Néhány gondolat arról, mit jelent, ha Demeter Szilárd mondja meg, ki a magyar író

N

Szögezzük le az elején: megmondani, hogy ki a magyar író, ugyanolyan ostobaság, mint valakiről megmondani, hogy magyar-e vagy sem, megfosztva annak a lehetőségétől, hogy maga válassza meg az identitását. Ez náci diskurzus, ha tetszik, ha nem: ha olyan, szupremácián alapuló helyzetbe helyezi magát a kijelentő, amelyben úgy véli, igazi magyarként megbélyegezhet, kirekeszthet másokat, konkrétan kimondva vagy sugallva az idegenszívűséget. Tudjuk, hogy ez hová szokott vezetni.

Mint ilyen, Demeter Szilárd kijelentései, amelyen miatt hetek óta hangos a magyarországi sajtó, teljes mértékben elfogadhatatlanok. Én azonban úgy vélem, ennek a gyökerei nagyon régen megvannak az erdélyi magyar kulturális szférában. Mondhatni, a p olitikában az elmúlt években elburjánzott post-truth már rég köztünk jár az „irodalomesztétika” hullámain.

Amikor évekkel ezelőtt, költőként, még zöld füllel próbáltam szocializálódni a kolozsvári irodalmi szcénában, megdöbbentett, milyen leplezetlen iróniával fordulnak az Orbán János Dénes főkotló szárnyai alatt csipegő, fiatal és örökifjú költők az akadémiai közeg, a kolozsvári bölcsészkar felé. Nem tudtam, milyen folyamatok eredménye lehet ez a szakadék, amely az irodalom és az irodalomtudomány művelőit elválasztja egymástól, tehát elkezdtem olvasni, akkoriban nagyjából mindent, interjút, kritikát. Valahogy még volt tétje a romjain még zászlót lengető transzközép egyre motyogóbb hangjára is figyelni.

Erdélyben sosem volt könnyű műfaj a kritika. Egy sokmilliós közösség elbírja, hogy amennyiben lesújt valakire a véleményed, még mindig akadnak majd társaid a frontvonal egyik oldalán. Erdélyben ez nem tud működni, hiszen egyetlen, egymással összefonódott kulturális elit van domináns helyzetben, ők férnek hozzá többnyire a támogatásokhoz, amennyiben pedig felveszed a kesztyűt ellenük, úgy a peremre kerülsz. Azt hiszem, túl könnyű lenne példákat említeni, de a többszörösen megalázottak, kiátkozottak, szidalmazottak miatt nem teszem.

Nem véletlen tehát, hogy a kilencvenes években, amikor a feltörekvő irodalmi generáció próbálta „átvenni a hatalmat”, akkor gyakran alkalmazta azt a módszert, hogy megpróbálta a kritikusokat közellenségnek kikiáltani. Például az akkori közeg máig tartó akadémiaellenessége valószínűleg annak köszönhető, hogy a bölcsészkar köréből lesújtó értékelések érkeztek Orbán János Dénes első, Hümeriáda címet viselő kötetére. „Orbán János Dénes első kötete különös újdonság: indulásból még senki nem járatta le ennyire magát” –kezdte igencsak erős mondattal kritikáját 1996-ben például Berszán István. Ezzel elindult egy pártoskodási folyamat, amelynek végső soron az volt a tétje, hogy kinek a szava számítson a kortárs irodalommal kapcsolatban – azoké, akik a katedra mellett állnak, vagy azoké, akik a kocsmahomályban ülnek. Tulajdonképpen utóbbiak győztek, ez nem kétséges, hiszen az egykori kolozsvári írók és költők, tehetségtelenek és dilettánsok egyaránt, fontos pozíciók birtokosai a magyar kultúrpolitikában, és hát egymást sem hagyták az út szélén.

Ez a folyamat tulajdonképpen nem másról szólt, mint azon pozitív precedens megteremtéséről – mármint a számukra – amelyet azóta is kamatoztatnak, olyannyira, hogy most már akár simán ki lehet pécézni a „nem magyar írókat” is.

Mutatok egy példát: még 2012-ben jelent meg Murányi Sándor Olivér Zordok, a székely szamuráj címet viselő regénye. Erről Demény Péter közölt egy negatív, de szakmaiságában kifogástalan kritikát, azaz nem személyeskedett, hanem elmondta, hogy mitől rossz a regény. Nem volt egyedül a véleményével, számos más megszólaló volt, aki a szöveget a Kalligram Kiadó mélypontjának nevezte. Csakhogy Murányit nem sokkal később az Irodalmi Jelen hasábjain meginterjúvolta Varga Melinda, ahol az azóta a tehetséggondozásban és irodalomszervezésben az Orbán Viktorral közös fotóig jutó, de akkor még pályája elején járó Varga egy pillanatra sem akar gátat szabni Murányinak abban, hogy az erdélyi irodalom groteszk figurájának, közepes szerzőnek és irigynek nevezze Deményt. Súlyos érvelési hiba, tudjuk, de nem nagyon zavart senkit.

Egyszóval nagyon jellemző volt az a módszer, hogy hiába kritizálnak, le lehet hülyézni azt, aki mondja, és közben építeni kell a párhuzamos, az általad megírt szöveg zsenialitásáról szőtt, saját igazságot. Talán nem véletlen, hogy a transzközép árnyékában felcseperedő ifjú titánok közt olyan is akadt, aki a 888.hu propagandájában tökéletesedett ki, majd a lap legbotrányosabb szövege után minden probléma nélkül galoppírozott vissza Erdélybe, hogy az RMDSZ kampánykommunikációjában segédkezzen. Akik az RMDSZ elmúlt években történt kommunikációs irányváltását figyelik, azoknak talán érthető ez a folyamat.

Talán nem túl elragaszkodott feltételeznem, hogy e folyamatok és módszerek hozzájárultak ahhoz, hogy egyrészt Erdélyben drasztikusan megritkultak az erdélyiekről írt negatív kritikák. Másrészt pedig megteremtődött a hatalmat előbb csak az erdélyi irodalomban, később Magyarországon megszerző szerzők és kultúrpolitikusok saját nyilvánossága, és egyfajta betyárbecsület, amellyel összezártak az ellenség előtt, legyen az kritikus, bölcsész, vagy az általuk belterjesnek látott budapesti irodalmi közeg, amely kirekesztő viszonyulása miatt valóban érhették sérelmek a transzközép nagyjait.

Az évek óta gyűjtött sérelmek és egymás igazolása akkor vált igazán veszélyessé, amikor az erdélyi irodalmi elit ezen része Budapestre költözött Orbán János Dénes összegründolt birodalmába kiskirálykodni, és akkor lépett szintet, amikor Demeter Szilárd vált a legfőbb irodalmi tekintetes úrrá. Ugyanis ez idáig legalább azt lehetett látni, hogy a két csoport valósága többnyire párhuzamos. A NER-be be nem tagolódott szakma próbált túlélni, többnyire figyelmen kívül hagyva a nyíltan vagy csöndesen kormánypárti írók könyveit, ha meg néha mégis tiltakoztak, akkor jött az alt-right érvzuhatag: liberális írók, akik egy ideológia dominanciáját hirdetik, bántják az igazán szabad, tehetséges, stílusukban ficánkoló, eleddig indokolatlanul elnyomott szerzőket. Hogy pedig kétség se férjen ahhoz, hogy mennyire nem számít, egy-egy recenzió formájában gyakran megfuttatták a Fidesz-médiaholdingban a baráti szerzők zsenialitását, és a mai napig milliós összpéldányszámban biztosítanak reklámot a szerzőknek. Közben belebuktak ugyan a kultúrharcba, de a Petőfi Irodalmi Múzeum élére csak bekerült az egyik főideológus, aki addig maga is irodalmi szempontból a „futottak még” kategóriába tartozott (legalábbis nem voltak hatalmas sikerei, díjai, eladási mutatói a magyar piacon).

A Térey-ösztöndíj (és azt azt körülvevő botrány) pont azért nagyon érdekes, mert Demeter Szilárd és barátai végre – miközben azt mondhatják, hogy egyenlő lehetőségeket adnak jobb- és baloldali íróknak – gyakorlatilag összemossák a búzát az ocsúval. Tehát lemondtak arról, hogy a releváns szakmai lapok hasábjain váljanak ugyanolyan nagy íróvá, mint az általuk baloldalinak megbélyegzett szerzők, ehelyett erőből, soha nem látott mennyiségű tőkével tettek egyenlőségjelet a szakmai vélemények szerinti nagyságok és a baráti szerzők közé. Így került például egyenlőségjel az ismeretlen Kovászna megyei magyartanár és Bartis Attila közé.

Demeter üzenetei, miszerint majd ő megmondja, kinek jár állami támogatás, azt mutatják, hogy beérett a rendszer, és innentől, akinek problémája van, azt ugyanúgy megpróbálják a perifériára szorítani, mint annak idején Erdélyben. Megszületett az új összefogás, ahonnan azonban könnyű kiesni – üzeni Demeter. Körülbelül ebben látom a tétjét annak, hogy ki hogyan fogad el ösztöndíjakat.

Nagy kérdés, hogy ezek után mekkora súlya marad a szakmaiságnak, főleg, ha egyre szűkebb a nyilvánossága, hiszen egyre nagyobb veszélyben vannak a folyóiratok is, amelyek ehhez teret biztosíthatnának. Könnyen lehet ugyanis, hogy honfitársunk éppen most készül ellehetetleníteni az esztétikai szempontok relevanciáit hirdetők hangjait, mindezt egy emancipatórikus békejobb gesztusa közepette.

E fenti gondolatmenetnek meglehet, hogy bizonyos részletei szakszerű, tudományos vizsgálatot igényelnének. A szöveg talán vitaindítónak lenne hasznos. Feltételezzük jótékonyan, hogy az erdélyi magyar kultúra uraiban maradt még vitakészség.

Nyitókép: Demeter Szilárd. Fotó: MTI/Illyés Tibor

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János: NÉGYSOROS

Kulcsár Árpád
Kulcsár Árpád

Véleménye akkor is fontos számunkra, ha nem egyezik a szerkesztőség vagy szerzőink véleményével. Viszont a hozzászólásának eleget kell tennie pár alapfeltételnek. Vagyis nem lehet közönséges, nem lehet tartalmatlan trollkodás, nem lehet sértő vagy gyűlöletkeltő. Az ilyen kommenteket töröljük, a visszaeső kommentszédelgőket pedig kitiltjuk.

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Kategória