalósul, és végre lesz nemzeti egység, vagyis: egyenvélemény abban a tekintetben, hogy az Orbán Viktor neve által fémjelzett politikai ideológia maga az igazság.
Persze, van itt még zavar. Például a „magyar állam” kifejezésben a ‘magyar’ nem politikai irányultságra vonatkozik, mivel az állam az állampolgárok virtuális közössége, és ennek a közösségnek (ami magyarság szempontjából egyelőre heterogén) a megnevezése itt a „magyar”. Az olyan intézmények nevében viszont, mint az eljövendő „Magyar Kultúra Háza” a ‘magyar’ már az említett politikai identitást jelenti. A dolog zavaró, tudom, kis fejfájást okozott nekem is kibogozni, de ne féljünk, e kétértelműségnek a kiiktatásán éjt nappallá téve munkálkodnak az utóbbi magyarok.
*
A nem Magyarországon élő magyar kisebbségek szempontjából a fentiek további bonyodalmakhoz vezetnek. Egyrészt, persze: kisebbséginek lenni nem a legjobb dolog a világon (bár egyetértek azokkal, akik szerint inspiráló), főleg olyan környezetben nem, ahol a kisebbségeket rendszeresen zaklatják. Másrészt viszont még rosszabb olyan kisebbséginek lenni, aki nem is gondol magára kisebbségiként – mert ez a tudatosság az ellenállás alapja, ahogy az volt az erősen nemzeti jellegű szocialista diktatúrában is. A bonyodalom abból adódik, hogy egyre inkább azonosulunk azzal a magyar identitással, amelyet Magyarország kormánya propagál. Márpedig a magyar, mint politikai identitás meghatározása szerint nem kisebbségi: a magyar identitás olyan politikai programot jelöl, ami semmilyen ellenállásba nem ütközhet – ennél többségibb dolog nincs is.
Emiatt, ha magyarok vagyunk, nem tudunk magunkra kisebbségiként gondolni. Trianon kollektív traumája ezért patologikus örvénybe zuhan, hiszen nem elég az, hogy kisebbségivé lettünk, most többségi identitással kell kisebbséginek lennünk. A helyzet teljesen abszurd, de ha következetesen végiggondoljuk, akkor a magyar politikai identitás és a kisebbségi helyzet nem fér meg egymással. Pedig itt vagyunk, kisebbségiként, és – valamilyen, egyre feslő értelemben – magyarokként. De ha úgy értjük a ‘magyar’-t, ahogyan a budapesti kormánypropagandában tényleg szerepel, akkor minden hozzávaló adott a tudathasadáshoz. E felfogás szabályszerűen azt követeli meg tőlünk, hogy szakadjunk ketté: egy kisebbségi, nyomorék részre, és egy igaz magyar részre. Ez utóbbi rész tudja, hogy Székelyföld nem Románia, nem is lesz soha, mi csináltunk itt mindent, nélkülünk még mindenki sátorban élne stb. Az előbbi rész próbál emlékeztetni, hogy mégiscsak ennek az államnak vagyunk állampolgárai, és ekként küzdhetünk azért, ami minket embervoltunknál fogva megillet – de hát, ezek csupán magyar szavak, nem igaz magyar beszéd.
Egy ilyen hasadt állapot egyrészt megosztja a kisebbségi társadalmat: lesznek olyanok, akik a hasadék egyik felén állnak, és olyanok, akik a másikon. Másrészt viszont az elválasztódás ennyire nem egyszerű, mert kisebbségiek vagyunk, akkor is, ha ezzel nem tudunk megbékélni. Hiába van többségi identitásom, ha a kisebbségi tapasztalat jut osztályrészemül. Azok számára, akik elfogadják a magyart, mint politikai identitást, előbb-utóbb elviselhetetlenné lesz máshol élni, mint Magyarországon, hiszen a magyar propagandaszervek által formált identitása ellentmondásba kerül saját élethelyzetével. De ha elviselhetetlenné nem is lesz a helyzet, az egyértelmű, hogy kisebbségiként nem tudják beteljesíteni nemzeti sorsukat – hogyan is tudnák, ha egyszer a magyar egy többségi identitás –, ezért a kivándorlás (persze Magyarországra) lesz az az út, amelyen autentikus életük irányába elindulhatnak. Csak Magyarország tudja ápolni ezt az identitást, ezért valóságos oázisnak tűnik a „határon túli” magyaroknak. (Egyébként az, hogy határon túli magyarokként gondolunk magunkra, már jelzi, hogy itt valami nincs rendben, hisz a saját helyzetünkből nézve mi a határon innen vagyunk.) Így ez az egész agyafúrt program épp, hogy nekünk, magyar kisebbségek itt- és megmaradásának nem kedvez.
Emellett van egy másik tendencia, amit a magyar szó fentebb vázolt jelentésváltozása kikényszerít, és ami kisebbségi szempontból egyenesen az asszimiláció malmára hajtja a vizet – noha úgy tűnhet, hogy a magyar politikai program hívei az asszimilációt rossz dolognak tartják. Ha a magyar egy politikai identitás, tehát mondjuk kommunista vagy liberális ember (diplományi különbség, mint a minapi zsinaton megtanulhattuk) nem lehet magyar, akkor ezeket az embereket kizárja a magyarság magából. Ugyanakkor ők maguk is kizárják magukat a magyarságból, mert ha mindig, amikor igaz magyar beszédet hallanak, olyan dolgokat hallanak, amelyekbe beleborzadnak, akkor nem fogják jó szívvel azt mondani: magyar vagyok.
Magyarnak lenni egy sor politikai vélemény elfogadását jelenti, aki pedig ezeket nem fogadja el, az ódzkodni fog a magyarságtól.
Ezzel végül is a propaganda megteremti a reális alapját annak a tündérmesének, amivel a szendergő nép álmait vigyázza (cenzúrázza). A kellemetlen politikai vélemények kizárják magukat az érthetőség (magyar nyelv) területéről, ezzel pedig szinte kikövetelik maguknak a megbélyegzést.
Ez nem vezet a statisztikák – a modern hatalom számára nagyon kedves dolgok – romlásához Magyarországon, de például itt, Romániában igen, mert bizonyára lesznek olyanok, akik azt mondják: „én ebből a magyar levesből nem kérek”. Politikai, erkölcsi belátásukkal szembemegy az, amit magyar címszó alatt lebegtetnek mindenütt, ezért a magyarságtól el fognak távolodni. Ez kisebbségi helyzetben pedig az asszimilációhoz vezet, vagy a kivándorláshoz (ez esetben nem Magyarországra). Nekem is van olyan barátom, aki nem tartja magát magyarnak, mert undorodik mindattól, amit magyarként hangoztatnak – és még mielőtt a kommenthuszárok rázendítenének, nem lökött bölcsész vagy züllött értelmiségi, nem kommunista, nem is igen liberális; ellenben hívő keresztény. Többnyire apolitikus ember, de politikai ízlése neki is van (mint mindenkinek), ez pedig nem engedi lenyelnie a magyar hurkákat. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha az eljövendő népszámláláson románnak vallaná magát. És szerintem egyre többen fognak csatlakozni ehhez a csendes elhatárolódáshoz – többen, mint gondolnánk.
Tehát a magyar politikai identitásként való rögzítése ilyen következményekkel is jár. Az asszimiláció vagy az elvándorlás nem csak akkor játszik, ha „elfelejtjük” magyarságunkat, ha „nyugat fele pitizünk”, és így tovább. Mert vannak, akik nem kötik az ebet a karóhoz, akik nem mondják, hogy „de igenis magyar vagyok, és kiállok azokért a magyar nyelvű hagyományokért, azért a sok könyvért és alkotásért, amit ti pöcegödörbe akartok döngölni”. Van aki csak annyit mond: „Nem. Nem vagyok magyar, és nem is akarok az lenni. Undorodom tőletek.” S bár a magyarság főpapjai előtt biztosan meg nem állhatok, higgyék el, nagyon fáj nekem, hogy valaki arra kényszerül, hogy ilyet mondjon. És ezen csak ront az, hogy tudom, bár legtöbbször nem akarom bevallani magamnak: igaza van…
*
Nem tudom, hogy össze tud forrni még ez a széttépett nemzet. A sebészi pontosság, amellyel a magyarság egy-egy részét amputálják, egyre kifinomultabb, és nem valószínű, hogy önmagától megszűnne ez a folyamat. Az egész gondolatrendszer (már ha lehet ennek nevezni) arra épül, hogy magyar a nem-magyarral harcban áll, az árulókat és virtuális hontalanságba kényszerítetteket meg kell semmisíteni – egyelőre csak szimbolikusan, hisz ez is elég, hogy elkotródjanak a dicsőség felé vezető útból. Elkeserítő látni azt magabiztosságot amivel ez a vak őrjöngés és önmarcangolás folyik… Sikereik látványa pedig, amik nemzet- és embertársaink egyre rosszindulatúbb megnyilvánulásaiban mutatkoznak meg – szívszorító. Hogy állhatnánk meg, hogy tébolyult kacagásba ne kezdjünk, amikor nemzeti egységről, magyar testvériségről halljuk ezt az egy anonim szájjá olvadt propagandagépezetet szónokolni?
Talán még nincs minden veszve. Mindig van más út, amin járhatunk, és igenis van magyar történelem, és van olyan magyar hagyomány, amiből ebben a szorult helyzetben is ihletet meríthetünk. Persze, nem kell arra törekednünk, hogy az újmagyaroknál magyarabbak legyünk. Lehetséges: nem egy új nemzeteszmére van szükségünk, hanem valami egészen másra. Talán mindenekelőtt azt kellene megkérdeznünk: hogyan szeretnénk mi élni egymással? Hiszen abban biztosak lehetünk: így nem lehet.
Néhány gondolat arról, mit jelent, ha Demeter Szilárd mondja meg, ki a magyar író
