Egy, a női sikerről szóló és a nők gazdasági-közéleti szerepét erősíteni kívánó, szívemnek kedves rendezvény kapcsán arra kértek, mondjam el, mi számomra – nőként, anyaként – a siker. A válaszom azonban sehogysem fért bele a megjelölt egy-két mondatos keretbe, így inkább itt mondom el – hosszabban.
Nekem az lenne a legnagyobb siker, ha végre levennénk mindezt a napirendről. Ha végre észrevennénk, hogy a férfiaktól nem kérdezzük ugyanezt. Milyen a sikeres vállalkozó? Milyen a sikeres politikus? Vagy a sikeres tanár? Persze! De pusztán férfiaktól sosem! Nem kérdezzük, nem vitatjuk, nem mutogatjuk, nem firtatjuk a titkát, mitől sikeres. Ugyanis akár tudomásul vesszük, akár nem, minden ilyen nyilvános beszéd egyúttal normatív is: mintát ad, elvárást támaszt, szabályoz, igazodási pontot képez. Minden riport, portré, interjú és kerekasztal-beszélgetés, ami közvetlenül vagy közvetve arra reflektál, hogy mi a sikeresség kritériuma, hogyan lehet nőként sikeresnek lenni, milyen stratégiák vannak, egyben recept is. Még azok a látszólag jószándékú törekvések is, amelyek „progresszív” módon kívánnak vitába szállni azzal, hogy a nőnek a konyhában a helye, közvetve kijelölnek egy másik, több másik helyet a nőknek. Lehet ezzel kapcsolatban derűlátónak lenni: lám, ma már mennyi lehetőség, többféle modell van, lehet önmegvalósítani a gyermekek mellett, a konyhában vagy vállalkozást alapítva.
Én ezt az optimizmust azonban sajnos rég nem osztom.
Mert akárhány rendezvény és szöveg foglalkozna is a nők helyzetével, akárhányszor mutatunk be sikeres nőket vagy kérdőjelezzük meg a hagyományos szerepmodelleket, az egyéni szintről nem mozdulunk el egy tapodtat sem. Valahányszor sikeres nőt mutatunk be, az okot az ő kitartásában, személyiségében, alkalmazkodóképességében, világos értékválasztásában, jó szervezőképességében, a munka–magánélet remek összeegyeztetésében, szerencsés férjválasztásában (!) találjuk meg. Ha rosszmájúak vagyunk, összekacsintva találunk egy pasit, aki „hozzásegítette az érvényesüléshez”. Mind megannyi egyéni stratégia, szerencse és véletlen.
Ennek megfelelően gombamód szaporodnak a nőket a sikerhez hozzásegítő képzések, termékek és szolgáltatások: témájuk a jobb munka–magánélet egyensúly megteremtése, a gyermeknevelési teendők hatékonyabb megszervezése, a háztartási munkák kiszervezése más nőknek (!), a sikeres gyermek nevelésének mikéntje vagy a jobb kommunikációs képesség szerepe a munkahelyi érvényesülésben. Találékonyság, rugalmasság, jó időbeosztás. Leginkább nők nőknek nyújtott tanácsai és coaching-szolgáltatásairól van szó, melyek egyértelmű üzenete: rajtad múlik. Dobd be magad, csak ennyi kell a sikerhez!
Minden ilyen üzenet, amely süket és vak marad a társadalmi kontextusra, a nyilvánvaló hátrányokra és korlátokra, cinkosává válik annak a rendnek, amely szisztematikusan akadályokat gördít a nők útjába. Valahányszor a nőknek kizárólag egyéni stratégiákat kínálunk az érvényesülésük elősegítése érdekében, azt üzenjük: ez a pálya neked kaptató, és kizárólag a te felelősséged, hogy helyt tudsz-e rajta állni.
Kellenek és jók a képzések, mert senki – én sem – állítja, hogy bárkit érdemek nélkül kellene előnyökhöz juttatni. Azt állítom, a nők érdekeinek érvényesítését kizárólag egyéni túlélési stratégiák felmutatására – hogyan éld túl a patriarchátust – korlátozni, és eközben a kollektív cselekvésről teljesen megfeledkezni: kevés.
A struktúra, az akadálypálya ugyanis ott van…
- A társadalmi normákban: „Lacika nagyon okos, de nem tanul, a szorgalom és a magolás olyan lányos”;
- Az anyákkal szemben támasztott elvárásokban: a gyermeknevelés gyakorlatilag összes szakmai és álszakmai-popkultúrabeli tanácsa ugyanis kizárólag az anyákat ejti kétségbe azzal, hogy rajtuk múlik gyermekük későbbi sikeressége;
- A gyermekvállalás női munkavállalásra gyakorolt hatásaiban: a szülővé válás sokkal inkább a nők, és nem a férfiak munkahelyi érvényesülését érinti hátrányosan;
- A vállalkozóvá válás során a nők elé gördülő akadályokban: a vállalkozónők hitelképtelenségében, a környezetből érkező tamáskodásban, az üzlettársak általi komolyan-nem-vételben;
- A tudományos élet egyenlőtlenségeiben: az igazi tudományos autoritás férfi;
- A nők egyenlőtlen hozzáférésében a döntéshozatalhoz;
- A nők vállára helyezett aránytalan terhekben saját életmódunk alakítása során: 12 évvel a klímaváltozás hatásainak visszafordíthatatlanná válása előtt nemhogy alig van példa kollektív cselekvésre, de a megelőzés teljes terhe az egyénekre hárul, éspedig szinte kizárólag az amúgy is a teljes családi logisztikát bonyolító, sokszor leterhelt anyákra;
- A szinte kizárólag a nők vállát sújtó gondoskodási válságban: miközben az állam kivonul e szolgáltatások mögül, a társadalom előbb leértékeli a gondoskodási munkát, majd azt a nők kizárólagos feladataként határozza meg, holmi ösztönökre és veleszületett empátiára apellálva;
- A nőkkel szemben sokkal erőteljesebben megfogalmazott, nyomasztó testi ideálokban.
Tudom, e témákról már beszélünk imitt-amott. De nem csak kevésnek, hanem károsnak is gondolom, ha a társadalmi struktúrát, a status quót érintetlenül hagyjuk a nők fejlesztésére és csak a képessé tevésre összpontosítva. Ezzel ugyanis azt üzenjük: tudjuk, hogy erős hegymenetben és ellenszélben kell érvényesülnöd, de íme, lehetsz azért még ügyesebb. Nekem a feminizmus elsősorban azt tanította, bármilyen triviális is, hogy a nőkben van valami közös. Nagyon jelentős osztály-, etnikai, életkori, lakhelyi stb. különbségeik ellenére is, van közös társadalmi tapasztalatuk: a strukturális nehézségek.
Ma ezért tovább vinném a már népszerű szlogent: március 8-án ne hozz nekem virágot, hanem vedd le a vállamról annak a felelősségét, ami nem rajtam, hanem a közös cselekvésen múlik. Ne küldj engem asszertivitás-tréningre azért, hogy versenyképes legyek a férfivilágban: tégy azért, hogy előttem is kinyíljék e világ.
Nyitókép: Sharon McCutcheon fotója
